A köztársaság nevében

Kritika a Vígszínház Danton halála című előadásáról

Hogy Georg Büchner darabja, a Danton halála, nem csak azért aktuális, mert éppen két évszázada született a szerző – erről nem csak a rendezés tehet. Hiszen Alföldi előadása maximálisan szöveghű rendezésen nyugszik: Bíró Bence, Ivanyos Ambrus és Thury Gábor hosszú ideig készülő, de remek fordításának köszönhetően nagyon életszerű és gördülékeny, de ugyanakkor bizonyos történelmiséget őrző nyelven szólalnak meg a szereplők. A darab konkrét utalástól és politizálástól mentes; érvényességét globálisabb megfogalmazása garantálja. Míg az István, a király rendezésében a tömeg üvöltötte a nézők (a világ?) szeme közé, hogy „Unom a politikát”, addig most a címszereplő, Danton ordít: „Hányok tőlük!”.

Persze a ”nép” (a züllött, a befolyásolható, az istenadta) itt se jár jobban: hiszen a játék leginkább az ő bőrükre megy. Azaz a miénkre. Ugyanis elég egyszerű és direkt, de erre az egyszerűségre jól rájátszó, meglehetősen jól működő eszközökkel be vagyunk vonva az előadásba – ami a Vígszínház nagytermében nem kis eredmény. A nagy szónoklatok alatt ég a nézőtéri fény; az ülések között és a páholyokban is játszódnak jelenetek – érdekes módon mégis a darab (szándékos) kizökkentő effektusai hozzák közelebb az előadást a nézőhöz. A már-már túl hosszú monológok megakadnak egy-két jól időzített technikai probléma miatt (pl. késve érkezik egy díszlet; fel- vagy éppen lekapcsoltatja a világítást az aktuálisan szónokló). Mindeközben a színészek szerepben maradnak – a néző is csak egy pillanatra zökken ki; inkább a figyelmet, a feszültséget és a bevonódást érik el ezek az eszközök. Hiszen az előadás (leginkább ezekkel az eszközökkel elért) fontos célja, hogy a nézőt ne hagyja magára, ne távolodjon el a darabtól: ne csak nézője, részese is legyen a látottaknak. Mi vagyunk a nép, de persze nagyon igaz az is, amit a halálraítéltek beszélnek egymás között: a nép imádja, ha szidják, becsmérlik – az előadás nézője is hajlamos azt hinni, hogy ez mind őrá, személy szerint nem vonatkozik, csak nagy általánosságban, mindenki másra. Persze az előadás akkor sikeres, ha rájön: téved.

A kizökkentések mellett is egy remek ritmusú, végig feszült első felvonással van dolgunk (talán Marion monológja nyúl kicsit túlságosan hosszúra egyedül): szépen felépített, egész jeleneteket látunk, nagyszerű átvezetésekkel. A különböző szólamok egy nagyon komplex és dinamikusan létrejövő egésszé állnak össze. Ugyanis nemcsak parabolával van dolgunk, hanem emberekkel, sorsokkal. Alföldi rendezésében (ami egyrészt a dramaturgi munkának is köszönhető változtatásokból ered) elsősorban nem hősöket látunk, hanem embereket: László Zsolt kíméletlenül pontos Robespierre-jének hányódásait és Stohl András Dantonjának mocskait is felmutatja az előadás. Danton karaktere árnyaltabb bemutatást kap: a félelem, a hedonizmus, az eszmék hangoztatása és az előlük való menekülés nagyon összetett, gyakran ellentmondásos figurát hoz létre. Az előadás egésze magában hordozza azt a kétségbeejtő végkövetkeztetést, miszerint egy olyan párharc szemtanúi (vagy sokkal inkább részesei) vagyunk, ahol egyik félnek sincs, nem is lehet igaza.

A rideg, fémekből összetákolt színpadképet (ahol függöny helyett egy guillotine megy föl-le) az indulatok és orgiák töltik meg igazán élettel – a csőcselék és a szajhák jelenléte ellensúlyozzák a hidegséget, és egyben árnyalják is a képet, melyet a parabola-jelleg uralkodó gondolata ad. Míg Robespierre megveti az állatias felfordulást, Danton látszólag élvezkedik benne – mindenestre nem tartja se magát, se mást felhatalmazottnak arra, hogy ítélkezzen az emberek felett. A több mint másfél órás első felvonás nagyon sokszínű (pörgő jelenetek, dalok, lassabb monológok által igazán jó ütemben tarkított) képet vázol fel, amit Hevér Gábor Sant-Just parádés monológja koronáz: még a hangja is elmegy az ordítozásban a terror arkangyalának.

A második felvonás azonban nem tesz sokat hozzá ehhez a képhez, nem sikerül fokozni az addig felépítetteket. Kifejezetten üres, viszont meglehetősen hosszú a tárgyalásra váró Dantonék filozofálása Istenről (ami nem képes valódi ellenpontként szolgálni az első felvonáshoz képest – vagy csak rossz értelemben…), a sokszor túl bombasztikusnak szánt közhelyeket és az előre borítékolható, de súlytalan halálfélelmet Camille (Varjú Kálmán) mondata emeli fel a banalitás szintjéről, mikor felhívja rá társai figyelmét, hogy mindezek üres, készen gyártott frázisok.

A bíróság és az esküdtszék korrupciója, Saint-Just és Barère mesterkedései szépen kidolgozottak, de nem sokat adnak az eddig kialakult képhez; a züllött Simon házaspár felkapaszkodása érdekes színfolt, de nincs igazán kibontva. Egyedül az egyes jelenetek színpadképe mondható telitalálatnak: a lefejezésre váró elítélteknek csak a feje látszik ki a színpad hátsó részét eltakaró függöny mögül, illetve a lefejezések konkrét megjelenítése: az aktuális elítélt a guillotine alatt egyszerűen átsétál, míg a tömeg piros festéket (tubusból, akár a ketchupot) nyom a hatalmas nyaktilóra.

Ezek a beállítások bár nagyon jól működnek, ám Danton (és társai) halála mégis súlyát veszti – az egész második felvonásból kiemelkednek a női alakok, Lucile és Julie, Danton, illetve Camille feleségének figurája. Szerelmük és tehetetlen kétségbeesésük őszintén, emberien és erősen hat: számukra a forradalom nem más, mint ami valójában: átok, végzetes csapás. Camille szerelme a forradalomban egyedül marad születendő gyermekével; tébolya megrendítő. Az utolsó jelenetben a nemzeti trikolórral itatja fel a guillotine-ról csöpögő vért (törli bele a kezét?), szép lezárást, és többletjelentést adva az előadásnak.

Összességében egy kitűnő színészi alakításokkal bemutatott, nagyon jól összerakott és megszerkesztett, talán a végére kicsit kifulladó előadás után maradunk a (második felvonásban csak erre a zárómondatra felbukkanó) Robespierre által, ”a köztársaság nevében” ránk oltott sötétben.


Danton halála
Vígszínház
Író: Georg Büchner
Fordító: Bíró Bence, Ivanyos Ambrus, Thury Gábor
Rendező: Alföldi Róbert


Színészek: 
Danton - Stohl András

Camille - Varju Kálmán
Lacroix - Csőre Gábor
Phillipeau - Józan László
Legendre - Kerekes József
Robespierre - László Zsolt
Saint Just - Hevér Gábor
Barére - Mészáros Máté
Herault - Király Attila
Hermann - Géczi Zoltán
Simon, Fouquier - Borbiczki Ferenc
Júlia - Járó Zsuzsanna
Lucille - Bata Éva
Marion - Réti Adrienn
Simonné - Hegyi Barbara
Utcai Énekes - Karácsonyi Zoltán
Első Polgár, Első Úr, Lyoni, Szekeres - Rajhona Ádám
Második Polgár, Második Úr, Szekeres - Dengyel Iván

Facebook-hozzászólások