Egy hangos és egy csöndes

Pier Paolo Pasolini ismeretlen ismerősként köszön ránk szinte mindenhonnan. Az utóbbi pár évben sorra jelennek meg végre magyar nyelven is szépirodalmi-, illetve tudományos írásai, filmjei. A Kalligram által kiadott két kisregény az Amado mio és a Tisztátalan cselekedetek az író korai – Olaszországban is csak posztumusz kiadott – munkásságához tartoznak. A magyar közönség számára legjobban a történetek szellemisége, a karakterek jelleme első filmjeiből – a Csóróból és a Mamma Romából – érthetőek meg, hiszen az alkotót itthon inkább filmesként tartják számon, mint íróként.

Pasolini „tragédiája”, hogy ha még előzetes tudása is van róla az embernek, regénye akkor is irgalmatlanul mozdulatlannak tűnik. E mozdulatlanság nem csupán írásmódjából fakad, sokkal inkább az elbeszélői attitűdjéből: a szerző ugyanis szokatlanul elmélyült önmagában. Az Amado mio-ra, és  a Tisztátalan cselekedetekre is igaz, hogy lapjaikon Pasolini munkásságnak három fő témája közül – társadalmi igazságtalanság, nemzeti/kulturális tudat, szexualitás – elsősorban az utóbbi kettő jelenik meg markánsan. Emellett mindkét írás ugyanazon a helyszínen, Friuli tartomány egyik kis településén játszódik a háború alatt, illetve után; és mindkét regény főhőse hasonló szexuális problémával küzd.

A különbség Desiderio és Paolo között, hogy az előbbi egy nyers és eldurvult karakter. Jellegzetes figuráját fellelhetjük a Csóró főhősében. Őt a szerző – valószínűleg – saját ismerőseiből, szeretőiből gyúrta össze. Desi egyszerű huszonéves munkás srác, akit két dolog izgat: szeret baráti társaságában vezető szerepet betölteni, valamint fiatal fiúktól csókot és szerelmet lopni. Őt is, ahogyan Paolot, a fiúk antik szépsége iránti csodálat mozgatja, pl.: barátjának/szeretőjének is antik görög nevet ad. Cselekedeteinek másik rugója a nem csekély nagyságú testi vágy. Barátain és szerelmein is ezért képes szemrebbenés nélkül átgázolni. Figurája döbbenetesen kontrasztos, ami az egész művet meghatározza. Az író a főhős útját követve visszataszító helyeket és helyzeteket képes megkapóan ábrázolni.

Desiderioval szemben a Tisztátalan cselekedetek főszereplője, Paolo, sokkal valóságosabb karakter. Ha az olvasónak volt szerencséje Pasolinivel készült interjút látni, hamar fölismerheti – a vele egyébként szinte azonos nevű regénybéli férfiben – az írót. Ezt a második kisregény kimunkáltsága is hitelesebbé teszi. A szerző ebben az írásában naplószerűen vezeti az olvasót, az egyes bejegyzések élén gyakran találkozhatunk dátumozással, s az író ezekben a részekben Paolot egyes szám első személyben szólaltatja meg. Azonban nem csak ez az olvasóbarát formai megoldás emeli a kisregényt az előbbi fölé. A főhős itt egy csöndes férfi, aki tisztában van érzéseivel és vonzalmaival, s bár szégyelli őket, nem foglalkozik velük. Inkább arra koncentrál, hogy másokkal – legyen akár férfi, akár nő –, milyen viszonyt, barátságot tart fenn. Hozzájuk milyen érzések kötik.

Miközben ténylegesen alig történik valami, mégis, Pasolini oldalakat ír tele. Ebben rejlik a fentebb emlegetett, már-már elviselhetetlen mozdulatlanság oka. A szerző érzékenysége és szereplőivel kapcsolatos megejtő diszkréciója –, mely például abban nyilvánul meg, hogy bizonyos szereplők és helyek nevét csupán egy betűvel jelöli – érdekes egy darabig, de hosszútávon már unalmasnak hathat. Írásaiban a szexuális problémák mellett kulturális kitaszítottságot is vállal. Előszeretettel használ helyenként idegen – elsősorban angol – szavakat, olyan mondandó esetében, melynek szövegkörnyezete nem kimondottan a polgári ízlés szerint való. S mindemellett ráadásként gyakran szembesíti az embert az olasz nyelvjárások sokszínűségével. Sokszor ír arról, hogy a szereplők milyen nyelvjárást használnak. Ezzel még egy kést szegezve az olvasó torkának – az amúgy sem csekély számú vágóeszköz mellé.

Pasolini – az unalmas és dekadens olasz – keresi a bajt. S erre sarkallja az olvasót is. Igaz, nem könnyen, hisz e két regényének írásmódja nem különösebben megkapó. Azonban, aki komolyan veszi kézbe ezt a könyvet, szegletkőhöz érkezik. Ha komolyan veszi, hogy a szerző stílusa lapos és beteges, akkor védekező pozícióba kényszerül. A másik lehetőség, hogy ezeket a jelzőket cinkos cinikussággal megmacskakörmözi, s akkor elmélyülhet a szerelem és vágyakozás elméletében. Hiszen Pasolini kiváló ismerője ezeknek, bár talán nem a legérdekesebb módon tálalja. 

Pier Paolo Pasolini: Amado mio, Tisztátalan cselekedetek. Pozsony. Kalligram. 2008. Fordította: Preszler Ágnes.