Ejtőzés és rejtőzés Irgácson

1997-ben készült el Egressy Zoltán második, Portugál című drámája, amelyet alig egy év múlva műsorára is tűzött a Katona József Színház. A darabot aztán pár éven belül színre vitték Ausztriában, Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban, játszották Szegeden és Miskolcon. Az eddigi utolsó premier és a kaposvári bemutató között öt esztendő telt el. Tóth Géza rendező nem találhatott ugyan vastag port a könyvön, azonban számolnia kellett az eltelt évtized alatt rárakódott kult-réteggel, no meg a szerzői útbaigazítás „napjainkban” időmegjelölésének finom retróba csúszásával.

Egressy darabja tűpontos és érzékeny társadalmi-nyelvi lenyomatát adja a kilencvenes évek kisközösségi jobbhíján-nihiljének. A Portugál szociofotó Magyarország vadregényes, Isten háta mögötti bokorfalvaiból. Életkép abból az időből, amikor a demokrácia nem népi már, hanem csak sima, a wurlitzerek játszási listáját magasan vezeti a Szállj el kismadár, a Nyilast, Zavadszkyt, meg a kis Albertet soraiban tudó Fradi leikszel itthon a Reallal, top-szleng a taxishiéna és előtte vagyunk még jócskán a szalacsis-standupos suttyófétis-korszaknak. A dráma keserédes, tragikomikus színnel festi a rendszerváltozás utáni szabadságra ébredő, elvágyódó, orrhegyig se’ látó éveket. Perspektívája alulnézeti, fókuszában a közösség központi tere, a kocsma áll. A kocsma-toposz jól működik a darab fantázia-helyszínén, az Irgács nevű településen, ahol a másik kiemelt falusi agora, a templom csak hellyel-közzel látogatható, hiszen a kinevezett pap alkalomadtán jár át misézni, keresztelni, annak utána pedig maga is az italmérésben pihen meg.

Mi is az irgácsi kiskocsmában találjuk magunkat, ahogy belépünk a kis kaposvári stúdióterembe. A sarokban zenegép, a falon formás nők és egy Fradi-poszter, a kör alakú asztalokon kockás terítő és alumínium hamutál, a fogason zöld-fehér sál, a parkett ferde, a világ imbolyog. A szelíd, halk szavú, búsrészeg Sátán (Lecső Péter) támolyog be elsőnek a söntésbe. Állástalan, elvált, tehetetlen, gépies fröccsivó. Szinte bútordarab. Masni (Német Mónika), a kocsmáros (Szula László) lánya szolgálja ki. Húszas évei közepén járó, özvegy apja mellett ragadt szomorkás álmodozó. Egykori osztálytársai férjnél, vagy a városban, ő meg a pult mögött. Türelmetlen udvarlója Retek (Kőrösi András) a falu öregedő bikája, a brutalitása miatt eltanácsolt egykori rendfenntartó, majd fénymásolt igazolvánnyal magánzó, önjelölt polgárőr Erőszakos, mogorva fráter. Nem úgy a víg kedélyű, jólelkű, hóbortos, bőrbrifkós, fővárosig is ellátó Csipesz (Nyári Oszkár). Az alkalmanként Ferihegyen taxizó, ám jobbára az irgácsi tó partján pihenő Csipesz az alkohollal állandó utóvédharcot vívó felesége (Lestyán Luca) elől szökik. Az ivóból nem hiányozhat a sál alatt unicumozó, temetésről érkező, misebort dézsmáló pap (Lugosi György) sem. A mozdulatlan nyugtalanságába belenyugvó, belesüppedő, belefáradó közösséget a messziről jött és messzire – Portugáliába – tartó, titokzatos esszéíró, Bece (Némedi Árpád) forgatja fel fenekestül.

Kezdetben – mint rendesen – alaposan végigmérik a szűkszavú idegent, aki múltjáról nemigen beszél, viszont hangzatos illúzióival, ezzel a naplementenéző, romantikus portugál-érzéssel hamar elcsavarja a kocsmáros lányának fejét. Könnyű hódítást, afféle unaloműző flörtöt lát a lányban. Az apa viszont házasságot remél és Masni is az elutazásban bízik, amikor megjelenik Bece felesége. Ekkor válik világossá, hogy Bece sem csak ejtőzik, hanem rejtőzik Irgácson. Legszívesebben esszéiben, vagy a távoli, vágyott és ismeretlen Portugáliában bújna el. Míg az irgácsiak azon filóznak naphosszat, hogyan tehetnének szert egy kis pénzre – fröccsöt, meccset, pitbullt finanszírozandó – ő attól ijed meg, hogy a terített asztallal egyszersmind oda lesz a szabadság.

A Portugálban mindenki menekül. Bece az apósa jól menő, de lélekölő vállalkozásától riad meg, míg Csipesz, hogy kibírja nagyhangú (és állandóan ittas) feleségét, a nyugalmat keresi hol az irgácsi tó partján, hol a budapesti csúcsforgalomban. Sátán képtelen szembenézni tönkrement házasságával, ezért befészkeli magát törzshelyére. A pap csak bebólint egy unicumot és tovább is áll a következő településre, Masni a pult mögül, Retek pedig a feleslegesség érzésétől szabadulna. Csak hát, sajnos – ezt remekül szimbolizálja Masni és Bece helyben kerékpározása – nemigen van mit tenni, merre menni. Hiába hát a csehovi elvágyódás Irgácson, életük körbe jár, nap nap után a kocsmában búsongják el egymásnak lehetetlen tehetetlenségüket. Derűvel, bosszankodva, lemondóan.

Nyári Oszkár lubickol a susogós melegítős, sistergő zsebrádiós, finom léptű, jó kedélyű vállalkozó-semmittevő Csipesz szerepében. Gesztusaival, járásával és szava járásával pontosan idézi meg ezt a kilencvenes éveket elárasztó, napjainkra megfogyatkozott jó szándékú, karakán karaktert. Lecső Péter szinte némajátékkal, néhány kába vakkantással jeleníti meg a tönkrement, üveges tekintetű, kezét csak fröccsért nyújtó kocsmatölteléket. Alakítása derűs iróniától sem mentes, mégis félelmetesen hiteles. Lestyán Luca a harsány, izgága, türelmetlen, hisztérikus részeg karakterét hozza pontosan. E kétféle delírium táncra perdülése emlékezetes, szürreális, könnyezve nevetős pillanata az előadásnak. Kőrösi András viszont nem találja el a felszínen még a menőt adó, valójában helyét kereső, tépelődő, bosszúszomjas felesleges ember figuráját. Átmenet, árnyalat nélkül válik izompólós vadállatból szánni való muszáj-gyilkossá. Túl hamar, minden előjel nélkül lesz a széles gesztusú kocsmai bunkóból véres kezű, kuporgó, bárgyú áldozat. Figuráját keresi a vagány sármőr és a menekülő entellektüel között hezitáló Némedi Árpád is. Lírai monológját döbbenten hallgatjuk végig, de mindent egybevéve nem áll jól ez a tépelődő, rejtvényfejtő, esszéfogalmazó, jólfésült, bölcsészinges, ám összességében ellenszenves szerep a szertelen, életteli, kiváló komikusnak.

Az előadás elején legördül a fekete függöny és világosság gyúl a nézőtéren. Alaposan megnézhetjük magunkat, egymást. Akkor még nem tudjuk pontosan, miért. Aztán, ahogy a fény a színpadra vetül, a függöny felgördül és elkezdődik a játék, derengeni kezd, hogy tulajdonképpen még mindig rólunk szól a mese. Rólunk, közép-európaiakról, magyarokról, elvágyódókról és „Irgácson” maradókról. Ezt az érzést erősíti a kortalan kocsma-enteriőr, az, hogy a jelmezek a hetvenes évekből is származhatnának, de napjainkban sem ritka a hasonló viselet. A zenegépből bömbölő Republic meg ABBA számok pedig nemhogy egy kistelepülés ivójában, de az országos rádióban is mindennaposak. A darab szleng-rétege megkopott ugyan, azonban társadalomrajza még ma is pontos, hiteles. Tóth Géza, aki méltó tisztelettel, ugyanakkor kellő lazasággal nyúlt Egressy darabjához, arra érzett rá, hogy a Portugál 2010-ben több már, mint keserédes kortünet, hónalj alá dugott lázmérő, kilencvenes évek-nosztalgikus, sima-demokrácia retrospektív. Az előadás arra figyelmeztet, hogy a tétlen-tehetetlen helyben járó portugál-érzés ma már tespedt hangulattá, valami tragikus hungaro-spleenné terebélyesedett. Ez a rádöbbenés billenti a tragikomédiát a líraibb, a sötétebb hangulat felé a kaposvári színpadon.

Egressy Zoltán: Portugál

Csiky Gergely Színház, Kaposvár

Rendező: Tóth Géza

Szereplők: Német Mónika, Némedi Árpád, Szula László, Kőrösi András, Lugosi György, Nyári Oszkár, Lestyán Luca, Lecső Péter, Csapó Virág, Tóth Géza

Díszlet - Jelmez: Horváth Bettina - Varjas Zsófi

Súgó: Csorba Mária

Fotó: Klencsár Gábor

Facebook-hozzászólások