A Litera interjúja főszerkesztőnkkel, Cseke Ákossal
Cseke Ákos: A kritikai portál létrehozásának ötlete tőlem származik, a KuK elnevezés pedig az első webmesterünktől, Hörcher Danitól, aki édesapja, Hörcher Ferenc kérésére, egyébként teljesen ingyen és puszta lelkesedésből elkészítette nekünk ezt a honlapot. A Pázmány Esztétika Tanszék hagyományosan nagy súlyt fektet arra, hogy a tanítás ne pusztán ismeretek átadása legyen, hanem valódi eszmecsere, közös munka és gondolkodás, ennek jegyében szervezünk minden évben nyári tábort, a szemeszter során pedig kutatószemináriumokat vagy szakestet. A kutatószeminárium azonban ma már érzésem szerint kevésbé érdekli a hallgatókat, és akik kifejezetten eziránt érdeklődnek, azokkal úgyis egyénileg kell foglalkozni. Így jött az ötlet, hogy teremtsük meg a feltételét egy olyan közösségnek, amelyben a hallgatók és a tanárok nem Heideggert vagy Gadamert olvasnak, hanem közösen létrehoznak, megszerveznek és fenntartanak egy kritikai portált, mely az egyetemi keretek között működik, de mégis túlmutat rajta.
Egyetemi oktatóként mennyire látod elevennek a kritika műfaját-beszédmódját?
Mindig meglep, hogy ennyi nyomtatott és internetes kritikai folyóirat létezik Magyarországon, nem tudom, valójában hányan olvassák végig a bennük levő, hetente vagy havonta megjelenő számtalan kritikát. Ami szerintem hiányzik, az az olyan kritikai tevékenység, mely a szépírással vetekszik, nagy élmény olvasni például Szerb Antal vagy Szép Ernő rövid, de gondolatgazdag és gyönyörű nyelven megírt recenzióit. Ilyet ma nem nagyon látok. Az internetes kritikai portál persze nem is feltétlenül erre való. Mi egyenlőre arra törekszünk, hogy jó és egyre jobb kritikákat írjunk, és én mindig arra bátorítom a hallgatókat, hogy ne csak okoskodjanak, ne csak a hozzáértő kritikus szóljon belőlük, amikor írnak, hanem a kritikának mindig legyen egy olyan pontja, ahol rámutatnak arra az elemi élményre, ami magával ragadta őket (már ha volt ilyen), és arra az értékmozzanatra, amelyet fontosnak tartanak kiemelni. Ha összefutok egy barátommal, és elmesélem neki, milyen színdarabot, filmet láttam, milyen könyvet olvastam, akkor nem azzal kezdem, hogy milyenek a beállítások, mennyire működőképes a narrációs technika, hanem azzal az élménnyel, ami megfogott, ami tehát egész egyszerűen tetszett. A kritika nem ragadhat meg az élmény elmesélésének ezen a primér szintjén, de, azt hiszem, kár lenne kihagyni belőle ezt a mozzanatot.
Természetesen figyelemmel követjük a kritikai vitákat és folyóiratokat, de ez elsősorban tényleg nem elméleti, hanem gyakorlati műhely, amelyben a legtöbb erőnket az köti le, hogy a megjelenő írás lehetőleg színvonalas legyen. Ami a legnagyobb vitára adott okot, az épp az előbb említett értékközvetítő szerep, vagyis hogy kell-e a kritikának értéket felmutatnia, vagy megelégedhetünk azzal, hogy egy kitűnően megírt, ügyes leírást nyújtunk át képzeletben az olvasónak. Ami igazán érdekes volt, az az, hogy a gyakorlatban hogyan „valósult meg” ez a program: a hallgatók olykor egész egyszerűen „megfeledkeztek” róla, ami érthető, hiszen ma a legtöbb ember óvakodik attól, hogy ítéleteket fogalmazzon meg valami kapcsán, szeretjük elmosni a dolgokat. Máskor viszont szépen megírták a kritikát, aztán érezhetően vettek egy nagy levegőt, és odabiggyesztettek a kritika végére, teljesen szervetlenül, egy „értékmozzanatot”, amit aztán inkább kivetettünk velük, hiszen ebben a formában inkább lerontotta a kritika színvonalát. Ez azt jelenti, hogy az értéktudat és a vélemények, álláspontok vállalása nemcsak a mindennapi életünkben nehéz feladat, hanem a kritikaírás gyakorlatában is, és ez persze nemcsak a hallgatókra igaz, hanem ránk, tanárokra is, ebben az értelemben mi is hallgatók vagyunk. Ugyanakkor szó lehet egy tágabb értelemben vett pedagógiai gyakorlatról is, melynek során rászoktatjuk a hallgatókat elítélő vagy igenlő álláspontjuk vállalására, kifejezésére, mindenféle hősiesség nélkül persze, és úgy, hogy közben mi magunk is tanulunk az ő tanulásukból vagy épp abból a tétova ellenkezésből, amit kivált belőlük ez a fennkölt pedagógiai program.
Tekinthető kritikusi műhelynek a KuK? A tanárok miképpen vesznek részt a közös munkában? Kritizálják a (leendő) kritikusokat?
Nálunk igazi műhelymunkáról van szó: beérkezik a kritika, azt elolvassák és véleményezik a diák rovatvezetők, aztán továbbküldik a tanároknak, akik szintén megjegyzéseket fűznek hozzá. Így kerül vissza a recenzió írójához, aki kijavítva visszaküldi a diák szerkesztőnek, és ott még vannak olykor további viták is, végül megy az olvasószerkesztőkhöz, és úgy jelenik meg. A szerkesztői üléseken pedig ki szoktunk választani egy-egy kritikát, és azt ott mondatról mondatra végigelemezzük. Azt hiszem ez a legjobb része ennek a munkának, kritikával illetjük egymást, vitatkozunk, de a vita nem akadémikus és nem is steril, hiszen kézzelfogható gyümölcse van, és a hallgatóknak sok erőt ad, ha publikálhatják írásaikat, ráadásul ez már valódi publikációnak számít, amire később is hivatkozhatnak. Nagy öröm egyébként számunkra, hogy több kiadó is megjeleníti a honlapján a kritikáinkat, vagyis hogy már sokan hivatkoznak ránk. Jó volna, ha egyre inkább méltóvá válnánk írásaink minősége által erre a figyelemre.
Hány olvasója van a portálnak? Vannak-e erre vonatkozó adatok?
Erről sajnos nincsenek adataink, mert a számlálót még nem sikerült telepítenünk. Hamarosan új felületet kapunk, és akkor talán már látjuk ezeket az adatokat. Vannak visszajelzések, leveleket is kapunk, írtak rólunk az Új Emberben is. Én bizakodó vagyok, és azt gondolom, hogy egyre többen figyelnek ránk az egyetemen belül és azon kívül is. Egyúttal bátorítanék mindenkit, hogy akinek tetszik az oldal és szívesen publikálna nálunk, küldje el az írását: eredetileg csak hallgatók publikálhattak, de ma már mindenkitől szívesen várunk kéziratokat, előzetes egyeztetés után, mert vannak dolgok, amelyekről tartjuk fontosnak, hogy beszámolót írjunk. Egyébként az egyetemen tanító kollégák is írtak már nekünk, nagyon izgalmas, amikor egy tanárnak vagy tanárnőnek van bátorsága kilépni a saját szakterületéről és bemutatni, mire képes: így például egy filozófus és egy művészettörténész kolléga tanárnő írt nekünk tavaly igen színvonalas színházi kritikát. Volt, hogy az internetes megjelenés előnyeit kihasználva, mi írtunk először egy-egy színházi bemutatóról, amivel valószínűleg további olvasókat szereztünk. A cél persze nem az, hogy minél hamarabb minél többen olvassanak minket; ha csak ez lett volna a cél, akkor nem kritikai portál alapítására vállalkoztunk volna.
A KuK meglehetősen széles spektrumot fed le: a filozófiától, és az irodalomtól, a képzőművészeten át, egészen a zenéig terjed a kritikai skála. Mennyire jellemző a specializálódás, és mennyire az általános kíváncsiság?
Természetesen vannak, akik specializálódnak. Számomra is megnyugtató látni, hogy az egyes rovatok diákszerkesztői a maguk területén olykor sokkal tájékozottabb, mint én vagyok, kapcsolatokat építenek színházakkal, figyelemmel kísérik a fesztiválokat és a felolvasásokat. Ugyanakkor az is jellemző, hogy kipróbálják magukat más területen is, ami nem könnyű, hiszen más dolog egy filmről írni és más egy filozófiai műről; de én azt hiszem, hogy a hallgatók között jó az együttműködés, és segítik egymást ezen a területen is. Vannak egyébként olyan rovatok is, amelyek nem kifejezetten a kritikaírásról szólnak. Közöltünk interjút többek között Jelenits Istvánnal, Tverdota Györggyel, Oláh Kálmánnal vagy Tóth Barnabással, emellett pedig van egy rovat, aminek „A műalkotás eredete” címet adtuk. Itt kortárs képzőművészeket kérünk meg arra, hogy „állítsák ki” nálunk egy alkotásukat, és írják le, hogy mi volt az a probléma, ami foglalkoztatta őket alkotás közben, miért éppen az adott anyaggal dolgoztak, mit jelent egy-egy motívum stb. Eddig Császár Gábor, Erdélyi Gábor és Kótai Tamás képét és szövegét közöltük, hamarosan Csörgő Attila és Imre Mariann munkáit mutatjuk be. Nem kizárólag kritikákat közlünk tehát, ami szerintem kifejezetten jót tesz a KuKnak.
Magát a kritikát mennyire tartod bölcsészkari (tan)tárgynak? Hisz a kritika tágan értve akár beszédmód vagy világnézet is lehet, a kritika mint a kultúra egyik letéteménye; némiképp szűkítve pedig egy nagy hagyományokkal rendelkező és folyton új kihívásokkal találkozó flexibilis műfaj. (Ennyiben „kapóra jön” az esztétikának is). Neked melyik definíció a szimpatikusabb?
Nekem személy szerint az esztétika nem a kritikaírás művészete, hanem elsősorban bölcseleti tájékozódás, mely nem korlátozhatja magát még csak a művészet bölcseletére sem. A művészet fogalma értelmezhetetlen a szépség, az igazság vagy akár az ember fogalma nélkül. Az aktuális művészeti irányzatokkal való kritikai párbeszéd önmagában tehát még nem esztétika, hiszen véleménye mindenkinek van mindenről, az pedig nem nagy tudomány, hogy valaki a véleményének többé-kevésbé elfogadható módon hangot tud adni. Ha egy bevett képpel élhetek: a kritikaírás mint mesterség a jéghegy csúcsa csupán, vagyis szerintem az tud jó kritikát írni, akinek van egy antropológiai, esztétikai, metafizikai vagy akár történelmi háttértudása, és aki ezt a tájékozottságát, sőt, értéktudatát nem előtérbe helyezi az írás során, nem fitogtatja, hanem inkább visszafogja, hogy rejtetten hassa át szavait és mondatait. A kritikaíráshoz igazából az ért, akinek éppen nem a kritikaírás a mestersége, hanem valami egészen más, de képes a maga bölcseleti-tudományos világát nem tolakodva, mégis intenzív módon annak a szolgálatába állítani, hogy bizonyos értékeket, összefüggéseket meglásson és azt értő és érthető módon közvetítse. Azt hiszem, hogy szélesebb körű érdeklődésre kizárólag ez a fajta kritika tarthat számot. Ez azt is jelenti, hogy a kritikaírás sokkal nehezebb és összetettebb feladat, mint egy tanulmány megírása; már csak azért is, mert a tanulmány semleges stílusát könnyen el lehet sajátítani, a kritikaírás mesterségére vagy művészetére viszont nem nagyon vannak szabályok. Érdekes, hogy a hallgatók többször is kérték tőlünk, mondjuk meg a kritikaírás helyes szabályait: mivel kell kezdeni a recenziót, szabad-e keretes szerkezetet használni, stb. Ilyen általános szabályokkal természetesen nem tudunk szolgálni, de hát épp ez az izgalmas, hiszen arról éppúgy nincs szó, hogy mindenki azt csinálhat, ami éppen eszébe jut. Az ízlés elméletileg oly nehezen megragadható esztétikai fogalma a szemünk előtt válik aktuális, gyakorlati problémává.
Léteznek meghatározó kritikai-kritikusi eszmények (akár kritikatörténetiek, akár kritikaelméletiek) vagy a kísérletezőkedv, a pluralizmus szabadsága dominál?
Erről volt vitánk a tanszéken belül is a kollégákkal, vagy akár a hallgatókkal is, de azt hiszem, hogy többek között épp ez a lényege ennek a fórumnak, hogy vitatkozunk, eszmét cserélünk, ami azt jelenti, hogy mindannyian azon dolgozunk, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkból és azokból, akik nálunk szeretnék megjelentetni a kritikájukat. Én a magam részéről a kísérletező kedvet, a vagányságot tulajdonképpen olykor még hiányolom is a hallgatók írásaiból, de ez valahol persze érthető, hiszen először szeretnének tisztába jönni a kritikaírás alapvető fortélyaival, csak utána próbálják vagy merik fellazítani a határokat, és ez így rendben is van. Annak azonban örülök, hogy voltak olyan visszajelzések, melyek szerint a nálunk megjelenő kritikák olykor valahogy frissebbek, üdítőbbek, ami nem utolsó sorban talán abból fakad, hogy a hallgatóknak általában fogalmuk sincs a kritikusok, az egyes folyóiratok és az alkotók közötti, sokszor belterjes viszonyokról, így, a maguk naivitásában, kliséktől és mindenféle számításoktól mentes írásokat adnak le, ami bizonyos szempontból hátrány, más szempontból viszont előny is lehet.
Facebook-hozzászólások