A föltámadás szomorúsága

A fény közepe a sötétség kapujában - pislogott a felirat egy parányi szikrát körülölelő, koromsötét lemezborítón valamikor, a kilencvenes évek vége felé. A múlt század derekán kibontakozó beatforradalom és a nyugatról beáramló ifjúsági mozgalmak nyomán kialakuló magyarországi újhullám egyik legfontosabb zenekarának, a Balatonnak máig egyetlen stúdiófelvételéről van szó, ami napjainkban már a honi alternatív, „földalatti” kultúra kincsének számít. Csakúgy, mint a nemrég, a 2009-ben megjelent válogatáslemez, amely erősen kötődik a közel egy évtizeddel ezelőtti munkához. A mostani kiadvány különböző archív anyagokkal bővíti elődjének formai összetettségét, új dalokkal tágítja az együttes életművét. Eközben pedig kirajzolódik a zenekar szellemi atyjának és zenei vezetőjének portréja, aki megkerülhetetlen alakja az egykori ellenkultúrának és a jelenlegi kísérletező zenei érának is. A Víg Mihály által megtestesített lírai én (a költő) a korábbi lemez koncepciója szerint létének egyik mélypontján a halálba menekül: egy titokzatos összetételű méreggel akar véget vetni életének, ám a szer nem öli meg őt. Ehelyett mélységes álmot bocsájt rá, amelyben csodálatos és egyben szörnyűséges utazást tesz lelkének sosem látott, mennyei és pokoli tájain… „Álompor, álompor, ments meg ettől a várostól!”

A dalokban megszólaló költő nem pusztán saját, személyes sorsának tragédiáját fogalmazta meg: egy egész nemzedék lemondó elkallódását és feleslegesnek tűnő önfeláldozását tette szóvá, ha öntudatlanul is. Az előző rendszerben felnövő generáció temérdek tehetsége „veszett oda”. Sokan disszidáltak, sokan itt maradtak, de többen közülük tönkrementek, korai halállal mentek el, alkohol- vagy drogfüggők lettek. (Bár ez persze nem csak a mindenkori politikai, elnyomó hatalmakhoz köthető jelenség.) Víg Mihály ösztönzői és alkotótársai szinte egytől-egyig külföldre utaztak, zenészei közül többen már nem élnek. Az új lemez megőrizve a korábbi tematikát ugyancsak a költő egyéni életét, halálát, pokoljárását, feltámadását és ítéletét idézi meg. A dalokat végighallgatva elkísérhetjük őt misztikus utazásaira; azokra a vidékekre, ahová talán már mi magunk is eljutottunk valamiképpen…  „Száz csoda vár ma, gyerünk a bárba!”

„A szőnyeg az száguld és remeg a bárpult”, a méregpohár kiürül, a költő pedig elszenderül. Tudatának önmaga alá merülése közben testétől különvált, „behúzott szárnyú” lelke a „felfelé zuhanás” röppályáit futja be. Száguldása elmossa az álom és a valóság közti határvonalat. Lénye az érzékeken túl jár, a holtakkal is érintkezésbe léphet. Szelleme enged a hívásnak, az éjszaka legmélyén rejtőző árnyak pedig alászálló lelkét egészen a „Pokol tornácáig” kísérik…  „Morpheus, eljött az álom-utazás, / ébredj Orpheus, vár az alvilág.”

A dalszövegekben felbukkanó, hitvesét elvesztő és érte a föld alá bukó lantos alakjának sorsa párhuzamba állítható a dalos életútjának megrázó mozzanataival. A költő nem önmagát akarja felhozni a mélyből, elvesztett másik felét szeretné megtalálni, akinek „kígyófogakat befogadott bokája” a „vértelenült lelkekhez” lett láncolva. A Ha holtan találkozunk című Ady-versfeldolgozásban is ez a párját sirató és hívó hang fohászkodik: „Áldj meg, ha itt hagysz, áldj akkor is, / Ha rossz voltam. / Nem nézhetünk egymás szemébe /Majd egykor holtan.” Ám az elmúlás folyamában, a „semmi sodrában” hánykolódó lélek hiába pengeti könnyfakasztó lantját, az áhított lény a föld peremén ismét tovatűnik.  Az „árból fölbukva” csupán emlékfoszlányokat idézhet fel az éledező tudat: „Ott torony volt, fekete tenger, / Bent a vízben rengeteg ember…/ Hol lehet most, nem találom, / Biztos megjön, itt megvárom…”

A látomás - mely csak álom volt csupán? - véget ér. A költő lassan felébred. Visszatér. Maga elé néz. Újból színültig telve látja kiürült poharát, és újra hallani kezdi a talponálló moraját… A lírikus elbeszélő eszmélete egyben saját valójának dicsőség nélküli feltámadását is jelenti: a sír szikláiból tétován kilépő költő új apostolok keresésére indul. Vihart legeltetvén, önnön sebeit feltárván, megromoltan és feledőn hagyja el múltját. Önnön kilétére fátylat borítva, egy halott nevének örököseként él tovább. Nem érti az arcán régi írást kutató tekinteteket. Beszédje kongó báb-beszéddé válik. Tanítványai csak holt kísértetek lesznek, akik a végtelenül ismétlődő utolsó vacsora után újra meg újra egyedül hagyják őt. Kegyetlen magányában, teljes elhagyatottságában egy hatalmas tóba (talán a Balatonba) mered, mely „Csillogó, tiszta, vad, / Keresem benne a századokat, / Az életemet, / A sírtáró dalokat. / Keresem magam közelségét, / A szállaló Időt / S a tükröt, a varázsosat, / A megismertetőt, / És megáll az Élet / És tudom, hogy most már semmi sincs, / Senki sem él / És semmi sem igaz. / Keshedt, vén arc vigyorog a tóból / És nem tudom: ki az? Föltámadtam, jaj, föltámadtam…”

Az újjászülető költő „fényéve nem látott, százezer arca mosolyog vissza” végül a jelenés-szerű Nap az apa elnevezésű szerzeményben. Az álom-utazás revíziójaként is felfogható mű esszenciálisan foglalja magába és fogja össze az eddigi látomásokat, illetve képzeteket. Nem csupán egy komplex képfolyamban tükrözteti a káprázatokat, valamelyest az eseményeket is szintetizálja. A „köztes lét” előre/visszavetített végítéletének napját mutatja be, amikor is a jó Isten óriási szeme megnyílik a világra, de lángoló pupillája ugyanabban a pillanatban szűkülni kezd. Mindeközben a „szétszaladt bárányok között tüzet okádva / halkan emelkedik a szekér, / Illés még éppen odaér. / Jákob egy hatalmas létrával szintén arra szalad, / vigyázz, nehogy lemaradjanak.” A sötétben sistergő sugaraktól a kövek szikrázni kezdenek, „autók ajtaját tépi le a szél”, a napszekérről lemaradt szentek kastélya meginog, majd felrepül. Minden szétdől és körbe-körbe forog, miközben minden mozdulatlanul áll. „Gyémánt hegyén ég el a fény.” A költőnek megvilágosodása támad: „A Nap az apa, a Nap az én, / ez érzéki látomás. / Ott áll egyedül Ezékiel, / milyen hosszú villanás. / Nagy mágus, átlépted a határt, / sasként csaptam le rád. / Ez lett az a nap, ha ez az az év, / a legutolsó állomás. / Hagyd el a vizet, hajód repül, / tejfehér köd száll re rád, / átváltozol, és átváltozott a táj. / Megváltozott örökre már…” 

A bevezetésben említett, koncepción alapuló, kerettörténetet is tartalmazó anyaghoz képest a mostani válogatás inkább egy lazább, asszociatívabb szerkesztésű dalfüzért eredményezett. A legkorábbi, átmentett élőfelvételek a Szegedi Egyetem menzáján készültek 1986-ban. Itt még a klasszikus felállás játszott (Dénes „Dönci” József, Hunyadi Károly és Víg Mihály) Másik Jánossal kiegészülve. A fent idézett első lemezről öt szám található meg az új hanghordozón, míg a nemrég született dalok közül hat tétel kapott helyet a korongon. Érdekes, hogy az Európa Kiadóval közösen tartott, legendás Zichy kastélyos estről nem lett kiválasztva egy kordokumentum sem, és hiányzik a Kígyó című Balaton-sláger is. Összességében azonban jó metszetet kapunk a zenekar, illetve Víg Mihály munkásságáról. Megismerhetjük azt a sajátos zenei világot, amely talán semmi máshoz nem hasonlítható a magyar „alternatívok” körében.

A lebegő dalok búvópatakját késve belépő és/vagy korán kilépő ritmusszekció, valamint hanyagul pengetett gitárok tartják mederben. Az egyszerű, beat alapú futamokat, a bluesos és rockos lüktetést gyakran szakítják meg sanzonos, presszóromantikát idéző betétek és pszichedelikus, elszállós átkötések. (A Kínai kormányban még egy kis Illés-paródia is belefér.) A minimalista hangszerelést kiegészítendő szólalnak meg a különböző billentyűs (zongora, szintetizátor) és fúvós (szájharmonika, szaxafon) hangszerek. A meg-megbicsakló dallamvezetés a felcserélt versszakok, illetve a rögtönzött sorok törésvonalai mentén visszhangzó hangok és zörejek közt húzódik meg, halkul el és fúl a csöndbe. Mintha minden kimondott szó, az összes kiadott hang az elnémulás felé törekedne. A széttöredezett, ingadozó részek - a disszonanciák ellenére - lassan mégis egységes, harmonikus egészbe rendeződnek.

Víg bús prozódiája akár egyhangúnak is mondható. Mantrázó, néhol artikulálatlan dalolása első hallásra modorosnak tűnhet, de (ön)ironikus gesztusaiból, visszafogott énekbeszédéből egy hiteles lírai én rajzolódik ki előttünk és szól hozzánk, akinek előadásmódja enerváltsága ellenére is szuggesztív hatású lehet. A pátoszos monológok és szentimentális vallomások látszólagos érzelgőssége mögött az emberi sors mélységei tárulnak fel, melyekbe leginkább a szavakon túl, az instrumentális darabokon keresztül tekinthetünk bele. A legegységesebb hangzást talán a vonósokkal kísért Balaton produkálta az Ernst Múzeumban, amiről három szám a válogatásra is került (Mindig mindent, Ott torony volt, Harang). Ide tartozik még az Epilógus című, lemezt záró opusz is, melyben a hegedű, a brácsa, valamint a cselló egy önálló, klasszikus kompozícióban hangzanak fel, felidézve ezzel Víg filmzenéinek vonósait.

E dalköltészet evangéliumi attitűdje, a biblikus szövegek ó- és újszövetségi utalásai, eszkatológikus látomásai egy mai, megkésett próféta képét vetítik elénk, aki a „megsürgetett feltámadás” utáni zűrzavarban énekli el siralmait. Akinek orpheusi pokolra szállása mögött egyéni tragédiák sorozata húzódik meg. Aki megannyi szenvedés után mégis a vigasztalást várja és az eljövendő megváltásra áhítozik: „Én vagyok az az ember, a ki nyomorúságot látott az ő haragjának vesszeje miatt. Engem vezérlett és járatott sötétségben és nem világosságban. Visszaemlékezik, megalázódik bennem az én lelkem. Ezt veszem szívemre, azért bízom…”

Az ember porrátört sorsának, az esendő lélek belső meghasonlásának, önmagába merülésének, majd felszínre kerülésének élményei határozzák meg Víg Mihály sötét tónusú és komor tematikájú, ám bensőséges és reményteljes alkotásait. Poézisében a megkísértett idő, „az örök maradás fausti pillanata” tágul ki, amely alatt „percek alatt telnek az évek”, s amelyben az „összefonódott, n számú terek”, a széttörött egész részei egy pontba sűrűsödnek össze. Ez a kezdet és a vég origója. „A visszahozhatatlan, a meg nem ismételhető” eredője.

A sötétség közepe. A fény kapujában…

Forrás: www.balcsi.tripod.com
Az idézetek Ady Endre, Ovidius, Jeremiás és Víg Mihály verseiből valók.

video