„Több komponensű vegyszer…”

Grecsó Krisztián, kortárs magyar író 2008-ban megjelent regényének címe: Tánciskola. Ahogy a honlapján olvashatjuk, „egy mágikus, fülledt alföldi világot álmodik, amelyben minden olyan lehetetlenül ismerős és valóságos”.

Ezzel az ajánlással megalapozza bennünk a gyanút arra, hogy valami nagyon ütőset fogunk olvasni, de a könyv végére csak egy homályos érzés marad bennünk...  Persze megvolt a mágia is, a néhol erotikától fűtött, néhol nyomasztóan fülledt Alföld a maga sajátos karaktereivel, és a lehetetlenség, az ismerősség is. De ezekből valahogy nem állt össze az a valami, amit egy igazán „ütős” élmény hagy maga után… A sorokon át szóló válaszkereső hang nem irányít sehova, vagyis csak a katartikus lezárás felé – de amikor megérkezünk ide,  előidézi azt a kérdést, hogy akkor mi is volt ez az egész? Mit akar mondani? (– mert valamit akar, az biztos…) Valami mélyen nyomot hagyó olvasmány ez, vagy csak próbálkozás erre?

Elmélázva a könyv felett, Grecsót kicsit Szalma Lajosnak érzem – csak ő nem drogokat, hanem regényt főz. Receptje a következő lehetett: végy egy önmagát kereső, manipulálható fiatal ügyvédbojtárt (dr. Voith József); egy mindenben jártas mestert (aki mellesleg a nagybátyja, Szalma Lajos); szülőket: egy pszichológus mamát és egy kicsinyes, megkeseredett vasbolti eladót; pár furcsa barátot/követőt; és persze mindenféle nőt – köztük a szerelmet hozó, egy baleset során lebénult lányt: Juditot. Aztán dobd le őket az Alföldre, és fűszerezd tetszés szerint: abszurditás, „kis magyar valóság”, Krúdyt idéző gasztronómiai élvezetek, szerelmi bonyodalmak, erotika, drogok, lelki elfojtások, szorongások, öngyilkosság, nagy adag képzelgés, és már kezdődhet is a mese!

A történet egyszerűen felvázolható: Jocó az egyetemről kikerülve keresi helyét a nyomasztóan kicsi, és szinte külön életet élő Feketevárosban, majd Tótvárosban lesz fogalmazó, ahol beköltözik nagybátyjához. Ő Szalma Lajos, a helyi gimnázium testnevelés-biológia szakos, városszerte ismert, s leginkább női körökben „elismert” tanára. S nem mellesleg a mester, aki megismerteti vele az élet dolgait, a „harmadik szem” létezését, aki „megutaztatja” drogtanyáján „többkomponensű vegyszereivel”, és aki a testi örömökben is részelteti... A bonyodalom egy cigánylány megerőszakolásának gyanúja miatt kezdődik, s mivel Jocó apja a gyanúsított, ennek folyományaként véletlenül öngyilkos lesz a végén. Közben a fia „alapot ad” a gyanúra, aki nemcsak a nőket, hanem a szerelmet is megismeri, és a végére fel is nő talán.

E vázlatos sztori mögött persze több értelmezési sík fedezhető fel: fejlődéstörténet, misztikus útkeresés, de bővelkedik szociográfiai leírásokban is. Az író olyan érzékletesen mutatja be az Alföld kisvárosi, bezárt miliőjét, az ebbe beleragadt szereplőket, hogy az ember magára ismerésének kényszerét hívja elő. Ezek a leírások utat engednek a szerző nőkkel kapcsolatban felállított elméleteinek, jellemzéseinek, hiszen a „nő” és „típusai” gyakran előforduló hasonlítási alap.

Az érzékeny, nagyon találó és szép kifejezések a regény egészében megtalálhatók. Ezek keverednek az életszerű párbeszédekkel, melyekben a trágár kifejezések sok helyütt meghatározóak – így néha már tolakodónak, túlzónak hatnak. Stílusából érezhető a leírt dolgokkal való szoros viszony, azok pontos megfigyelése, az írói virtuozitás – jó olvasni!

Szalma Lajos és Jocó mester és tanítványi viszonya központi szerepet kap: ezen keresztül járja körül a szerző az „élet dolgait”. Lajos bácsi szimbólum (persze csak egy a sok közül): minden földi, és esetleg földön túli jó szimbóluma. Ő az, akin keresztül a tanítvány szembesül a világgal: szépséggel, álomvilággal, és persze kiderül, hogy ő a kísértés is egyben, a „rosszba vivő” – s útközben még maga az ördög is meglátogatja Jocót… A mesternek csak a tanítói szerep a megfelelő, minden tette céllal van: egy hasonmás megteremtése, aki persze soha nem lehet olyan, mint ő. De minthogy ez egy fejlődésregény, Jocó önállósodni kezd: saját nézőpontja van, saját érzései, és ezért elkezd a saját szemével is látni – így dönt a „bolond, béna” Judit mellett, ellentmondva ezzel Lajos bácsi eddigi mesterkedéseinek. Így jut el odáig, hogy nagybátyja csendben marad, Jocó pedig megéli a „teljes elszakadást, a tökéletes leszámolást Szalma Lajos álomvilágával, melyre eddig a pillanatig – most már tudja – legbelül még mindig vágyott” (idézet a könyvből: 284.). S ami innentől következik: beszélgetés Judittal, valamint a nagy katarzis az éjféli misén…

Érdemes most átgondolni a történetet: hogy lesz az érzékek nyújtotta örömök hajszolásából szakrális, szent feloldozás? Persze sok vívódás és rádöbbenés útján. De ha belegondolunk, ez az egész túlzás: mindenből túl sok van benne. A szerkesztés arányos, a karakterek tipikusak, nem mindennapi életutakkal rendelkeznek. Az ezekhez társított, túlzásba vitt mitológiai utalások (az egyik drog: kicsi Teiresziasz), a „szimbólumszereplők” (például a kutya neve Devil), és a csodás látomások azok, melyekből azt érezzük, hogy a szerző valami nagyon nagyot akart főzni a megálmodott hozzávalókból. A végkifejlet az, mely ezt az érzést leginkább megerősíti. Ez már szinte giccs: a megtisztulás persze megvan, de nem párosul teljes lelki felemelkedéssel, mert szánkban még ott van a regény okozta utóíz… s fejünkben az érzés, mintha mi is kaptunk volna a „kicsi Teiresziaszból”, és most ocsúdnánk fel.

Grecsó Krisztián: Tánciskola. Magvető. Bp. 2008.