„A részecskestruktúra adja az élénkpiros színt, hogy hol olvashattad, már nem emlékszel…”

A természettudományra jellemző nyelvhasználat és szemléletmód nyomai kortárs verseskötetekben

A huszadik század magyar költészetében és a világlírában is találhatunk olyan jelentős alkotókat, akik verseik nyelvi alakítását időnként valamilyen módon a természettudományokból ismeretes nyelvi elemekkel látják megoldhatónak. József Attila több híres versében, mint az Óda, a Költőnk és kora vagy a Téli éjszaka, biológiai, csillagászati, vagy éppen kémiai szemléletmód nyomait[1] fedezhetjük fel[2]. Nemes Nagy Ágnes költészetében rendre előfordulnak természettudományra utaló szövegrészek, néhol egy-egy tudományos műszó hívja fel magára a figyelmet. Ebben a szövegkorpuszban is többféle tudományra történik utalás, a fent említettek itt is előfordulnak, ezen kívül még a fizika és a (költőnek oly fontos) geológia tudománya is „képviselteti magát”[3]. A magyar költők munkásságát figyelembe véve, alighanem Juhász Ferenc gazdagon áradó költészetét határozta meg leginkább a modern természettudományok anyagi szemléletmódja, a konkrét versnyelvi fordulatok mennyisége[4] és a költő prózai  önreflexiója is erről tanúskodik[5].  A huszadik század első felének világirodalmából Francis Ponge francia költő munkáit és Gottfried Benn német lírikus néhány művét érdemes felhozni példaként. Ponge tárgyias prózaversein a természettudományos (pl. növénytani) analízis jegyeit ismerhetjük fel[6]. Benn korai expresszionista lírájára az orvostudományi látásmód nyomja rá a bélyegét[7], míg a későbbi versek között némelyik kultúrkritikai felhangú költeményben bukkanhatunk rá természettudományos utalásokra a különféle összemontázsolt fragmentumok között[8]. Ezt a búvópatakként meglévő hagyományt folytatja három 2015-ben megjelent magyar lírakötet. Jelen írás látleletet kíván adni erről a kortárs magyar lírában feltűnő jelenségről. A három kiválasztott köteten kívül más példa is akad a horizonton, ami a tudományos nyelvezet költői hasznosítását illeti[9].

 

 

Závada Péter Mész c. könyvének recenzensei néhol hatásosnak[10], néhol pedig kevésbé sikerültnek[11] érzékelték a tudományos diskurzus lírai transzformációját. Az általam idézett kritikusok általánosan a kötet működési mechanizmusaira vonatkozó megjegyzései rámutatnak arra, hogy milyen veszélyeket rejt magában a vizsgálati fókuszba állított poétikai eszközök alkalmazása. Bihary Gábor szerint „[…] sok múlik ugyanis azon, hogy mennyire illeszkednek egymáshoz a regiszterek, a retorikai eszközök, mennyire számottevőek a versen belüli csúszkálások”[12], Mohácsi Balázs pedig úgy véli, hogy a kötet vége felé már „receptszerűnek tűnhet”[13] a köteten végigvonuló természettudományos jellegű, a verstárgyakat szétszálazó retorika. Bihary egyúttal a sikeres poétikai megoldás feltételét is megadja: „A tudományos diskurzus lírába emelésével többször találkozhatunk, ám ez akkor válik revelatívvá, ha képes termékeny feszültséggel belépni a líra nyelvtörténésébe, amihez szükségesnek tűnik, hogy a megidézett tudásanyag átugorjon a mindennapiság küszöbén, hogy újdonságként, még nem tudottként ismerjük fel.”[14] Érdemes felfigyelni a feltétel ismeretelméleti jellegére. Értelmezésemben a „nem tudottként való felismerés” azt jelenti, hogy a lírai közeg által másfajta megvilágításba kerül az az ismeretanyag is, aminek az olvasó adott esetben már előzetesen birtokában volt, tehát a „tudás-nem tudás” ellentéte helyett a hangsúly sokkal inkább a fent említett reveláción van. Így lehetséges „nem tudottként ismerni fel a tudottat”. Érdekes példát találni az előbbiekben felvázolt problémára az Accusativus c. versben: ”Tudod a szerelem sötétben termelődik, mint a melatonin. Ez ahhoz kell, hogy végre aludni tudjunk. Mármint a szerelem.”[15](37) A példa jellegéből adódóan egy igencsak feltűnő formában jeleníti meg, hogy a versírónak milyen trükköket kell alkalmaznia, hogy elkerülje a hétköznapiság bűnét. Ugyanakkor olyan példával is találkozhatunk, ahol az ismeretközlő kijelentés banalitásának külön szerep jut, és ezáltal megszületik az a bizonyos „termékeny feszültség”. A kötet egyik kiemelkedő versében, a Mészben, a mészképződés apró részleteit a halott anyát megszólító beszéden keresztül ismerhetjük meg: „A tömött mészkőből égetik a meszet” sor objektivitását egy személyes vonatkozású sor közbeiktatásával („Miután meghaltál, apa beidőzített egy tisztasági festést”) „A mészégetés alapanyaga a mészkő, kalcium-karbonát”(71) sora folytatja. Mint látható, az idézett verssornak lényegében csak a második tagmondata szolgál új információval, de a sor az egész vers kontextusában, a gyászbeszéd hangvétele felől egy másfajta szerepet is betölt. A materiális eredetet kutató tudományos tudás a lírai én gyászának (önmaga számára is) el- és kibeszéléséhez használt platformnak bizonyul a Mészben és a párversének tekinthető, azt megelőző Aszfaltban. Az eredet különösen fontos, hiszen a halál megértése annak a körszerű gondolatnak a segítségével történik, hogy az emberi test ősi-anyagi eredete és a halott testének anyaga újfent megegyezik (mindkét vers eredetkutatással indul). Ugyanakkor a „porból lettünk, porrá leszünk” gondolatát tágítja ki a tudományos jellegű részletek segítségével a versbeszéd, hogy a gyászfolyamat végbemehessen. A tárgyalt sor ebből a nézőpontból nézve már nem is annyira banális, hiszen a nyelvi forma az érzelmi megküzdés terepévé válik a versben, az ismétlés a szükséges önmaga számára való megjelenítésként, mondásként érthető – így uralkodik el a líra a behívott tudományos-materialisztikus nyelv felett.

Az egzaktság igénye, a pontos nyelvhasználat mint a megszólított felet elérni, sőt talán birtokolni próbáló eszköz a nyíltan az anyát megszólító verseken kívül a kötet többi versében is rendre feltűnik, pl. „…naplót vezetek arról, hogy éjszakánként hány fokot fordulsz el a kádban, tested iránytűjén figyelem a mágneses pólusok újrarendeződését”(20) (Virályok sijjogása). Talán már az idézett versrészletből is kiolvasható, vagy legalábbis sejthető, hogy a versek beszélője finom iróniával viseltetik a saját látásmódjával kapcsolatban. Ha ehhez hozzáolvassuk a közvetlenül utána jövő Testtáj (1) c. opus elejét – „Ezt a két partot már csak a szélcsatornák/ kötik össze, egyébként napról napra/ távolodnának. Miközben átvágunk az utolsó épségben maradt hídon, lépteink szorosan/ egymáshoz simulnak. Nem tudom,/ mit kezdjünk egy ilyen tárgytalan pontossággal,/ de biztos létezik valami, aminek te vagy/ a legprecízebb mérőműszere.”(21) –, akkor sokkal nyilvánvalóbbá válik, hogy miről is van szó. Az utolsó idézett mondat mintegy „leleplezi” a kötetet meghatározó mikroszkopikus szemléletmód sajátságos működését. A lírai én gyakran a felhalmozott kvázi-tudományos ismeretek (erről később), információtöredékek révén kívánja megközelíteni a Másikat, s ennek a megközelítésmódnak a kudarcára reflektál a „Nem tudom… ” kezdetű mondat.  A lírai én mégis bízik a Másik létezésében, mert bízik abban, hogy a saját bizonytalanságai, kétségei ellenére a másiknál igenis fellelhető az a bizonyos, a tudomány áhította precizitás – így folytatódik a vers: „Lépéseiddel/ úgy találod el az atomok rezgésszámát,/ hogy a hullámok az acélszerkezetben is/ láthatóvá válnak”.

Hogy a tárgyalt „pontoskodó” stílust nem szabad túl komolyan venni, nem csupán a fent idézett kissé ironikus jellegű megfigyelések mutatják, hanem például a Testtáj miniciklus harmadik darabjának humora is, amiben a második személyű alany egy kávét tart a hidegben, s a lírai én kiszámolja, hogy „Nyolc évig és hét hónapig kéne/ egyfolytában üvöltened, hogy felforrald/ a kezedben azt a csésze kávét…”(23). A huszadik századi magyar lírában Juhász Ferenc költészetében találkozhatunk olyan példával, ahol humoros formában jelennek meg természettudományos nyelvi elemek: „...zárt elektronkihólyagzások, elektron-kicsöcsösödések, lüktető kvark-fölbuborékzások az atommag-erőtérhólyagból... ” (Miért hit? Miféle hit?)[16].

 

 

Mint láthattuk, a nyelvért, a kifejezésért való küzdelemnek szerves része a tudományos ismeretek használata, s mintha ebben a küzdelemben ott bujkálna az egzakt tudományok feljebbvalóságának a kultúrát (még mindig) jellemző mítosza. Mindazonáltal szükséges megemlíteni, hogy korántsem elmélyült szaktudományos ismeretekről van szó, hanem a természettudományos ismeretterjesztés, népszerűsítés (popular science) szűrőjén keresztülment információról, amire a Mész c. versben lehet találni egy utalást („Legalábbis ezt olvastam valami képes ismeretterjesztő újságban…”(71)). Nem árt szem előtt tartani, hogy ez a többszörös közvetítésen keresztülment tudásanyag mindig magán hordozza az őt létrehozó kultúra és az előbb említett közvetítő közeg nyomait is. Talán a Vákuum c. versben sem véletlenül szerepelnek együtt a Hold ritka légköréről, a napszélről és az idegen civilizációk híradásáról szóló szövegrészek: a természettudományos népszerűsítés műfajára (?) jellemző, hogy a közember fantáziáját izgató témákat – mint a földönkívüli lények, az űrutazás stb. – kapcsolják össze tudományos ismeretekkel. Az ilyen irodalmi művek nemcsak magukon viselik a népszerűsítő műfaj nyomait, hanem maguk is belépnek a közvetítők sorába.

Nincs ez másként Dékány Dávid Darwin Motel kötetével sem. A popular science zsánerének figyelembevétele Dékány kötete kapcsán azért is indokolt, mert az egyik regiszterét képezi egy a kötetre jellemző, sokféle műfaji klisét játékba hozó popkult-tematikának[17], azonban hangsúlyosabbnak tűnik az a több kritikus által is észrevett szövegszervező eljárás, hogy a versekben megszólaló én az érzelmei leírásához, vagy éppen azok ellensúlyozásához[18] használná „…a tanórákon szerzett valamint a Spektrum és a National Geographic műsoraiból származó ismereteket…”[19], valamint a különböző technikai és informatikai fogalmakat[20]. Mindez szorosan összefonódik a könyvet meghatározó kamaszos beszédmóddal (amely némelyik versben rendkívül felerősödik), s azzal a jelenséggel, hogy a Mészhez hasonlóan ebben a könyvben is nagyrészt az Én és a második személyben megszólított másik fél viszonylataiban, ill. ezek problematizálásán keresztül jelenik meg a felépített világ.

A Százhuszonhat c. versben például a materiális szempontú megközelítés kudarcával kénytelen szembesülni a versek énje: „[…] A feromonok miatt, mondtad,/ mert persze kémia az egész, tudom én is,/ de a vitáinkban elkevert szavak pH-értéke/ vagy a maró gúny kémhatása/ már nehezen becsülhető”[21](16). A „maró gúny” állandósult szókapcsolat külön érdekessége, hogy eleve, a szövegkörnyezetet nem számítva is elég erősen asszociálja a sav, a savasság képzetét, tehát egy materiális vetületet, miközben a teljes szövegrész ezzel ellentétben a materiális nézőpont hasztalanságát sugallja a két fél közötti kommunikáció nehézségeit tekintve.

A szimbiózis formái c. költemény egy iskolai mészárlás két elkövetőjének látens összetartozásáról szól, a második versszak akár a káoszelmélet segítségével történő katasztrófa-megelőzés paródiájaként is felfogható: „Talán reggel, a gabonapehely dobozán/ az összetevőkből, a novemberi cseréptetők/ nyálkás pikkelyeinek vagy az iskoláig vezető/ platánfák kérgének mintájából/ kiolvasható lett volna./ Talán ha felhívják az egyiket/ a WC-ajtók belső oldalára/ filctollal felírt telefonszámok közül”(61). Amint látható, a versek beszélője ebben a példában is olyan módon utal egzakt tudományos ismeretekre, hogy közben szembeállítja őket egy klasszikus értelemben vehető humán értékrenddel, hiszen a vers azt próbálja sugallni, hogy ha odafigyeltek volna a mészárlást elkövető diákokra, akkor a katasztrófa nem következik be („Ha valaki tudott volna/ a hosszabítókábelekre felakasztott kutyákról”(63)). A Závada-kötethez hasonlóan itt is értelmezhetjük a versek terét egyfajta harctérként, ahol küzdelem folyik a különféle szemléletmódok alkalmazása között a nyelvi megfogalmazhatóságért, a Másik eléréséért.

 

 

A #191970 c. költeményben a kötetben gyakran felbukkanó matematikai gondolkodásmód kerül szembe a hagyományos esztétista nyelvhasználattal: „Tizenhatos számrendszerben/ bármilyen szín, árnyalat/ leírható egy hatjegyű kóddal.// 191970/ – éjkék, angolul midnight blue, mert ilyen nevek nélkül nem maradna/ mentségünk a matematikával szemben, […](21)”. A Majdnem c. opusz első részében a szoba és a benne lévő alany térfogatának és a levegő súlyának számolgatása köntörfalazásnak tűnik, az egész szövegrész kulcsa a lírai én létbizonytalansága: „Jobb volna tudni, hogy 0,07 m3-nyi valami más/ helyét foglalom, mint azt, hogy/ egyszerűen csak elférek én is.”(47)  Az első két példával szemben az utóbbiakban az egzakt tudományosságra jellemző kalkuláló műveletek egy kicsit más színben tűnnek fel, ridegnek, elgépiesedettnek, a humánumot és a nyelvet fenyegetőeknek mutatkoznak.

Ahogy arról már szó esett, a másikkal való kapcsolat megfogalmazásának nehézségei összefüggnek a tudományos jellegű ismeretek használatával, alapot, fogódzót jelentenek a megközelítés számára. (Érdemes megfigyelni, hogy számos vers kezdődik ilyen ismeretközléssel, pl. Az asztronauta, Az antilop, A víz felé.) A Hale-Bopp c. hosszú versben több szövegrész is csúfot űz a Dékány-stílusból, a vers végén az imént felvázolt költői alkotásmód is önironikus reflexió tárgyává lesz: „Az üstökösök porcsóváját/ a csillagok fénynyomása alakítja ki./ A Hale-Bopp most egy fagyott szikla/ valahol a Naprendszer külső részén./ Sosem fogod látni. / Legközelebb 4380-ban jön vissza. / Ez valamelyikünkre nézve/ biztosan jelent valamit./ Tényleg nem tudom…”(33).  A folytatásban azonban – mintegy annak ellensúlyozásaként, hogy a beszélőnek a külvilágbeli történés perszonalizálhatatlanságára való ironikus utalással sikerült lerombolnia a csillagbámulás romantikáját – egy ígéretet olvashatunk, egy ígéretet egy pontos megoldásra az Én és a Te közötti viszony tisztázásához: „Viszont írni fogok magunkra/ egy általános képletet,/ csak előbb kitalálom, hogy/ a neved melyik érzés mértékegysége legyen.”  Ez a komplex, allegorikus metafora egyben jeleníti meg azt a poétikai eljárást, amelyről az eddigiekben szó esett: a név mint a másik ember neve és egyben a nyelvi megnevezés varázsa, a másik iránti érzés és a matematikai pontosság mint a viszony megfoghatóságának, pontos leírhatóságának reménye teljesen összefonódnak ebben a szövegrészben.

A verseskönyv – már a bevezetőben szóba hozott – kamaszos stílusa is összefügg az általam vizsgált poétikai jegyekkel. Néhol csak egy-egy töredék mutatja a költői én többnyire csillagászati, fizikai és biológiai érdeklődését, s ezek olykor inkább (kényszeresen) figyelemfelhívóak, mint jól sikerültek[22], pl. „Itt akartam szólni, hogy kések valamennyit,/ de a napkitörés miatt nem tudtalak felhívni/, és te addigra elmentél, pedig futottam.”(71) (Kilenc). Az életkori változás, a tinédzserkorból a posztadoleszcenciába való átmenet problémája fedezhető fel ugyanebben a versben és az Újratervezésben. Az utóbbiban egy osztálykirándulás kapcsán a romantika elvesztésének szimbólumává lép elő a fakitermelés képe: „Nehéz elhinni, hogy amiben eltévedve/ egyszer sötétedésig bolyongtunk,/ az most valahány tonna/ leveleitől, gallyaitól és élővilágától megfosztott,/ méretre fűrészelt ipari nyersanyag…”(89). A Kilencben az én kalkulatorikus szemlélete kerül ellentétbe a másik romantikusabb szemléletével: „Itt próbáltam elmagyarázni, hogy/ egy pénzérme feldobásakor már kiszámítható,/ hogy melyik oldalára esik, fej lesz vagy írás,/ és mi is csak tehetetlen elszenvedői vagyunk/ az életünket leíró algoritmusnak – / csak te ezt sorsnak hívod.”(71) Az idézett példákat összeolvasva világossá válik, hogy a költői én sok szöveghelyen előforduló, a valóság mechanizmusait fürkésző látásmódja tükrözi a saját élet mechanikussá válásának élettapasztalatát.

Visszatérve a bevezetőben leírtakra, a vizsgált szövegelemek szerepeltetése felfogható egy popkult-rétegként is, még ha a „Discovery Channel-költészet” talán mégsem annyira populáris, mint a road-movie romantika (pl. Dagály előtt), vagy a posztapokaliptikus (pl. Radioaktív) és ufós filmekből ismert (pl. Tűlevelű) díszletek. A versekben felbukkanó üstökösök, meteorok két versben (Hale-Bopp; Perseida) nemcsak mint valamiféle kvázi-realista interpretációban olvashatók, hanem a részeivé válnak a már korábban említett fikciós műfajokkal való játéknak. A Perseida egy kifinomultabb megoldást tartalmaz, az archaikus társadalom élőhelyére lezuhanó teherűrhajó motívumát úgy játszatja a szöveg, hogy eldönthetetlen legyen az olvasó számára, vajon egy science-fiction valóság vagy egy normál-realista fikció keretében történnek a dolgok, a primitív társadalom szerepeltetése pedig az időbeli elhelyezhetőséget illetően bizonytalanít el – már ha egyáltalán a realista fikció kódja szerint olvassuk a művet.  A szöveg másik érdekessége, hogy a második részben egy éles váltással a nyugati világra emlékeztető környezet jelenik meg, így a science-fiction különvalósága helyett valószínűbbnek tűnik, hogy a mi jelen világunkat mintázza a szöveg, és egy szélsőséges kulturális különbségre épít. Ebben a részben tudhatjuk meg, hogy csak a garázstetőről figyelő emberpár hiszi meteoritnak az űrhajót (akik egyébként a Szinkópa c. versben is feltűnnek). Az elbizonytalanítások arra mutatnak rá, hogy az olyan konstruált fikciós keretek, mint a közeljövő valósága, jelenvalóság vagy alternatív valóság stb. között nagyon vékony határ húzódik, s ezek egymásba játszhatók vagy éppen kijátszhatók egymás ellen.

Ahogy már a bevezetésben utaltam rá, a tárgyalt poétikai tendenciát illetően egy kisebbfajta trendről beszélhetünk a kortárs irodalomban. Erre utal, hogy a Dékány-kötet szerkesztése során láthatóan törekedtek a popular science-jegyek kiemelésére: a kötetcím, az eddig felsorolt verscímek közül jó néhány és a második ciklus címe (Párosujjú) is erről tanúskodnak. Darwin neve mint az evolúció, a természet és a természettudomány iránti érdeklődés, valamint a természettudományos népszerűsítés szimbóluma szerepel itt. Nem véletlen, hogy az ő neve kerül ebbe a pozícióba, s nem másé. Charles Darwin A fajok eredete című, először 1859-ben kiadott munkája a mai napig a tudományos irodalom egyik legfontosabb műve, és egyben valószínűleg az utolsó olyan mű a kánonban, amely nagyon könnyen fogyasztható az átlagolvasók számára is (ennek oka, hogy eleve egy átlagolvasót képzelt maga elé a szerző az írás során)[23]. A neve egybeforrt az evolúciós elmélettel a közfelfogást tekintve, Einstein mellett az utóbbi kétszáz év leghíresebb tudósáról beszélünk, neve ezért lehet szimbólumértékű. Ugyanakkor érdekes módon nemcsak a népszerű tudományt szimbolizálja, hanem azt a törést is, ami a közfelfogás és a közember számára nehezen hozzáférhető professzionális szaktudomány között fennáll. Darwin nem az evolúcióról írt, hanem a természetes kiválasztódásról és a faji öröklődésről. Röviden és kissé leegyszerűsítve: a viktoriánus korszak a maga fejlődéseszméjét és a már Darwin munkásságát megelőzően is létező evolúciós teóriát kapcsolta egybe – így jött létre a darwinizmus, a darwini evolúció kliséje[24]. A korabeli társadalom (a tudósokkal egyetemben) megalkotta a maga jelentéseit az adott dologgal kapcsolatban, minden csoport a saját elgondolásai és érdekei mentén alakította ki a darwini képet[25]. S ugyanez elmondható a mai társadalomra is, nekünk is megvan a magunk Darwin-képe, ill. kliséje. A Darwin Motel a kortárs kultúra Darwin-kliséjét, Darwin-képét használja fel.

A huszadik század második felében, különösen a 80-as évektől kezdődően a tudományos népszerűsítés robbanásszerű terjedéséről beszélhetünk[26]. A dolgozatban interpretált verseskönyvek ennek a nagyobb kontextusnak képezik a részét (a maguk sajátos módján), vagy úgy is érthetők, mint amik a popular science-boom hatását viselik magukon. S hogy a tudomány, a tudományos népszerűsítés és a szépirodalom viszonyának a dolgozatban már itt-ott felvillantott problémája a kortárs magyar irodalom kultúrájának élő problémája is egyben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a Csabai Máté Darwin Motel-recenziójában található fricska, amit Boldog Zoltán kritikájának egyik megjegyzésére reagálva írt Az antilop c. vers első strófájával kapcsolatban. A vers első szakasza így hangzik: „Összemegy minden a hidegben,/ a villanyvezetékek feszesebbek,/ kisebb az emberi test is,/ a távolságok megnőnek,/ üresebb a város.”(53). Boldog Zoltán megjegyzése ehhez a következő: „Mindez felébreszti bennünk a gyanút, hogy a lírai én szándékosan törekszik-e fizikából elégtelenre (ti. a víz nem megy össze a hidegben, így az emberi test sem, amelynek jelentős része víz), és egyáltalán szándékában áll-e a komolyan vehető beszéd”[27]. Csabai Máté reflexiója: „(A kritika kritikája pedig: Boldog Zoltánt cáfolva bizton kijelenthetem, hogy 4 Celsiusig hűtve a víz térfogata valóban csökken, ekkor még a hőtágulási együtthagyója is pozitív.)”[28].

Sirokai Mátyás A káprázatbeliekhez c. kötete a másik két elemzett könyv beszédmódjától meglehetősen eltér. Már a fikciós keretek is elrugaszkodnak a hétköznapi valóságtól. Az öt ciklusba rendezett prózaverssor olyan módon van megalkotva, hogy az olvasó a kezdeti szúrópróbaszerű olvasás során, és a lineáris végigolvasás után is azt érzékeli, hogy a távoli jövő asztronautáinak biblikus leveleibe nyert bepillantást, s ezek csak afféle metszetek, töredékes híradások a teljességhez képest, miközben a rendkívül sokféle megszólalásmód varratmentes egybeszövése képes elhitetni vele, hogy a téridőnek azon a pontján a különálló diskurzusokat „majd egészlegesebben fogják (át)látni” a majdani emberek, s emiatt ennyire hibrid a nyelvezet. A helyzetet bonyolítja, hogy a kötet tematikájában szoros rokonságot tart a korábban megjelent, A Beat tanúinak könyve c. hasonlóan szerkesztett versgyűjteménnyel. Ott elenyésző volt a science-fiction stílusjegyek szerepeltetése a samanisztikus-spiritualisztikus stíluselemekkel szemben, míg ebben a szövegegyüttesben éppen fordítva van. A két kötetet könnyen érthetjük úgy, mint egy vízió különböző, egymást kiegészítő részeit. A továbbiakban csak az utóbbi kötetre, és a dolgozat szempontjából releváns problémákra koncentrálok.

 

 

Ahogy már utaltam rá, a tudományos, ill. szorosabban vizsgálva természettudományos nyelvhasználat és szemlélet megjelenése Sirokainál nagyobb eltérést mutat a Závada- és a Dékány-kötethez képest, mint azok egymáshoz viszonyítva. Ebben a kötetben a szövegek struktúráját tekintve a tudományos nyelvi modellekből a líra közegébe átültetett kifejezések sokkal jobban „szervesülnek”. Ennek oka abban keresendő, hogy a science-fiction műfajától nem idegenek a kvázi-tudományos magyarázatok, ill. leírások, így nem lepődünk meg túlzottan, amikor ezzel a műfaji jeggyel találkozunk. Ezzel összefüggésben érdemes megfigyelni, hogy természettudományos műszavak csak elvétve fordulnak elő a kötetben (pl. „fotoszintézis” – I.4[29] (10); „pulzárok és kollapszárok” – III.6. (36) stb.), sokszor olyan költői megfogalmazásmóddal van dolgunk, amely utal valamilyen konkrét természettudományos ismeretre (pl. „kettős spirál fonala” ­­­– I.3. (9)), de egyébként az egész kötet ezoterizmusba hajló jellege miatt[30] nem tudjuk olyan biztonsággal azonosítani, mint például a megelőző két verseskötet esetében. A költői levelekből egy olyan narratívára következtethetünk, amiben a Föld bolygót elhagyó emberiség egy része már új Földeket is meghódított a világűrben (erre utal a többször előkerülő Első Föld szóösszetétel), s mindenféle új biológiai létformával érintkezett és vegyült. A kötet természettudományos ismeretekhez való erőteljes kötődését legfőképpen a számtalan kozmológiai, csillagászati és űrutazással kapcsolatos megfigyelés, valamint a biológiai változások rögzítése jelentik. A sajátosan kidolgozott prózaversnyelv egyszerre ad lehetőséget a tudományos nyelvhasználatra emlékeztető pontos leírásoknak és a lírai megérzékítésnek. Az olvasó vélhetőleg nem szisztematikusan, hanem véletlenszerűen felhalmozott kozmológiai ismereteit mozgósítják a szövegek. Ez a kötet is belép a természettudományt népszerűsítő források közé, sőt a vallásos-spiritualisztikus retorikával, a science-fiction és a biopunk műfajokkal és a hagyományosan magaskultúra részeként tételezett lírával való játék révén olyan közegeket képes összekötni, amelyek nem mindig tudnak sikeres párbeszédet folytatni egymással. Gondolok itt leginkább a természettudomány közegének és a jobb híján irodalmi kultúraként (literary culture) megnevezhető közeg dialógusára (vagy éppen ennek a dialógusnak a hiányára). C.P. Snow The two cultures and the scientific revolution[31] c. könyve hívta fel a figyelmet erre a problémára a huszadik század közepén, és azóta is orientációs pontnak tekinthető a témában. Peter Broks Understanding Popular Science c. könyve részletesen tárgyalja a probléma kultúrtörténetét, és annak fontosabb eseményeit a huszonegyedik századig[32]. Számunkra kiemelkedő az a John Brockman The Third Culture c. munkájában található megfigyelés, hogy a tudósok már nem az újságírókkal, az ún. irodalmi értelmiséggel kommunikálnak, ha szeretnék megosztani a gondolataikat, hanem ezt a réteget megkerülve direkt a tömegeknek írnak.[33] A dolgozatban elemzett verseskötetek újra párbeszédet kezdeményeznek a szépirodalom, a természettudomány és a népszerűsítő irodalom világa között (még ha ezt indirekt módon teszik is), amit mindenképpen egy üdvözítő dologként értékelhetünk.

Végezetül szeretném A káprázatbeliekhez néhány részletén bemutatni a kötet eddig felvázolt jellegzetességeit, a popular science-hez köthető szövegrészek bősége és változatossága ellenére megpróbálni összefoglalni ezek közös tulajdonságait, s reflektálni arra, hogy milyen sajátos nyelvi hatásmechanizmusok jönnek létre általuk.

Elsőként egy olyan versből idézek, ami egyedülálló abban a tekintetben, hogy mentes a többi versben uralkodó gondolati tehertől, és teljes mértékben tájversnek mondható: „[…] De van egy pillanat, amikor minden homokszem felfedi a történetét, s távoli egeket sejtet, melyek úszó hegyek, lélegző folyók fölé borulnak. S van egy pillantás, ami a sárga felhőkön túl csillagködökre, bölcsőtornyokra téved, és elsiklik a minden irányba lejtő tér olajos görbületein.” (III.5 (35)). Érdekes, hogy az egész verscsokor exobolygó-tematikája hogyan képes más megvilágításba helyezni olyan szinesztézikus metaforákat, mint „úszó hegyek” vagy „lélegző folyók”. Ami elsőre egy klasszikus élményalapú esztétista beállításnak tűnik, az egy olyan jelentésárnyalattal bővül, amitől a metaforikus viszony metonimizálhatóvá válik. Az exobolygón uralkodó természeti körülmények a Föld bolygóétól való eltérése miatt akár realisztikus megjelölésekként is érthetjük őket. Persze van egy ennél kifinomultabb értelmezési lehetőség is, ami a kötet futurológiai őrületét figyelmen kívül hagyva is működik. Az általános értelemben vehető nyelvhasználatnak megvannak a maga kategóriái, szokványos képzettársításai, úgy, mint például a hegy szilárd, a folyó víznemű stb. Itt is ilyen módon működik a nyelv, csakhogy éppen ez a működésmód fedi fel azt az elégtelenséget, hogy a természetben lejátszódó komplex folyamatokat ez a zárt kategóriákkal dolgozó, sűrített nyelv nem tudja leírni, legfeljebb utalhat rájuk. Az idézett szövegrész utolsó tagmondatában elhangzó „minden irányba lejtő tér” motívuma később is előfordul a kötetben: „[…] minden irányba lejtő, fekete kárpiton” (V.5 (60)). Az ilyen motívumismétlések jól tudják ellensúlyozni a rendkívüli sokszerűséget, némi segítséget nyújtanak az olvasás közben. A motívumban felfedezhetjük azt a kozmológiai megfigyelést, hogy az ősrobbanás kezdete a teljes téridő kezdetét is jelenti egyszerre, tehát nincs egy olyan térpont, amihez képest határozhatunk meg egy másikat, hanem magáról a tér kezdetéről van szó. Ezért lejt „minden irányba”.

Némelyik versben egy-egy konkrét csillagászati objektum hívja fel magára a figyelmet, mint pl. „pulzárok és kollapszárok” (III.6 (36)), és olyan példa is akad, amelyiknél az objektum neve igencsak alkalmassá válik arra, hogy a költői játék részesévé váljon, mert a kifejezés egy mozgásfajtára utal, s az olvasónak nem kell tudnia, hogy egy specifikus csillagászati egységről van szó: „pulzálók” (II.7 (25)).  Az is előfordul, hogy egy-egy vers egészében az űrkutatás világából ismerős különálló témáról szól, mint pl. a IV. ciklus harmadik verse. E költeményben annak a részleteit olvashatjuk, ahogy az űrhajósok kénytelenek mesterségesen létrehozni a Föld bolygó (ill. ebben a mitológiában az Első Föld) rájuk gyakorolt fizikai hatását az űrben is. (45-56) Itt meg kell jegyezni, hogy amikor arról beszélünk, hogy különféle tudásterületekről (mint pl. űrkutatás, evolúciós biológia stb.) származó elemekre vagy témákra ismerünk rá a versekben, akkor véleményem szerint az egésznek a sikerét az biztosítja, hogy minden a Sirokai-féle magánmitológia burkában történik. A nyelvi regiszterek folytonos keverése és az időstruktúra rafinált felépítése – itt arra gondolok, hogy a futurisztikus díszletek a régmúlt elbeszélésének retorikáján keresztül jelenítődnek meg – olyan elbizonytalanító eljárások, amik minden ilyen tudásanyagból származó elemet (még a konkrét megnevezéseket is) ennek a saját, álomszerű világnak a homályába taszítanak.

Az utoljára példaként hozott vers szinte egésze a tudományos tárgyleírások retorikájával rendelkezik („[…] A boltíveken egyre magasabbra csapó hullámoktól a környező idegdúcokban bizsergés kezdődik, melynek hatására a forgásban koncentrikusan mélyülő zsibbadás átterjed az idegközpontra is” stb.), azonban az utolsó mondatban szereplő „fénydervis” kifejezés költőisége révén már kevéssé tűnik tudományos leírásba illőnek. Ezen kívül az „Első Föld” és a „nyitottszeműek” nyelvi jelölői gondoskodnak a versben arról az effektusról, amit az előző bekezdés végén foglaltam össze. A „nyitottszeműek” megnevezés, habár ahhoz a jelenséghez köthetjük a versben, hogy az asztronauták a „folytonos nappal pályáján” mozognak, mintha egy külön kaszt megnevezése lenne. Az „Első Föld” szókapcsolat pedig ugyebár arra utal, hogy az emberiség már túl van „új Földek” alapításán is. Ezek az elemek hozzák létre a távolijövő-effektust, ami azt jelenti, hogy nem egy a közeljövőben játszódó science-fictionnel van dolgunk, hanem egy nagyon távoliban, ami elidegenítő hatást is jelent egyben. A tudományos jellegű részek is ennek a furcsa, távoli világnak lesznek a részei, veszítenek a referenciális erejükből. Ami megbonyolítja a távolijövő-effektust, ahogy azt az imént neveztük, az az ősi múlttal való összefonódottsága, aminek ebben a versben is megtaláljuk a nyomát, s egyébként az egész kötetre jellemző: „… az egyensúlyszerv labirintusának falait mosdatni kezdi az Első Földről örökségül megmaradt ősóceán…”. A negyedik ciklus első versében is valami hasonló játszódik le: „A szivárványhártya meglebben és fodrozódni kezd, amikor az űr egy szalagjában önmagára ismer. Hogy ne csak felszínének korallzátonyai részesüljenek a látványból, de megéledhessenek a törzsfejlődési emlékezet üledékes rétegei is…”. Egy olyan poétikai játéknak válunk a részeseivé a kötet olvasásakor, amiben a távoli múlt és a távoli jövő mintegy egymásba csavarodnak, s még egy amolyan „ősi idegenek”-értelmezési lehetőség is megengedhetővé válik: lehet, hogy mindaz, amit olvasunk, már megtörtént egyszer a múltban, egy történelem előtti archaikumban, ahol „Nem volt idő, csak spirálvadonok voltak, tenyésző kolostorok és gyűrűző kerengők, melyek szüntelenül ontották magukból az idegen szentségek masszáját.” (III.1. (31)).

Hosszan lehetne különböző példákat idézni és elemezni a kötetből, ehelyett inkább egy központi jelentőségű dologra szeretném felhívni a figyelmet, mégpedig az ’élő univerzum, mint minden entitást magába foglaló hálózat’ gondolatára. Ez az, ami megengedi a már sokat emlegetett nyelvi hibriditást, mindenféle minőség egymásba játszatását. Sirokai nyelvi világában azok a dolgok is felvehetik az élő minőségét, amelyek a hétköznapi nyelvhasználatban halottként vagy legalábbis nem-élőként tételeződnek, mint például az égitestek, vagy akár az egész világűr. A fizikai testek biologikus vagy éppen vallási metaforát is kaphatnak, mint például „degenerált bolygótömbök […] csak sejtek a sötétség enyésző testében” (III.2. (32)) vagy „keringő, pislákoló szentek” (II.4 (22)). Az emberi, az állati, a növényi, a materiális és az ember által alkotott mesterséges létezők mind kölcsönkérhetik egymástól tulajdonságaikat: „…fenyőkonstellációival a vadaktól népes égbolt mása” (IV.9 (52)); „Kétségbeesetten öklelünk agancsűrhajóinkkal a sötétben…” (III.9 (39)); „Lábaink, ezek az elszabadult növényi zsigerek…” (IV.9 (52)); „A világba vetett bizalmunkat a két magnetikus pólus generálja, a szeretet két arcának mítosza…” (II.5 (23)) stb. Az élő univerzum kötetbeli vezérmotívuma az első ciklus negyedik versében válik központi témává: „Ahogy a zöld álmok kiterjesztik tudatunk határait, a köztes tér már nem elválaszt, hanem összeköt bennünket. Rácsatlakozunk az idegrendszerre, melynek csomópontjai az égitestek, és bolygóról bolygóra továbbítjuk az ingerületet, amitől az alvó dúcok életre rángnak. Az évmilliárdok álmából ébredő test részei összeköttetésbe kerülnek egymással, miközben az elbomló és újrasarjadó egyének fölötti közös szféra a fotoszintézis evangéliumát sugározza szét az idegpályákon…” A minden létezőt egy nagy biológiai hálózat részeként értő költészet végső soron a saját nyelvi kísérletén mutatja be azt az igényt és egyben problémát, hogy a kozmikus kolonializmushoz egy másfajta nyelvre van szükség, némelyik vers önreflexív nyelvi alakzatokkal is él: „Űrhajónk a nyelv, melyből kitekintve a határtalan örvénylő káosszal nézünk szembe. Ismeretlen ágak villái között sodródunk a fénylő gubókkal pettyezett sötétben, fülünket láthatatlan lombok fehér zaja tölti be. Az elhagyott világ fogalmaiba kapaszkodunk, ami megszűnt otthonunknak lenni. Bolygók fürtjei süllyednek és emelkednek körülöttünk, miközben csak a hasonlatok szíjai tartanak, és egyre újabb neveket keresve próbálunk lépést tartani a ránk zuhogó látványokkal.” (III.4. (34)).

Peter Broks hosszasan foglalkozik a szakemberek és a nem-hozzáértők viszonyával, a tudományos megértésük különbségeivel (ami azt a kérdést is magában foglalja, hogy egyáltalán mit értenek tudomány alatt). A régi kommunikációs modellben úgy fogták fel ezt a viszonyt, hogy van a tudomány, mint tények összessége, s mire innen az információ eljut a nem-hozzáértőkhöz, addigra a tényekből vélekedések lesznek, méghozzá inkább negatív értelemben. Broks megpróbál egy új modellt alkotni, ami inkább egymás mellé rendeli a két csoportot, a szaktudósoktól nem vitatja el a hozzáértésüket, de az átlagemberek tudományos ismereteit, valamint a tudományról alkotott – sokszor kritikus – nézeteiket is a rendszer fontos részeként értékeli, és a maga sajátosságaiban kezeli. Új alcsoportokat is megkülönböztet a két nagy kategórián belül, mint a laikus hozzáértők (lay experts), ill. a tapasztalat-alapú hozzáértők (experience-based experts), például az olyan páciensek, akik a saját betegségüknek járnak alaposan utána. Fontossá válik a hálózat fogalma, amiben oda-vissza áramlik az információ a különböző csoportok között, kölcsönösen változtatva egymás tudományfelfogásán, s ha a tudomány arról szól, hogy értelmet adjunk a világnak, akkor a tudományos ismeretterjesztés pedig arról, hogyan adjunk értelmet a tudománynak.[34] A szépirodalom, és ezen belül a fent elemzett lírai művek is elfoglalják a helyüket ebben a hálózatban. A már sokszor emlegetett népszerűsítés és ismeretterjesztés csupán azzal a megszorítással tartható, hogy miközben ezek a szövegek közvetítik és feltüntetik egy idegen terület nyelvi anyagát, egyúttal meg is változtatják azt, az eredeti kontextusból kiszakított elemeket egy új szabályrendszernek vetve alá.  


[1] „ Az örök anyag boldogan halad/ benned a belek alagútjain/ és gazdag életet nyer a salak/ a buzgó vesék forró kútjain!/ Hullámzó dombok emelkednek,/ csillagképek rezegnek benned,/ tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,/ sürög millió élő állat,/ bogár,/ hinár,/ a kegyetlenség és a jóság;/ nap süt, homályló északi fény borong - / tartalmaidban ott bolyong/ az öntudatlan örökkévalóság.” (Óda); „Ugy szállong a semmi benne,/ mint valami: a világ/ a táguló űrben lengve/ jövőjének nekivág;/ ahogy zúg a lomb, a tenger,/ ahogy vonítanak éjjel/ a kutyák...// Én a széken, az a földön/ és a Föld a Nap alatt,/ a naprendszer meg a börtön/ csillagzatokkal halad - / mindenség a semmiségbe',/ mint fordítva, bennem épp e/ gondolat... „ (Költőnk és Kora); „A hideg űrön holló repül át/ s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?/ Összekoccannak a molekulák.(Téli éjszaka) JÓZSEF Attila Összes versei, szöveggond. STOLL Béla, Bp., Osiris, 2006 (Osiris klasszikusok), 384, 370 és 513.

[2] Mezei Judit remekül foglalja össze József Attila lírájának korabeli újszerűségét: „Ő volt az első költő a 20. században, aki az égboltra nem mint lélekkel felfogható, misztikus csodára nézett. Tudományos analízisek után, a modern tudományok eredményeit megértve, az univerzumot nem látványként ábrázolta, hanem az ember és világ egységét megértve a legnagyobb mértékben emberi relációként fogta fel az egészhez való tartozásunkat. Mindezt elméleti munkái, levelezése, de legfőképpen költői képi világa igazolja.” MEZEI Judit, A tudomány és a művészet összecsengése József Attila költészetében: Száz éve született József Attila, Ponticulus Hungaricus, 2005/3,

http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/megcsapottak/mezei-joz....

[3] Például: „A levegő nagy ruhaujjai./ A levegő, amin szilárdan/ támaszkodik madár s madártan,/ az érvek foszló szélein a szárny,// És lent a súly. A síkon röghegyek/ nagy, mozdulatlan zökkenései,/ amint feküsznek, térdenállnak/ az ormok és a sziklahátak,/ a földtan szobrai,[…] ” (Között), vagy: „Bár nem segít, mondta, ez a szétszórt százezer szem/ bár nem segít a bioszféra zizegő/ seprű-pillája körülöttem” (De nézni) NEMES NAGY Ágnes Összegyűjtött versei, szöveggond. LENGYEL Balázs, Bp., Osiris, 2003 (Osiris klasszikusok), 79 és 116.

[4] Csak egy példát kiragadva a számtalan lehetséges közül: „[…] s az időszívbe temetett idő zárt kés-szeletelését hallgatom, mintha hallható lenne/ a proton,/ az atom-mag, az elektron, a neutron gyöngéd öröklét-zizegése. A sómélyben az idő hullámzó/ kévesziszegése./ Az időlomb-petrezselyem csapkodó, szeletelő gyors kése. Az égitestek pontos szívütése. A múlandóság /rácshalmaz-szövése.” (Jézus Krisztus sírja)JUHÁSZ Ferenc, A csörgőkígyó hőszeme, Bp., Szépirodalmi,1987,194.

[5] „Én hiszek a létezés egységében. Hiszem, hogy egységes törvények szerint él, mozog, szeretkezik, nemz, szül, termékenyül, hal és teremtődik újra a mindenség minden részlete s egésze. Hiszem, hogy kezdet-nélküli és befejezés-nélküli, örökké-íródó vers, s nem tudom, hogy van-e, aki írja? Önmagát mondja végtelenűl gyönyörűen! Hiszem, hogy nincs külön transzcendens és anyagi, hogy a világ minden részlete anyagi, (hogy divatos szóval éljek: ősképe is anyagi,) s hogy csak az anyagiságban valósulhat meg minden: az egyszeri és az általános, az emberi, s az ember-előtti, vagy ember-nélküli, vagy ember-utáni. Csak az anyagban és az anyag által van minden, ami van: a dolgok, az égitestek, személyiségünk, indulatunk, értelmünk és költészetünk. S mivel az embert nem látom a világegyetem, a létezés centrumának, csak egyik lehetségesnek és megvalósultnak, óriás elhalt s virágzó létezés-réteg tetején virágzó agynak: követnem kellett azt a fölismerést, hogy a világ valóságos arányainak megfelelően költészetemben is jelét adjam ezeknek az arányoknak. De mivel ember vagyok, azt a hatalmas agyvelővel és agykoponyával beburkolt agyú lényt, amely képes a fölismerésre, rendezésre és az önpusztításra, amely legszebb példányaiban képes határai megismerésére, az önismeretre és a szeretet gyakorlására (s amelyet embernek nevezett meg a titokzatos-keletkezésű nyelv): a legtöbbre mégis az embert becsülöm. Érte aggódom és érte élek. Legelső föladatát: a felelősségtudatot fölismertem és vállalom. Íme, (hogy állattani hasonlattal éljek) egy költészet meztelen csontváza! Kifejezhetetlenűl szeretem az anyagot, az anyag minden megjelenési formáját”… „Ez a szeretet jelenik meg verseimben”… „s a részletekig-kíváncsi rajongás!” JUHÁSZ Ferenc, Válaszok a költészetről = JUHÁSZ Ferenc Művei (Versprózák),Bp., Szépirodalmi, 1980, III, 131-132.

[6] Egy különálló részlet a ciklusból: „A növények éjjel.// A klorofillműködésből eredő szénsavkipárolgás olyan, mint egy órákig tartó megelégedett sóhaj, mint amikor a húros hangszerek legmélyebb, a lehető legjobban meglazított húrja zeng a zene, a tiszta hang és a csend határán.” (Fauna és Flóra)Francis PONGE, A dolgok elfogultsága, ford. SZABÓ László, Nagyvilág, 2005/10, 799. 

[7] Egy példát idézünk a Morgue ciklusból, a vers címe Szép ifjúkor: „A lány, aki soká feküdt a réten:/ olyan elrágottnak tünt a szája./ Amikor a mellkast fölnyitották, lyuggatott volt/ a nyelőcső./ Végül a rekeszizom alatt, egy üregben/fiatal patkányok fészkére leltek.[…]” Gottfried BENN Versei, vál. HAJNAL Gábor, Bp., Európa, 1991 (Lyra Mundi), 10.

[8] […] (A nyegyedkorban megjelent a befelé fordult/ ember,/ most jön a triploid)/ 66 kromoszóma, óriási termet – /egyelőre terméketlen ugyan,/ de majd csak lesz valahogy.(Kis kultúrtükör)Uo., 208.

[9] Például Bognár Péter A rodológia rövid története c. munkája, ami egy kitalált tudományt mutat be. BOGNÁR Péter, A rodológia rövid története, Bp., Magvető, 2015.

[10] BIHARY Gábor, Veszteségpoétikák (Závada Péter: Mész, Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja), Műút, 2015/5, 65.

[11] MOHÁCSY Balázs, Bőröm alatt viszketsz: Závada Péter: Mész, http://www.jelenkor.net/visszhang/487/borom-alatt-viszketsz

[12] BIHARY, i.m., 65.

[13] MOHÁCSY, i.m.

[14] BIHARY, i.m., 65.

[15] Závada Péter, Mész, Pécs, Jelenkor, 2015.

[16] Új Írás, 1979/10, 8.               

[17] Lásd: MOLNÁR Illés, Hányásból jósolni, http://www.muut.hu/?p=16646.

[18] Uo.

[19] BOLDOG Zoltán, Botránynak is kevés, http://www.irodalmijelen.hu/2015-aug-17-0736/botranynak-keves, 2015, augusztus 17.

[20] Uo.

[21] Dékány Dávid, Darwin motel, Budapest, Libri, 2015.

[22] Lásd: Uo.

[23] Peter BROKS, Understanding Popular Science, London, Open University Press, 2006 (Issues in Cultural and Media Studies), 44.

[24] Bővebben lásd: Uo., 45-47.

[25] Uo

[26] Lásd: Uo., 88-95.

[27] CSABAI Máté, Hangtompítóval és anélkül: Dékány Dávid: Darwin Motel, http://www.revizoronline.com/hu/cikk/5751/dekany-david-darwin-motel/

[28] BOLDOG, i.m.

[29] Sirokai Mátyás, A káprázatbeliekhez, Budapest, Libri, 2015.

[30] Amit a recepció néhol kissé negatívan fogadott. Lásd: BIHARY Gábor, Spirálvadonok Fernyin-hálóval  (Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez. Libri, 2015; Bognár Péter: A rodológia rövid története. Magvető, 2015), http://www.muut.hu/?p=15180 vagy MOHÁCSI Balázs, Űrhajónk a Föld: Sirokai Mátyás: A káprázatbeliekhez, http://kulter.hu/2015/07/urhajonk-a-fold/.

[31] Charles Percy SNOW, The two cultures and the scientific revolution, London, Cambridge University Press, 1959.

[32] BROKS, i.m., 96-118.

[33] Uo., 100-101.

[34] Lásd: BROKS, i.m., 118-141.

Facebook-hozzászólások