Két természettudományunk

Manapság a természettudományos kultúra egy átlagember összműveltségének körülbelül 5-10 százalékát teszi ki – persze kinél -hogyan. Ami, tekintve azt, hogy mennyi és milyen sokféle információ éri az emberi agyat, nem is olyan rossz arány. Elég sokan hallottunk fekete lyukakról, meg arról, hogy a tér görbült, s azt hiszem ma már Schrödinger macskája sem tartozik a legegzotikusabb életformák közé. A baj tehát nem a mennyiséggel van. A nehézség éppen az, hogy legtöbbünk azon kívül, hogy kimondjuk: a „tér görbült”, egy mondatot nem tudunk arról mondani, hogy ez mit is jelent. Ezzel a fajta félműveltséggel sok probléma van, de elsősorban az lehet zavaró, hogy e vakfoltok mentén kis túlzással azt tudnak nekünk bemesélni arról, hogy mégis hogyan van a világ, amit csak akarnak. S ami még aggasztóbb: annak gyakorlatilag nincs határa, hogy mit próbálnak elhitetni velünk afelől – ha magát az elméletet korrekten elő is adták – hogy mégis mi következik mindebből.

[kozep]

[/kozep]

Csak illusztrációként említeném meg a Mi a csudát tudhatunk a világról című opust, hogy jelezzem, mire gondolok itt tudományos szemfényvesztés címszó alatt. Ezt a jelenséget szorítaná kicsit vissza az, ha több olyan könyv látna napvilágot, mint John Polkinghorne Egyetlen világunk című könyve. Vannak olyan könyvek, amelyek nem vállalnak sokat, viszont azzal, hogy amit vállaltak, maximálisan teljesítik, olyan könyvvé válnak, amelyet érdemes a kezünkbe venni. John Polkinghorne könyve ilyen. Nem akar sem természettudományos, sem teológiai témában különösen újat, vagy forradalmit mondani, inkább be akarja mutatni, milyen ezeknek a tudományoknak az állapota, természete. Azt hiszem, hogy bár a teológiáról szóló fejezetek sem érdektelenek, mégis a természettudományról szóló részek az erősebbek – ami nem is csoda, lévén tudományos világhírnevet fizikusként, nem pedig teológusként szerzett Polkinghorne, aki a Royal Society tagja és egyben anglikán lelkész.

A könyv tulajdonképpen arról szól, hogy mégis miképpen lehetséges az, hogy a teológia és a természettudomány képes egyazon világról beszélni, miközben  egyik világleírásról sem jelentjük ki, hogy csak egy csoportosulás vágyálmainak a kivetítése (a posztmodern vádak láttán ez ma már nemcsak a teológiát fenyegeti). A kulcs nem más, minthogy Polkinghorne igyekszik pontosabban megvilágítani: mégis milyen módszerrel készülnek ezek a leírások, ennek kapcsán mind a természettudományos, mind a teológiai gyakorlatot felvázolja. Mint erre már utaltam, ez mintha jobban sikerült volna a természettudomány esetében tényleg bravúrosan, biztos kézzel vázolja fel mondandóját. A szöveg nincs túlfogalmazva, nagyon világos, és minden mozzanat külön pontokba van szedve. Három témakör van különösen precízen kifejtve: 1. hogy végül is a mai fizika nagyvonalaiban mit mond a világunkról, 2. mit jelent az, hogy a kvantummechanikának ma különböző értelmezései vannak, 3. mennyivel összetettebb a természettudományos gyakorlat a kísérlet-elmélet-kísérlet-elmélet primitív sémájánál. E három alapvonal mentén rajzolódik ki, mégis mi módon védhető egy olyan tudományos -realizmus, ami amellett, hogy komolyan veszi a természettudományok eredményeit, tisztában van azzal, hogy a megtapasztalható világot egészen pontosan milyen dimenziókban tárja fel.

[kozep]

[/kozep]

Tehát Polkinghorne a „tudományzagyválás” és a posztmodern átfogó anti-realizmusa mellett küzd a természettudományos redukcionizmus ellen is. Ezt úgy teszi meg, hogy a tudományos gyakorlat komplexitását bemutatva képes már több párhuzamot vonni eme gyakorlat és a teológia módszere között. Egy gyakorlat felvázolása mindig maga után vonja azt, hogy megmutatkozik az adott gyakorlat eredményeinek perspektíváktól függő mivolta – ugyanakkor elkerüljük a mértéktelen relativizmus veszélyeit is. A természettudományos redukcionizmust kétségessé teszi, ha látjuk, hogy módszere egyes pontokon mennyire hasonlít például a teológia módszeréhez. Polkinghorne nagyon szimpatikus módon számot vet azzal, hogy a teológiai is mennyire a tapasztalatok értelmezéséről szól, anélkül, hogy holmi misztikus handabandába esne, azonban nem eléggé hangsúlyozza ki, hogy azért mindez mégis milyen lényeges pontokon különbözik, attól a javarészt azért egyértelműen érzéki-tapasztalati valóságszelettől, amit a természettudomány próbál megérteni. De ez érthető, ha nem akarunk egy könyvet több ezer oldalasra duzzasztani, akkor ilyen áldozatokat muszáj meghoznunk. Azért is felmenthetjük ez ügyben Polkinghorne-t, mert nem akarja kijátszani ezen a kiskapun a kevésbé tájékozott olvasót, s ennek mentén nem kezd bele olyan zavaros teológiai spekulációkba, amelyek csak tönkretennék azt a mértéktartásból eredő finomságát a könyvnek, amely talán leginkább élvezetessé teszi e mű olvasását.

Még néhány apró részletet megemlítenék, ami a könyv átgondoltságát mutatja. A könyv végében például található egy remek Kislexikon, ami a téma szempontjából fontos természettudományos fogalmakat röviden és érthetően elmagyarázza. Hogy a könyv írója mennyire törődött olvasójával, az véleményem szerint azon is meglátszik, hogy minden egyes érvelésnél világossá teszi: most egy logikailag kényszerítő érvet terjeszt-e elénk, vagy csak egy ízlésítéletét osztja meg velünk egy tudományos elmélettel kapcsolatban (például az is kiderül, hogy az elméletek szintjén ennek is milyen fontos szerepe van). Továbbá azt is megtudjuk végre, hogy mi is a helyzet valójában Schrödinger macskájával.

értékelés: 9/10

John Polkinghorne: Egyetlen világunk. A tudomány és a teológia kölcsönhatásai. Pozsony, Kalligram. 2008. 136 oldal. Fordította: Kertész Balázs