Interjú Tóth Barnabással, a Rózsaszín sajt című film rendezőjével

„A történet a lényeg. Nem a stílus, nem a képi világ (az esztétika), még csak nem is a színészek. A sztori az első.” Ezt az idézetet találtam a honlapodon. Tehát történet minden mennyiségben, kép az árnyékban? Valóban szükséges, hogy a filmekben minden téren előnyt élvezzen a tartalom?

Azt hiszem, hogy igen, és például Amerikában is ezt vallják. Rettenetesen bosszantanak az olyanfajta a filmek, ahol látom, hogy van egy nagyon erős képi koncepció, minden erre van kiélezve és minden szuperül szól, de az egész egy lélektelen, erőlködő, művészetutánzó valami. Ez nagyon jellemző szerintem a mai fiatal magyar filmesekre – tisztelet a kivételnek természetesen –, bár sok kivétel ugyan nincsen köztük.

Hogy választottad ki a szereplőket?

Bezerédi Zoltán (az apa) már elég korán képbe jött. Egyrészt nagyon hasonlít az én apukámra, aki ugyan nem nőgyógyász, nem nőcsábász, de ahogy beszél, amiket mond, ahogy gondolkodik, az arca, a kora nagyon hasonló. Másrészt pedig őt valahogy nem nagyon látni nagyobb filmszerepekben, pedig nagyon jó, vezetőszínész a Katona József Színházban és a kaposvári társulat meghatározó alakja volt vagy húsz évig. Harmadrészt ebben az ötven-ötvenöt éves korban néhány színész elfárad, elpuhul, megtörik, róla meg elhiszem azt, amit látok. A fiatalok nagy része ismerősi, haveri kör. „Földessy Margitos” voltam, az ő drámastúdiójába jártam sokáig és ott egy csomó szép és nagyon tehetséges lány van, őket nem kellett castingolni. Franciaországban volt egyedül casting, az ottani Isabelle-t alakító művész egy párizsi színésznő, illetve a családot, az apát meg a gyerekeket válogattuk.

Előre beletervezted a francia cselekményszálat, vagy közben alakult ki?

Eredetileg is benne volt. Az apa volt a kiindulópont és a romantikus szál: szerelemkeresés, szexuális malőrök, tapasztalatszerzés, a francia vonal, és azt is tudtam, hogy hol fog a cselekmény játszódni. A ház valójában az ismerőseim háza. Egy ilyen kis költségvetésű filmnél nem költhetünk vagyonokat a helyszín bérlésére és amortizációjára. Nem szöktem oda ki, nem zenész lakik ott, az mind kitaláció. Egyébként apám franciatanár, szeretem a franciák kultúráját, a nyelvüket… és még a sajtjaik is nagyon finomak.

Ebből a sok-sok adalékból végül is összességében mennyi vagy Te?

Igazából lényegtelen, én nem vagyok olyan fontos. A megérzéseket akartam összerakni; megnézni, hogy ez mint film hogy működik, és szórakoztatni. Ami a leghasonlóbb bennem és Daniban, az a fajta kisebb dilemma, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy művészkedjek, megnézze a filmemet ezerötszáz ember – ami kerül százmillió forintba, vagy nem engedhetem meg, és akkor inkább többet ér, ha valamilyen polgári foglalkozás után nézek. Ez a rész elhangzik a filmben, ez valószínűleg tőlem jön, a többi nem annyira.

Milyen kategóriába sorolható ez a játékfilm?

Van egy műfaja Amerikában, ez a coming of age, fejlődéstörténet, illetve az angoloknak és a franciáknak szintén – drama+comedy = dramedy, comédie dramatique. Ez egy vicces, komédia szintjén is működő, de alapvetően fontos drámai dolgokat boncolgató műfaj, ami olyan témákat jelenít meg a filmben, mint az apától való elszakadás, az anyátlan családban való felnövekedés, rivalizáció a generációk között, a művész-polgár ellentét, a szex-szerelem „ellentmondás”, hiszen ilyen korban a fiúk-lányok teljesen másként mennek bele a kapcsolatokba. De persze nem minden fiú – és itt van Dani, mint kivétel. Elsősorban azt akartam, hogy bárki, aki beül rá, bármilyen előtanulmánnyal, képzettséggel, diplomával, élvezhesse a filmet – remélem hogy ez sikerült. Sok meglepetés ért a fogadtatással kapcsolatban, elsősorban az, hogy akiknek a legjobban tetszik, azok az idősebbek. Mindig ők jönnek oda elsőként és ott maradnak a beszélgetés végéig. Montreálban a filmfesztiválon megtelt a terem öregekkel. A cím és a téma alapján beültek, megnézték és értették, értékelték, tetszett nekik. Talán az elején zavarta őket a vulgáris beszéd, ez a fiatalokat nem szokta.

Itthon milyen volt a film fogadtatása?

Nagyon hasonló, nagyon pozitív. Volt egy teltházas díszbemutató az Urániában és a végén, a stáblista alatt folyamatos vastaps volt. Közönségtalálkozókon – most voltam öt-hat városban –többen vannak, mint általában szoktak (majdnem mindegyik pótszékes), mivel Moziünnep van és így olcsóbb a jegy, az alkotókkal is meg lehet ismerkedni. Nem volt közönségfilmként beharangozva, nem volt se tévé, se óriásplakát, így nem is tudtunk volna bukni. Nem volt mihez képest. Annak ellenére, hogy a film csak művész mozikban ment és nem volt reklámja, 7.000 néző körül vagyunk – ez annyira nem rossz.

Mik voltak a döntő szempontok, amiket mindenképpen figyelembe akartál venni a film készítése során? Milyen elvek szerint haladtál, mit tűztél ki mindenképpen magad elé?

Nehéz kérdés ez, mert a film, ahogy készül, egyre kevésbé lesz személyes, kontrollálható dolog. Amit leírtam saját magamnak, az a százhúsz oldalas forgatókönyv, az az volt teljesen, amit én akartam. Aztán jöttek arcok, színészek, jött egy operatőr, egy zeneszerző, egy vágó és hozzátették a saját tudásukat. Sohasem pontosan az születik, amit az elején elgondolok, és ez persze gyakran a pénzen is múlik. Volt olyan a filmben, aminek mindenképpen benne kellett lennie: a legutolsó pillanat, amikor a medencében eltűnik az apa: az mindent szimbolizál, nem didaktikusan és nem kimondva. Mindig az a lényeg, ami nem hangzik el a filmben, a Bezerédi arca, az én arcom, vagy a zene, vagy a kép – legkevésbé a dialógus. Nagyon szeretem az életképeket, ehhez mindenképp ragaszkodtam, de különben minden más csapatmunka volt. Tudatos vállalás ez, a közönség valamilyen szintű kiszolgálása. Ez nem egy művészfilm és nem is egy önvallomás.

Milyen volt a stáb? Mennyire tudtatok jól együtt dolgozni?

Nagyon jó, tényleg egészen különleges stáb volt. Mindenki viszonylag keveset kapott, a gázsijuknak a töredékéért voltak ott, sok ember sokkal több mindent csinált, mint ami a feladata volt. Az embernek mindig van egy jó kis hitelkártyája: az első film iránti bizalom.

Meg vagy elégedve az eredménnyel?

én sajnos többször túlidegeskedtem a dolgot, kikészültem egy kicsit idegileg, de az elkészült filmmel a forgatás és a vágás végén is maximálisan elégedett voltam. Nagyon kevés hely van, ahol úgy érzem, kár, hogy nem volt több idő vagy több pénz. Ez a kettő szokott hiányozni egy forgatásról, semmi más. A szereplőválasztás szerintem jól sikerült, a sztorit annyit csavartuk, hogy már ennél jobbat nem tudtunk csinálni belőle, mindent megtettünk, mint írók.

Ha már a közönségfilmről is beszéltél, meg tudnád-e mondani, hogy tudnál elképzelni egy művészfilmet úgy, hogy az művészileg is kielégítő legyen, mik az elvárásaid?

Pár év után mindig másként látom valahogy a dolgokat. Nem kell azzal foglalkozni, hogy mennyi idő van még, mert arra ott van a gyártásvezető. Ha van egy jó könyv, akkor egyszerűen jó szakembereket és jó színészeket kell hívni. Más kérdés a zseni-kategória. Nagyon kevés van és ez a kevés nagyon megosztja az embereket. Gus Van Santnak van a Last Days című filmje, nincs kimondva, de a Nirvana együttesről szól. A bedrogozott Kurt Cobain egy kastély körül mászkál, semmi sem történik, csak hátulról látjuk, tiszta Tarr Béla. Ez sok embernek dög unalom, de szerintem katartikus, pedig nem törődik a forgatókönyvvel, nem törődik a fordulatokkal, nincs tanulsága. Látunk egy teljesen bedrogozott fiút, aki néha leül a dobokhoz vagy a gitárhoz. Biztos, hogy tízből kilenc ember utálná, de mégis sikerült a film. Ez annyira kockázatos dolog, veszélyes, pláne állami pénzből. Nehéz kérdés, mert ha egy kis országban készül húsz film, akkor nem szabad tizennyolcnak ilyennek lennie. Akkor inkább legyen tizennyolc Valami Amerika. Mert abban lehet véletlenül művészi dolog! De hogy adjunk ezekre a művészeknek pénzt? Annak legyen egy gazdag mecénása. Ugyanakkor meg, ha nem az állam, akkor ki támogatná? Ezek végtelen kérdéslabirintusok, könnyű elveszni bennük.

Mennyiben más külföldi stábbal, külföldi operatőrrel dolgozni?

Szerintem igazából semmiben. De amikor Franciaországban forgattunk, az más volt. Teljesen más filmet érzek, amikor kiszökik Dani, valahogy minden filmesebb ott, a tájak, az arcok. Az ember talán a magyar filmekkel a legkritikusabb, mert realista ízt érez a dolgoknak, meg sokkal könnyebb megítélni, hogy valaki rossz-e vagy jó. Az operatőr jó barátom, egy lengyel srác, vele nagyon jól dolgozunk együtt. Olyan, mintha magyar lenne és alázatosabb, mint sok magyar operatőr – tisztelet a kivételnek –, akik társszerzőnek képzelik magukat. Nekem egy gyors, félig robot kellett, egy kreatív fickó, aki nem finnyáskodik.

Hogy kötődik hozzád a franciaság, a francia hullám?

Strasbourgban születettem, apám kint tanított pár évig, de még kisbaba koromban hazajöttünk. Nyaralgattam Franciaországban és megérintett a hely, a minden értelemben vett lazaság. Mert azért ott jólét van. Van óragyártás, van sajt, a tejtermelőket is agyonnyomják pénzzel. Gazdag régió, nagyon kellemes és nyugodt kis környék ellentétben az itthoni mindennapi indulattal meg hajtással, amiről nem tehetünk, ez talán a pénz hiánya. Jó ellentétnek találtam ezt és úgy gondoltam, jó ezt párba állítani.

Mik az előnyei és hátrányai annak, hogy szereplő és szerző is vagy egyben?

Előnye, hogy sokkal személyesebb lesz az egész. Egységesebb lesz, és a feleségem mondta, hogy bátrabb is egy kicsit. Hátránya pedig az – és ezt tapasztaltam is −, hogy elvonja a figyelmet és az időt a rendezéstől.

Simonyi Balázzsal már több filmet rendeztetek, csináltatok együtt. Voltatok együtt forgatókönyvírók, rendezők, szereplők, operatőrök. Honnan ez az erős kötődés?

Gyerekkori barátság, a drámastúdióban találkoztunk. A színházban kezdtünk összenőni, alapítottunk egy színtársulatot együtt (Momentán – a szerk.), valamint egy dokumentumfilmet kezdtünk el együtt csinálni: Gion Nándor vajdasági író életét és a faluját kezdtük videózni. Ennek előkészítése kapcsán pedig kijött egy kisfilm, a (terep)Szemle és jött egy másik, az Egy szavazat. Elkezdtünk pályázni a tervekkel és összenőttünk névben is. Valaki úgy tekint ránk, hogy a Simonyi-Tóth páros, pedig nekem vannak saját filmjeim is, meg neki is egyre több kisfilmje van. Ez elsősorban egy barátság, már-már több is − olyan mintha élettársak, vagy házasok lennénk. Néha vannak sértődések, talán féltékenység is, de remélem, hogy ez életre szóló dolog. Nagyon sokat kaptunk egymástól emberileg és szakmailag is.

Ha jól tudom, a film zeneszerzője is a Momentán Társulat tagja.

Igen, Pirisi László. Az összes kedvenc filmemnek nagyon jó zenéje van, sőt van egy olyan teóriám, hogy ha csak közepes is egy film, de jó a zenéje, akkor az már jó film lesz. A zene szerintem egy nagyon jó mankó és dramaturgiai hiánypótlás is. Elkezdte csinálni a zenéket, megtalálta a hang drumot, azt az érdekes hangszert és egyre jobbakat alkotott. Meghallgattam az utolsó darabot (darabot, vagy motívumot) és ott, a szeme láttára elkezdtem (mármint a jelenlétében) könnyezni. Azt tudtuk, hogy valami hobbija kell, hogy legyen a gyereknek. A zene az egész jó, mert a filmnek is segít. Egy ideig arra is gondoltam, hogy valami vízi hangszer legyen, sőt vízi zene. Ennek Cserepes Károly a hazai képviselője, a víz felületével játszik. De megmutatták ezt a hangszert, és tudtam, kellően őrült vagyok ehhez − így erre alapult a film zenei világa, mindig ebből a hangszerből indultunk ki.

Mennyire érzed másnak a színházi és a képi megjelenítést a rendezésben, megvalósításban?

Még nem rendeztem színházban, nem is tudom, hogy fogok-e, de az nagyon más. A színház nézőként engem viszonylag hidegen hagy. Az egész egy nagytotál végig, és én jobban szeretem, ha egy műben fogják a kezem és elvisznek valahová a világban. Az olyan változások, hogy le a függöny, kimenni pogácsát enni, visszajönni, ugyanazt a történetet folytatni, nekem illúzióromboló, én ezt nem hiszem el. A színház huszonöt éve elválaszthatatlan része az életemnek, de mindennek ellenére végig volt mellette egy másik életem is, az iskola meg a nyelvek. Reálgimnáziumot végeztem, a szüleim nagyon ragaszkodtak hozzá, hogy ebből a színészkedésből ne legyen soha se magántanár, se túl sok kimaradás. Leérettségiztem kitűnőre, fölvettek felvételi nélkül a nyelvvizsgák alapján, és ezért van mindig ez a kettősség, ez a tudathasadás, hogy mi legyen vagy mi lesz velem, belőlem.

Még nem döntöttél? El tudod képzelni, hogy esetleg gazdasági szakember legyél?

Hát…sajnos igen. Bizonytalan dolog ez. Kéthónapos a gyermekem és fogalmam nincs, hogy jövőre mit fogok dolgozni. A Momentán az van, de az önmagában nem elég.

Az alkotás számodra egy emberhez kötődik, vagy inkább egy csoporthoz, megszokott stábhoz?

Inkább az első. Nincs alkotói köröm. Operatőrt, vágót is gyakran cserélek − van, amikor kényszerből. Ugyanakkor, ha megvan egy arc, sokkal könnyebb írni. Például Jeges Krisztián színész barátom (mondjuk nyugodtan, hogy színész, legalább három kisfilmemben főszereplő).

Milyen a kapcsolatod az alkotó kollégákkal a szakmában?

Egy-két kivételtől eltekintve viszonylag elszigeteltnek érzem magam, de nem csodálkoznék, ha legtöbben ezt mondanák. Régen voltak iskolák, műhelyek, kreatív műhelyek, később a stúdiók, a Mafilmben elkezdődött az Objektív, a Dialóg – milyen jó szó −, a Budapest, ezek stúdiók voltak, dramaturgokkal. Lehet, hogy cigit füstöltek éjszaka, a kocsmában ültek, de nem az irigység ment, egymás fúrása, legalábbis a múlt most így tűnik. Lehet, hogy mindenki puffogott és utálta egymást, nem tudom, de ma már szétesett, széttöredezett, s egy félig áltámogatásból élő, félig külföldi koprodukciókon élősködő valami született − most a túlélés megy, minden filmért minden évben meg kell küzdeni. Elég kiábrándító az egész. és rombolja az emberi kapcsolatokat is. Már a Főiskola is elveszítette közösségi varázsát, vagy nekem nem volt szerencsém, de tudom, hogy alattam is szétesett az osztály.

Gondolkoztál azon, hogy kimész Franciaországba?

Igen, de mindig elvetettem. Céllal kimennék, ha lenne munka. De mindent elölről kellene kezdeni és ott is ugyanez van. én ott magyarnak számítok, itt meg a legfranciábbnak − lehet, hogy nem rossz ez. Valóban van egy franciás íze majdnem mindennek, amit csinálok. Ezt viszont senki nem tudja itt, ezzel én monopóliumot élvezek: francia ízű rendező, akit az apró rezdülések érdekelnek. Lehet, hogy ez a kettős játék hosszabb távon biztonságos. Európa összezsugorodott, összezuhant. New Yorkból megyek Torinóba, múlt hónapban voltam Franciaországban, tehát mindig valahová megyek, ott vagyok egy-másfél óra alatt bárhol harmincezer forintért. Nincs már annak jelentősége, hogy ki hol van.

A magyar filmek dramaturgiája, forgatókönyve más, mint például a franciáké?

A francia filmek közelebb vannak a valósághoz. A magyar filmben vagy az van, hogy mennyire valóságos valami, és folyik a vér a testedből – az azért nem érdekes, mert nem ezt akarjuk látni a vásznon −, vagy pedig minden az álmok világában, a gazdagok és a balett-táncosok világában van. A közép nincs meg!

Téged mi inspirál, mi motivál a filmkészítés során?

Hogy nevessenek, elgondolkodjanak, vagy meghatódjanak. Ha nekem megvan az eszközöm arra, hogy ezt megtegyem, akkor kötelességem is megtenni, hogy az embereket öt, tíz, húsz, ötven percre, most már ezek szerint másfél órákra elvigyem, és kapjanak valamit, ami másnap a munkahelyen a két reggeli kávé között eszükbe jut.

Játékfilm vagy kisfilm? Mindenki játékfilmet akar készíteni − hogy működik ez?

Ha az ember sok emberhez akar beszélni, akkor muszáj egyelőre még nagyfilmben gondolkodnia, ezt most is tapasztalom a Sajt kapcsán. Tisztelet a kivételnek, legtöbbször az van, hogy ha valaki sokáig kisfilmeket készített, mert a főiskolán kapott rá lehetőséget, és aztán csinált egy nagyfilmet, az utána már csak nagyfilmet csinált. Ha megnézem az ötletbankomat a számítógépben, akkor van mondjuk tizenöt-húsz nagyjátékfilm-ötletem és száz kisfilmötletem. A legtöbb kisfilm, pláne az enyéim, többnyire csattanóval végződnek. Mikor az Autogrammot csináltuk Franciaországban, az azért született, mert Krzysztof Zanussi lengyel filmrendező azt mondta, hogy mindenki csináljon azon a héten csütörtök estéig egy egysnittes filmet, nem is kell benne vágni, de történjen benne valami! és mindenkinek muszáj volt azt csinálni, hogy történjen benne valami.

Mennyire számít Nálad a cím egy filmnél?

Van, amikor az ember érzi, hogy csak az a cím lehet. általában négy-öt cím van ugyanabban a tarsolyban. Nagyon segít az embernek, ha már van egy jó cím az elején. A Rózsaszín sajt nem az a kategória, amibe mindenki elsőre beleszeret. Lehet, hogy nem tetszik a cím az embereknek, de már az is fél siker. Láttam magam előtt a Tescóban a polcokon a dvd-címeket: Halálos iram, Utolsó csók… vagy halál, vagy szex szokott a címekben lenni, de ebben egyik sincs. Lehet mozinak nézni, lehet mesejátéknak nézni, lehet elszállt művészfilmnek nézni, de mégis valaminek az ember mindig nézi az elején.

Mik a további terveid, céljaid? Melyik éned kerekedik felül?

Van egy tervem, ami inkább a művészvonal: idősebb kori szerelem, hűség, megbocsátás, egy komolyabb téma. Nem az van sajnos, mint Amerikában, hogy most minden reggel a postaládában vár három forgatókönyv és válasszak, melyik tetszik legjobban, egyáltalán nem. Most kapaszkodni kell.

Kik voltak a filmjeidre, stílusodra a legnagyobb hatással?

Nagyon bírom, mikor valaki nagy elánnal és energikusan beszél amellett, ami a közönséget védi. Nagyon szeretem, amikor valaki alázatos, ez a legfontosabb szerintem. Aki mindig megkérdőjelezi, amit csinál, állandóan keres, kutat, próbálgat, nem kényelmesedik el. Jirzí Menzel egyszer azt mondta: sokkal nehezebb jó közönségfilmet csinálni, mint egy jó művészfilmet. Először meg kell tanulni megcsinálni a normális filmet is. Picasso is először megtanult rendes almát festeni, aztán meg szétszedte az almát, és ezért imádjuk. Készülsz harminc éven át és csak rendes almákat festesz. Magyarországon ez sok fiatalnál kimarad. Elkezdi szétszedni az almát és rossz, mert nem tanulta meg, hogy a film egy nyelv. A film a közönségnek, moziba készül és drága műfaj.