Mégis, kinek az élete?

Mégis, kinek az élete? − nem pedig a halála, ahogy sokszor megfordul a fejünkben a darab során. A Centrál Színházban (volt Vidám Színpad) bemutatott előadás az egyik legfontosabb, még mindig megoldatlan egyetemes kérdést feszegeti: az élet és a halál közti döntés jogának örök problémáját – humorral, iróniával és lenyűgöző éleselméjűséggel.

Két nővér masszírozza Ken Harrison (Rudolf Péter) élettelen testét. A negyvenes éveit taposó szobrász ugyanis egy súlyos autóbaleset következtében nyaktól lefelé lebénult, s csupán fejét, arcizmait és – szerencsétlenségére – eszét képes használni. A munkájától, szerelmétől, s egyáltalán céljaitól megfosztott férfi harcba száll az élete és a halála fölötti rendelkezés jogáért – azaz szeretne passzív eutanáziát. Ehhez azonban be kell bizonyítania, hogy nem őrült, depressziós, vagy épp halálvágytól fűtött beteg, hanem szellemi képességeinek teljes birtokában lévő, önmagával meghasonlott szenvedő ember, aki nem akar meghalni – de muszáj lesz, ha élni már nem tud.

A díszlet nem is lehetne tökéletesebb. Steril falak és csillogó üvegajtók kórházi ridegségében fehérköpenyes nővérek és orvosok intézik napi teendőiket, zöld vászonnal terített műszeres kocsit tolva maguk előtt, kezükben lázlap, arcukon felelősségtudat. Ken Harrison kórházi ágya valódi, fel-le mozgatható, ülő és fekvő helyzetbe állítható kórtermi darab – talán hiányolhatnánk a díszlettervező kreativitását (Szabolcs János), ha nem lenne mindez olyan mérhetetlenül élethű. A darabnak nincs szüksége más térre, mondanivalóját csakis a teljesen leutánzott kórházi közegben tudja érvényre juttatni. Döbbenetes az éjszakai fények valószerűsége is: az ajtóablak-rolókon beszűrődő neonlámpa és a vízautomata kísérteties kék derengése szolgál egyedüli fényforrásként.

Egyetlen apróság volt zavaró az előadás során, s ez leginkább a rendezés hibája, mégpedig a Ken Harrison kórterme előtti homoküveg fal, amelyet el- és visszatoltak, jelezvén, hogy az adott jelenet a folyosón játszódik. Ezzel a jelzéssel teljesen egyet is értenék, ha nem kényszerítette volna még inkább a színpad közép-hátsó részébe a főszereplőt. A folyosón játszódó részek jelentősége nem volt olyan mérhetetlenül nagy, hogy megkívánt volna ekkora teret – azonban a miatta háttérbe szorult fő cselekmény láthatóságát igen megnehezítette. A hatodik sorból is sokszor előre kellett dőlnöm, hogy az éppen játszó színészek arcjátékát lássam – s a fentiekből kitűnik, hogy Harrison esetében a mimika az egyetlen használható gesztusnyelv. ám ettől eltekintve kiváló képi világot sikerült alkotnia a stábnak.

Azonban nem csak a díszleteseket illeti a dicséret: a színészgárda túlnyomó többsége remek alakítással örvendeztette meg − és egyben szomorította el − a közönséget. A páratlanul éles eszű és szarkasztikus ex-szobrászt alakító Rudolf Péter az első percektől kezdve magával ragadó színészi játékkal vezet bennünket fájdalmának mélységeibe, biztos kézzel nyúl a karakterhez, s egy percre sem hibázik a lebénulás mozdulatlanságának visszaadásában

Dr. Clare Scott (Nagy-Kálózy Eszter), osztályos orvosként remekül játssza az aggódó, betegéhez nem csak szakmailag közel álló nő őrlődését (felidézve előzetes ismereteinket a két színészről, ez nem is túl nehéz neki...), csakúgy, mint éppen az ellentétét alakító Dr. Emerson (Bálint András), a folyton rohanó, elveiből nem engedő, nagyhangú főorvos. A mellékszereplők is hitelesen nyújtják át kezünkbe a kezdő csinos nővér (Oroszlán Szonja) ügyetlenkedéseinek, valamint a folyton viccelődő, rap-ben beszélő, kissé hormontúltengésben szenvedő segédápoló (Schmied Zoltán) diagnózisát.

A darab kérdésfelvetése és megoldási javaslatai egyetemesen vitathatóak. Elég, ha csak az ötödik parancsolatra gondolunk, illetve arra, hogy a katolikus egyház meggyőződése szerint az eutanázia az élettel szemben elkövetett bűn, s így Isten és a szent élet feletti rendelkezésének hatalmát való semmibe vevés, emellett gyilkosság. Azonban Brian Clark válaszol nekünk Ken Harrison személyében (nem pontos idézet): „Nem, nem, félreértenek. én szeretek élni, sőt, imádok élni! Azonban én már nem élek, mert ez nem élet. Tudom, hogy dobog a szívem és működnek a szerveim, azonban az életnek egy határozott vonásával nem rendelkezem, s ez az önfenntartás. én nem szeretnék meghalni, de ha már nem élhetek, akkor ez az egyetlen lehetőségem.”

S ez a színmű nem csupán a túlontúl radikálisan eutanáziaellenes felfogásúaknak üzen, hanem azoknak is, akik nem bírják megemészteni egy közeli szerettük vagy ápoltjuk elvesztésének fájdalmát, hogy gyötrődéseik közepette, birtoklási vágyukat félretéve merjék megkérdezni azt az egyszerű kérdést, mégis, kinek az élete?...

Brian Clark: Mégis, kinek az élete?
Centrál Színház

Rendezte: Puskás Tamás
Szereplők: Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Bálint András, Simon Kornél, Borbás Gabi, Oroszlán Szonja, Schmied Zoltán, Kovács Vanda, Nyertes Zsuzsa, Papp János, Puskás Tamás, Vári-Kovács Péter
Fordította: Radnai Annamária és Falusy Zsigmond
Díszlettervező: Szabolcs János
Jelmeztervező: Kesserű Andrea
Dramaturg: Radnai Annamária

Bemutató: 2009. december 18.

A képek forrása a Centrál Színház holnapja, fotós: Bálint F. Gyula (terasz.hu).