Szűrt víz
Velence, turistaidényen kívüli éjszaka, egy titokzatos idegen, aki egy gyönyörű nőre várakozik, az egyetlen lényre, akit a városban ismer. Izgalmas regénykezdés, ami után az ég egy adta világon nem történik semmi. Az idegen Velence utcáin sétál, néha felbukkanó barátokat látogat meg, emlékezik, filozofál, visszatér tizenhét télen át – fürkészni egy valószínűtlen város arcát, de leginkább önmagát a víz hullámainak valószínűtlen logikájával. Brodsky, mintegy magyarázkodva, így ír a mű elején: „Ha mellékutakra tévedek, annak oka nem más, mint hogy itt a mellékutakra tévedés a szó szoros értelmében a dolgok folyását követi és a vizet visszhangozza. Más szóval, ami következik, az talán nem egy novella, hanem az iszapos víz áramlása »egy rossz évszakban«. A víz néha kéknek tűnik, néha szürke vagy barna, de változatlanul mindig hideg és ihatatlan. Jó okom volt rá, hogy átszűrésre adjam a fejem: reflexiókat rejt, köztük az enyémet is.”
Ha nem kisregény, novella akkor mi a Velence vízjele? − tehetjük fel a kérdést. Önéletrajzi esszé, szubjektív útikönyv, laudáció Velencéhez? Ez mind egyszerre. De ha mindenképp be akarjuk kategorizálni valamilyen műfajba, akkor talán azt mondhatnánk, hogy esszévers Velencéről, amely iránti mély elköteleződését mi sem bizonyítja jobban, minthogy Joseph Brodsky-t San Michelén, Velence temetőszigetén helyezték örök nyugalomra.
Velence egy különleges, határokon kívüli világ, amely abszurditásánál fogva különálló országnak mondható Olaszországtól is, ahol az alacsony számú lakosságon kívül mindenki idegen, mindenki utazó. Az utazás, az „otthontalanság otthona” érzetét ki más érezhetné át jobban, mint Joseph Brodsky, eredeti nevén Joszif Brodszkij, aki Oroszországban született, de Amerikába kényszerült emigrálni 1972-ben, miután kiutasították a néhai Szovjetunióból.
Velence valószínűtlen szépsége semmi máshoz nem hasonlítható. Egyedi arca, amely egy villanásnyi részletből felismerhető – akár a jó bor vagy egy nagy költő sajátos stílusa, – sok művészt és filozófust megihletett már. Közhelyesnek is mondhatnánk mint témát, ha nem lenne benne valami kiapadhatatlan titok, amelyet mi más sem bizonyít jobban, minthogy évről évre közel húszmillió turistát vonz magához. Mintha valami megvédené attól, hogy elkopjon. Ez a valami talán pont a víz, ami kitölti, megvédi attól, hogy unalmassá fakuljon.
Brodsky írásának hőse nem a zajos, mindent tudni és látni akaró szájtátók hadával érkezik. Ugyanis télen, „absztrakt évszakban az élet valósabbnak tűnik, mint bármikor máskor”. Egy ilyen karakteres helyre jön elveszteni és/vagy megtalálni önmagát: „mert itt az ember inkább sziluett, mintsem önmaga egyedi vonásait hordozó lény, és egy sziluettet föl lehet javítani”.
Keresés vagy a találás – szinte egy és ugyanaz: mellékes. Igazán lényeges maga az utazás, a folyton úton levés, az újszerűségből és idegenségből fakadó felfokozott figyelem – amely, ha művészi éberséggel és egy olyan várossal, mint Velence kapcsolódik össze, akkor ehhez hasonló mondatokat olvashatunk: „Az ember kinyitja az ablakot, és a szobát azonnal elárasztja a kinti kongásterhes köd, amelynek fele nedves oxigén, fele kávé és ima.”
Brodsky 1987-ben irodalmi Nobel-díjat kapott a Velence vízjeléért.
Joseph Brodsky: Velence vízjele. Typotex Kiadó. Budapest. 2008. 127 oldal. 1900 Ft
Facebook-hozzászólások