Nyomozás az írás „nem-eredetéről”

Éppen idén ötven esztendeje, hogy De la grammatoligie címmel Franciaországban megjelent Jacques Derrida legfontosabb műve, ami egyben a 20. századi filozófia egyik legtöbbet hivatkozott munkája is. A könyvvel, ami a dekonstrukció legelemibb kifejtése, Derrida rajongókat és ellenségeket is szerzett magának szerte a világon.

Nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy megdöntse azt a hagyományt, amely Platóntól egészen Hegelig meghatározta a nyugati filozófiát, amit nevezhetünk a jelenlét metafizikájának vagy logocentrizmusnak is. A dekonstrukció legegyszerűbb példájával állunk szemben: értelmezzünk újra egy tradicionális oppozíciót, esetünkben a beszéd-írás logocentrizmuson alapuló világképét.

Az 1991-es magyar fordítás a három rész közül csak az elsőt („Az írás a betű előtt”) foglalta magában. Itt viszont már teljes egészében olvashatjuk a Grammatológiát, ami nyilvánvalóan hozzásegíti az olvasót a derridai íráskoncepció és dekonstrukció teljesebb megértéséhez. Így a Marsó Paula fordításában megjelent Grammatológia igazi hiánypótló darabja a magyar Derrida-recepciónak.

Az első részben „mindössze” egy elméleti mátrix laza körvonalát rajzolja meg nekünk Derrida. Olyan kritikai fogalmakat próbál bevezetni, amelyekkel a metafizikai és ontoteológiai olvasatot kiküszöbölve is értelmezhetők a második részben górcső alá vett szövegek. A második rész („Természet, kultúra, írás”) feladata tehát nem lehet más, mint az elméleti szekcióban bevezetésre kínált fogalmak próbára tétele, mely által ezek szükségességét is bizonyítani igyekszik a szerző. Végül a harmadik rész („A pótléktól az írásig: az írás elmélete”) sokban már nem különbözik a másodiktól: tovább folytatja a választott „klasszikus” szövegek elemzését. Így a dekonstrukció és a logocentrizmus megvilágítása, valamint egy alternatíva felkínálása útján a célegyenesbe fordít minket, vagy ahogyan Derrida fogalmaz a harmadik rész első mondatában: „zárjuk be a kört” (307).

A Grammatológia az írás „felszabadulásának jeleiről ad hírt” (13). Derrida szerint ugyanis az írást (és annak elméletét) az évszázadok során – tulajdonképpen Platóntól, de valójában a preszókratikusoktól kezdve – a „metafora, a metafizika és a teológia” szabályozta (12) és a beszéd segítségével felállított hierarchikus oppozícióban gondolták el őket. Vagyis az írás tudománya, a grammatológia lehet az, ami végre rámutat arra, hogy az írást tévesen értelmezték és kényszerítették „kívülre”, a beszéden mint a „legtermészetesebb jelenvalón” túlra és degradálták puszta eszközzé, betoldássá, fertőzéssé. A dekonstrukció adhatja kezünkbe azt az eljárást, ami segít felismerni a fent említett korszak „végét, de nem lezárulását” (13).

Derrida az első részben, a „Jelmondat” címszó alatt megfogalmazza az alapkoncepciót. Már itt találkozhatunk  azzal a gondolattal, amit később egyre hangosabban fog visszhangozni Derrida úgynevezett „kései filozófiája” az 1990-es években (tehát majdnem három évtizeddel később): ezt az „eljövendő” (to come/á venir) fenoménjének nevezhetjük. Ebben a gondolatban, amely egyben a bevezetés utolsó két mondata is, fogalmazza meg Derrida, hogy a „jövő az, ami teljeséggel szakít a konstituált normalitással, és megmutatkozni, megjelenni csak valamiféle monstruozitásként képes”. Ez tehát az „eljövendő világ, […] ami előidejű jövőnket vezeti, még nem tudunk jelmondatot választani” (13). Ez már a Grammatológiában nyomát mutatja annak, amit Derrida életének utolsó másfél évtizedében majd „eljövendő jövőnek”, „eljövendő demokráciának”, és ami talán a legfontosabb: „eljövendő vendégszeretetnek” fog nevezni. Ha ezen megfontolás alapján olvassuk a Grammatológiát, akkor egészen érdekes gondolatfoszlányokat találhatunk, amelyek első pillantásra talán nem is kapcsolhatók szorosan a derridai íráskoncepcióhoz, de a kései filozófiáját szem előtt tartva árulkodóak lehetnek.

Visszakanyarodva a logocentrizmus dekonstrukciójához, a Grammatológiában kifejtett kritikának tulajdonképpen három főszereplője van: Ferdinand de Saussure, Claude Lévi-Strauss és Jean-Jacques Rousseau. Az ő szövegrészeiket veti dekonstrukciós vizsgálódás alá Derrida.

Az írás reprezentatív, másodlagos szerepének hangsúlyozásával Saussure ugyanabban a hagyományban helyezi el magát, mint Arisztotelész. A nyelvet és az írást eltávolítva egymástól Saussure azt állítja: az írás „egyetlen értelme az, hogy az elsőt ábrázolja” (40). Ez tökéletesen harmonizál Arisztotelész azon gondolatával, miszerint az írás csupán eszköz, a jelölő jelölője, a hang mint elsődleges és valódi jelenlét és az „általa kibocsátott lelki állapotok jelképeinek” (20.) reprezentációja. Ez az a hagyomány, amely az írást a külső–belső, látszat–lényeg oppozíciók struktúráján belül gondolja el. Saussure azonban egy további megkülönböztetést is megtesz, ahogy Derrida rámutat: elemzésének modelljévé a fonetikus írást teszi meg, amely éppen a „lét értelmét jelenlétként meghatározó logocentrikus metafizika” (53) lényegét és annak megszilárdítását is jelenti. Derrida még egyet is ért a fonetikus írással kapcsolatos saussure-i megjegyzésekkel, ahogy írja: „a figyelmeztetésekkel csak egyetérteni lehet” (42), azonban felvázolja egy olyan írás lehetőségét, ami nem az ideogrammatikus–fonetikus felosztásban jelenik meg, és ami a későbbiekben mint ős-írás  fordul elő.

Ennél a pontnál artikulálódik először a logocentrizmus dekonstrukciójának kulcsmondata, miszerint: „a beszéd már önmagában írás” (56). A továbbiakban ezt kell fejben tartanunk, miközben az ős-írás megértésének segítségére a nyom, a tartalék, az elkülönböződés („differancia”) és a pótlék („szupplementum”) fogalmait vezeti be Derrida. Az első rész hátralevő oldalain a nyom nagyon fontos szerepet tölt be, az ős-írás lehetőségeként (87), az emlékezet minden oppozíciót megelőző ősfenoménjeként (84), a logocentrikus korszak írást elnyomó hatalmának célpontjaként jelenik meg. Derrida szerint ugyanis a metafizikának „egész története során a nyom redukciójára kellett törekednie” (84).

A második és harmadik részben érhetjük tetten a dekonstrukciót gyakorlat közben. A „Természet, kultúra, írás” című fejezetben tárgyalt Lévi-Strauss- és Rousseau-szövegeket Derrida itt meglepő módon egy címke alá veszi, a „Rousseau kora” kifejezést használva. Miben áll ez a (szellemi) korszak? Derrida úgy gondolja, hogy az Esszé a nyelvek eredetéről című Rousseau-mű „Platón Phaidrosza és Hegel Enciklopédiája között sajátos helyet foglal el” (117), mivel úttörő az írás redukálásából alkotott filozófiai rendszerek megalkotásában.

Derrida szerint Rousseau ezzel a vállalkozásával az első a metafizika történetében. Derrida ezután Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyvét, illetve az előzményként szolgáló doktori értekezést idézi, amikor rámutat arra, hogy Lévi-Strauss mennyire hűen követte Rousseau tanításait az írás vonatkozásában. Mindezt Lévi-Strauss azonban a konkrét premisszák hiányával és egy kifejtés nélküli alapállapot feltételezésével teszi, melynek következménye, hogy könnyűszerrel mutat rá az írás „erőszaktételére” a beszéden. Derrida egyet ért azzal, hogy az írás erőszaktétel, csak „ennek a kijelentésnek radikálisan más jelentést” tulajdonít (157) a továbbiakban. Ugyanis az erőszak Derrida szerint több szinten jelentkezik, Lévi-Strauss pedig csupán a legfelszínesebb jelentést ragadja meg. Az erőszak legelemibb módon ugyanis már eleve a beszédbe van ágyazva, nem pedig külső erőszaktételről van szó, ez az önmagának való jelenlét elvesztése.

Derrida levonja a konklúziót, miszerint „Rousseau és Lévi-Strauss tehát egyként megvetik az írást, s ezért a hallótávolság dicsérete is közös ügyük” (162). Hiszen Rousseau-nál az írás egyszerre jelenti a jelenlét lerombolását és a beszéd betegségét. Az Esszében az írás már nem csak a beszéddel szemben alárendelt és külsődleges nyelvi rosszként jelenik meg, de politikai rosszként is: „a nyelv és a kiejtés romlása a politikai romlástól elválaszthatatlan” (194).

Miközben továbbhaladunk a Rousseau-szövegek elemzésében, Derrida egyre sűrűbben és egyre hangsúlyosabban mondja ki a már korábban felvillantott kulcsgondolatot: „az írás követi a beszédet, magában foglalja azt […] az írás a beszéd előideje” (273), „a nyelvek igazi »eredete« – vagy nem-eredete – a szupplementaritás képessége” (276), „a nyelv története az eredendő pótlék története” (278), „az elkülönböződés nem más, mint maga az írás” (305).

A harmadik részben, a „kör bezárulásával” pedig éppen ezeket a sűrűn egymáshoz igazított kijelentéseket igyekszik végleg igazolni Derrida, amikor egy „utolsó táncra” hívja Rousseau szövegeit. Rousseau felismerte a pótlékot, a szupplementumot és minden igyekezetével azon fáradozott, hogy azt a metafizika rendszerén belülre helyezze. A pótlék, a nyom, az elkülönböződés mint az írás lehetősége azonban Derrida szerint „nincs soha jelen” (357). Ez pedig szükségszerűen kizárja azt a lehetőséget, hogy a jelenlét metafizikáján belül gondoljuk el. A pótlék „épp annyira jelölő, mint jelölt, reprezentáló, mint jelenlét, írás, mint beszéd” (359). Éppen ezért igyekezett a nyugati filozófia jelenlét-metafizikaként egész története során eltörölni (vagy Rousseau-nál bekebelezni) a pótlékot, az írást pedig a beszéden kívülre helyezni, másodlagosként, esetenként a természet megrontójaként, katasztrófaként elképzelni.

Az ötvenedik életévét betöltött Grammatológiát ma is érdemes elővennie „műértőnek” és laikusnak egyaránt. A dekonstrukció mint eljárás – a szövegek újraolvasása, mélységeinek megtalálása, a mindennapjainkat is kitöltő oppozíciók hierarchiájának, a fekete-fehér logikájának megkérdőjelezése – manapság, amikor úgy tűnik, minden egyre inkább „relatív” – legalább olyan hasznos megközelítést nyújthat világunk megértéséhez, mint fél évszázada. A Grammatológia kiállta az idő próbáját, olvasni és írni, beszélni kell róla.

Jacques Derrida: Grammatológia. Fordította: Marsó Paula. Typotex, 2014.