Hétköznapok pozitív filmje

A Napos oldal című film kritikája

2012 egyik legjobb amerikai filmjének lenni önmagában nem mérvadó elismerés. Ám a Napos oldal (Silver Linings Playbook) mindenképp az elmúlt idők legaktuálisabb, legemberiebb alkotása. Egyenesen Amerikából.

Összeomlottak. Tiffanynek meghalt a férje, csak három évig voltak házasok, és talán még el sem múlt huszonöt éves. Pat meg éppen szabadul az elmegyógyintézetből, harminc lehet, mániás depressziója és erőszakos viselkedése miatt tartották ott nyolc hónapig. Az egykori tanár úrnak elvileg van egy szép felesége is, valahol, talán valakivel, de nem tud róla sokat. Nem is szabad megközelítenie, mert a hatóságok attól félnek, veszélyes lehet a nőre, aki komoly szerepet játszott a férfi összeomlásában. Így Pat a szüleihez költözik. A papa: hatvan év fölötti, az amerikai futball őrült rajongója, a hazai csapat elvakult támogatója, aki képes feltenni a megspórolt vagyonát a csapatra, és a tévé előtt ülve kabala zsebkendőjét szorongatni. A mama: igyekszik óvni a törékeny családi békét, szelíden elűzni a viharfelhőket, mosolyogni és jóllakatni a nehéz természetű férfiakat. És akkor lép be a képbe Tiffany, a fiatal özvegy. Szintén a szülei közelében él, egyedül, alkalmi szexuális kapcsolatai vannak, pedig annál sokkal többre vágyik. Pat és Tiffany egy baráti vacsorán találkoznak, amely nem jól sül el, ám a fiatalok egyszerre hagyják el a helységet. Kezdődik a romantika?

 

 

Nem, nem a romantika kezdődik, hanem két ember nagyon is ismerős egymást kerülgetése, lassú közeledése, lassú megnyílása. Ez nem a soron következő "Belezúgtam, szivikém" epizód, hanem valódi problémákkal küzdő, valódi emberek konfliktusokkal teli, zajos és nagyon is hétköznapi története. És mennyivel nehezebb hitelesnek lenni ebben, mint egy rózsaszín rúzskampányban! Ha nincsenek hőseink, ragyogó tekintetű és jóságtól duzzadó bábuink, hanem ordibáló, síró, ingadozó, mentális problémákkal küzdő fiataljaink, akkor nagyon ügyesnek, rendkívül óvatosnak kell lenni az arányokat illetően. David O. Russel rendező pedig igazán óvatos, kissé manipulatív, de szemlátomást ügyes volt. Tudta a titkot: meg kell szerettetni a nézővel a szereplőket. Tudta a következő lépést is: friss arcokat kell találni a főszerepekre, mögéjük meg veterán sztárokat a mellékszerepekre. Aztán arra is gondja volt, hogy ha már valóságközeli történetet mesél, hagyni kell a szereplőket játszani, létezni, és nem babrált egy-egy beállítással, szabadon kezelte a kamerát. Végül, profi szakemberként azt is fejben tartotta, hogy filmje a nézőknek készül, hát megadta nekik, amire igazán szükségük van, és nem szégyellt végső soron egy romantikus elemekkel ellátott, pozitív kisugárzású filmet alkotni. Ezzel nem művelt semmi egetrengetően különlegeset, filmjében nincsenek eredeti elemek. Sem a képek, sem a film szerkesztése nem akar többet, mint egyszerűen elmesélni egy emberi történetet. Mitől is lesz akkor olyan kiemelkedő?

 

 

Leginkább talán azért, mert remek arányban keveredik benne a komédia és a dráma. Már-már zavarba ejtő, hogy egyes szituációkon nevetnünk vagy együtt érzően hallgatnunk kéne − egyszerre vicces egy konfliktus, és mivel meglepően valószerű, ezért egy pillanattal később szomorú is. Szereplőink, legyen az a fociőrült papa, a kitartó jóbarát vagy a viharos Tiffany, mind saját természetükkel küzdenek, egyszerre szeretnének megfelelni másoknak és önmaguk lenni, kiadják magukból érzéseiket, aztán bocsánatot kérnek: nevetségesek, és mégis szerethető hétköznapi emberek. Ez pedig elsősorban a remek színészválasztás, a rendező és a játékosok kiváló együttműködésének eredménye.

Kiemelkedik Jennifer Lawrence. Amíg nem lép be a történetbe, addig egy jó ütemű, és szépen építkező alkotásról beszélhetünk. Amint megjelenik, érzelmeket, titkokat és indulatokat hoz magával, és ragyogóan beindítja a filmet. Szókimondó, durcás, mégis mélyen törékeny egyéniség, aki végig természetesen van jelen, legyen az utcai kocogás vagy amatőr tánc heves csípőmozgással. Jól esik, szinte megnyugtató látni egy olyan fiatal női főszereplőt, aki nem cicás stílusával, hanem őszinteségével, sebezhetőségével és szeretni akarásával éri el, hogy mellé álljunk. És ne tagadjuk: Jennifer Lawrence a maga tökéletlen szépségével ragyogóbb, mint a legtöbb súlytalan díva. Pat szerepében Bardley Cooper egészen meglepő: az egykori izmos szépfiú a szemünk láttára bizonyítja, hogy jó színész. Bár kevésbé ragyogó, mint az ifjú hölgy, de közös jeleneteik remekül működnek, és hiteles a pszichés zavarokkal küzdő férfi szerepében. Amikor idegessé válik, és indulatosan pakolni kezd, úgy játszik, hogy egyszerre szerethető és mégis szánni való – érzései átélhetőek, és nem jut eszünkbe kinevetni. És akkor ejtsünk szót a mellékszereplőkről is.

 

 

Robert De Niro az elmúlt évek legjobb alakításával jelentkezik. Szinte lubickol az öreg papa szerepében, és egészen elfelejtjük, hogy ő volt anno a Taxisofőr, vagy a Dühöngő Bika – távirányítókat tologat babonásan, verekszik, közben pedig egyszerű, idős apa, aki próbál kijönni a fiával. Az anya szerepében Jacki Weaver pedig elragadóan kedves jelenség, aki tökéletesen ellenpontozza a férfiak harsányságát. És Chris Tucker az egyik legüdítőbb, legviccesebb karaktere a filmnek az intézetből elszökő életvidám és pozitív gondolkodású beteg szerepében. És még sorolhatnánk.

Ezzel együtt nem tökéletes a Napos oldal. Mintha valami még hiányozna − mi is? Talán egy mosollyal több kellett volna, egy csendes perc, vagy még egy kis tiszta fény azokban a szomorú szemekben. Talán egy kis íz, egyedi pillanat, emlékezetes kép. Nem sok ez, mégis levon David O. Russel filmjének értékéből. De így is elég lélek van benne ahhoz, hogy az év egyik legjobb amerikai filmje legyen. És kiknek szól? Elsősorban ifjú felnőtteknek, valószerű, mégis pozitív filmélményre vágyóknak. Lesznek jópáran, akik megtalálják majd benne, amit egy igazán jó mozitól elvárnak.

Napos oldal (Silver Linings Playbook)
színes, feliratos, amerikai vígjáték, 122 perc, 2012

rendező: David O. Russell
író: Matthew Quick

forgatókönyvíró: David O. Russell
zeneszerző: Danny Elfman
operatőr: Masanobu Takayanagi
producer: Bruce Cohen, Donna Gigliotti, Jonathan Gordon
vágó: Jay Cassidy, Crispin Struthers

szereplők:
Bradley Cooper (Pat Solitano)

Jennifer Lawrence (Tiffany)
Robert De Niro (Pat Solitano Sr.)
Jacki Weaver (Dolores)
Chris Tucker (Danny)

film
video
See video

Facebook-hozzászólások