Boldogság 69:09

Létezik a koroknak saját boldogsága? Lehetséges, hogy szüleink nem értik vagy nem úgy értékelik sajátos útjainkat, választásainkat a boldogság felé, ahogyan mi sajátunknak érezzük azokat? És mi a helyzet velünk? Mi vajon értjük, átérezzük, felfogjuk egy idősebb generáció panaszának valódi indítékait? Bizonyára mindnyájan találkoztunk már a sokszor ismételt „bezzeg az én időmben” kezdetű sóhaj nyomasztó érzetével, aminek hallatán bármiféle belátás és együttérzés terhesnek, megerőltetőnek bizonyult.

Román Sándor, ExperiDance nevű kísérleti táncszínházának legújabb darabja szintén ebből a problémából bontakozik ki. A címben szereplő 69:09 is, mintha egy mérkőzés résztvevőihez hasonlítaná a két korszak képviselőit.

Az 1969-ben és 2009-ben élő magyar fiatalok érzelmi és társas életét ütközteti darabjában az alkotó, mintegy hidat képezve szülei és tanítványai világa és életmódja között. Már amennyit egy mindkét kort kívülállóként szemlélő ember ebből megérez és láttatni képes. A darab egészén ugyanis érezhető valamifajta külső nézőpont, távolságtartó rálátás, amelyből hiányzik a személyes indíték, bensőséges érintettség. A panorámakép ennek ellenére élvezhető és igényes.

A tánc kétféle szereppel bír a műben. Egyrészt kifejezi a szórakozás egy közös, társas formáját, másrészt az érzelmek és a hangulat változását, hullámzását. Az előadásban a mozdulatsorok világosan, érthetően jelenítik meg előttünk ezt a két lényeges momentumot, melyre műfaji okokból, a szóbeliség hiánya miatt van igazán szükségünk.

Az ExperiDance társulat különlegessége, eredetisége tagjainak néptáncos alapképzettségéből, hátteréből adódhat, melyet erősít darabjaik témája is. Minden produkciónak a magyarság kulturális kincseiből választ hátteret a rendező. A társulat honlapján olvasható bemutatkozóban Román Sándor fontosnak tartja megemlíteni, hogy a kortárs magyar táncszínházbeli alkotásai népi gyökerekre támaszkodva, közös élményre alapoznak. Küldetésének tartja, hogy a magyar tánchagyományokat megőrizze és népszerűsítse újszerű koreográfiáiban. A modern és klasszikus táncok a Boldogság 69:09 során mind erre az alapra épülnek, és olykor előfordul, hogy a régi, a hagyományos néptánc  a modern tánc lépéseiből bomlik ki, mintha Maya fátyla foszlott volna szét, hogy elénk táruljon az igazság.

Az előadás váltakozva mutatja be a két korszakból kiragadott életképeket, melyeket egy körülbelül hatvanéves férfi és egy huszonéves fiú találkozása, és korokon átívelő „utazása” tart egységben, finoman lavírozva jelen és múlt között. A darabban több szinten jelentkező párhuzamok, ismétlődő helyzetek azonban sohasem vontatottak, erőltetettek, az aszimmetrikus elrendezés következtében nem kiszámíthatóak, ügyesen szerkesztettek. Az elidegenedett, elhidegült korban szerelmi válságát élő huszonéves (Péli Róbert) segítségére siet egy idős úr (Román Sándor), hogy megossza vele élettapasztalatát, tudását, kész megoldásait. Mindezt fiatalkori alteregójának (Patonai Norbert) és egy égből pottyant angyalnak (Pintér Ágota Lotti) a közreműködésével teszi. Arra nincs a későbbiekben sem utalás, hogy az angyal hogyan és mi okból választja éppen ezt a fiút, de mindenesetre őrangyalként, szinte páncélként védelmezi a rossztól, a züllés útjától a mai kor huszonéves fiatalját, aki amúgy elveszne ebben a zűrzavaros, sötét világban, amely mint kísértő áll szemben az isteni küldöttel.

Az első, kevésbé sikerült felvonás bevezető funkciót lát el, amelyből egy nem túl szimpatikus, rideg, üres és idegen huszonegyedik és egy kissé bugyuta, naiv, ámde szeretnivaló huszadik századi miliőt ismerünk meg. Először egy 2009-beli szórakozóhelyen találjuk magunkat, ahol vörös neon lámpák, villódzó reflektorok, hatásos performansz, dübörgő, hangos party-zene, csábos fiúk és túlsminkelt lánykák biztosítanak minket arról, hogy őrjítő ez a mai világ. Ez a rész egyoldalúan, túlzott általánosítással mutatja be a jelenkor romlottságát, ami rontja az előadásról alkotott első benyomásunkat. Az itt ábrázolt környezetből ép emberek nehezen kerülhetnek ki. Erről árulkodik a megmentésre váró, különc fiú és annak érzelmi válsága is, amely hatásos, érzékletes mozdulatsorral tárul elénk a mű elején. Ez a mai fiatal – erős kontrasztban az öregúr ifjú alteregójával – szerencsétlen, eltévedt flótásként jelenik meg, akinek még azt is a szájába kell rágni, hogy ne a dögös, belevaló amazonnál próbálkozzon a virággal, hanem a bájos, félénk leányzónál. Mert persze a szerelem az egyik fő motívuma, mozgatója a darabnak. Egymásratalálás, küzdelem a másikért, vívódás és végül beteljesülés lesz a menetrend mindkét korban, mindkét szerelemben.

Az 1969-es korszak naiv hangulatát erősítik a korabeli slágerek (Egy szál harangvirág, Nem tudom a szemem levenni rólad, Szeretném bejárni a Földet) és nosztalgikus légkörrel lengik be a teret. A jelmezek (Debreczeni Ildikó) ötletesek (különösen a divatos női frizura egyensapkaszerű megoldása nagyon találó), változatosak, és jól tükrözik az adott korszak hangulatát. A színpadképet Mira János szürkére festett dobozokkal, minimális eszközkészlettel hozza létre, s gyakorlatias kivitelezéssel variálható díszletet produkál. Szimeiszter Balázs fénytechnikája rendkívül jól árnyalja az érzelmi hullámzásokat: egyszer rideg, barátságtalan, frusztrált, máskor bájos, kedves és családias hangulatot teremtve. Színkavalkád és fényszórás játéka adja e változatosságot.

A második felvonásban a politikai, társadalmi ellenállás, a küzdelem, a kirekesztettség motívuma jelenik meg. Az 1969-ben még érezhető elnyomó, kommunista légkört többször felvillantja (szovjet katonák, börtön, piros telefon, párttagsági könyv) a darab, slágerekkel alátámasztva (Vörös Csepel, DIVSZ induló). Ebben a részben a 2009-es év hangulatát, jellegét is ügyesebben fogja meg a forgatókönyvíró (Meskó Zsolt). A mai kor mozi-jelenete az elnyomott, bizonytalan léthelyzet ellenpólusaként jelenik meg. Rendkívül humoros – bár nem minden előzmény nélküli, de – ötletes és igényes jelenet. A szereplők velünk szemben ülnek dobogókon, popcornnal és kólával a kezükben. A film elindul: kézzel, lábbal, zacskóval és szájjal keltett hangokkal, zajokkal, nevetésekkel, sóhajtásokkal és hüppögésekkel játsszák el, milyen egy mai mozizás. Itt indul jelen korabeli hősünk személyiségének, identitásának formálódása is; most már kiválik a két szerelmes a tömegből, hogy egymásra találva, egymást erősítve, új útra lépjenek.

A darab vége naiv, romantikus és fantasztikus elemekben bővelkedő. Ez a meseszerűség egyrészt megmosolyogtatja a nézőket (verekedésben hősi halott öregúr feltámadása, angyali kar tánca, öregúrért siető feleség megjelenése…), másrészt az idegen, megkísértő fiatalokkal való kibékülés azt a célt is szolgálja, hogy egységet teremtsen, játékosságával kiemeljen az ellentétek világából és egyenlőséget vonjon múlt és jelen közé.  Be kell lássuk tehát, hogy a boldogságkeresés útjai szükségszerűen változnak: újak és mások, de – bármilyen hihetetlennek tűnik is mindkét fél számára – a céljuk ugyanaz, s ennyiben a közös ponton találkozva meg is szűnik, érvényét is veszti a nézeteltérés feszültsége.

 

Boldogság 69:09
ExperiDance

Rendező-koreográfus: Román Sándor
Tánckar: Cseke Ágnes, Deák Vince, Falvai Miklós, Görög Zoltán, Horváth Mónika, Klausz Bernadett, Nádas Judit, Patonai Zsolt, Péli Róbert, Reszneki Domán, Vajda Nikoletta, Varga Attila, Varga Zsuzsanna, Vass Judit, Zsombori Miklós
Kreatív team: Bistei Judit, Dénes Nándor, Holman Enikő, Kiss Levente, Morvai Veronika, Patonai Norbert, Petrovics Petra, Pintér Ágota Lotti, Sátori Júlia, Újszászi András
Jelmeztervező: Debreczeni Ildikó
Díszlettervező: Mira János
Zeneszerző: Czomba Imre
Fényterv: Szimeiszter Balázs
Hangtechnika: Kupcsik Bertalan
Grafikus: Tóth Attila
Fotó: Pintér Árpád, Erdélyi Gábor
Smink, fodrász: Petrik Lili Gitta
Táncmester, koreográfus munkatárs: Topolánszky Tamás
Forgatókönyv, társrendező: Meskó Zsolt
Producer: Vona Tibor

Bemutató: 2009. október 14.

A képek forrása az ExperiDance honlapja.

Facebook-hozzászólások