Miért nincs magyar műkritika? – Konferencia a hazai műbírálat lehetőségeiről

Miért nincs magyar műkritika? Ennek a provokatív felhívásnak az égisze alatt gyűlt össze a hazai műkritika színe-java a debreceni Modem meghívására idén januárban. A lakonikus cím kacérságát persze épp az adja, hogy a hazai műbírálat hiányát számon kérő felhívás a hazai „művészeti világ” illusztris képviselőit célozta meg; éppen azokat tehát, akik a honi műkritika vélt vagy valós hiányában a leginkább érdekeltek lehetnek.

A kétnapos konferencia helyszínéül a néhány évvel ezelőtt átadott Modem épülete, elsősorban annak is a hűvös, antracitos fényekkel megvilágított, felső emeleti előadóterme szolgált. A nyitónap első felvonásaként Gulyás Gábor, az intézmény igazgatója köszöntötte a vendégeket. Megnyitó beszédében a rendszerváltás utáni magyar kulturális közegben rendre felmerülő „kritika-viták” kiváltó okait és a mögöttük munkálkodó hanyatláseszmény körülményeit vizsgálta. Előadásából megtudhattuk, hogy az irodalom- és zenekritikusok korábbi vitájának szele immár a képzőművészet-kritika berkeit is elérte, amelynek kiváló példája Műértő hasábjain tavaly lezajlott vita a műkritika jelenkori kihívásairól és legitimitásáról.

 

 

Gulyás Gábor előadását a 87 országban megjelenő Flash Art szerkesztőjének előadása követte. Nicola Trezzi a nemzetközi szinten is meghatározó szerepet betöltő képzőművészeti lap működési stratégiáját összegezve kitért a magazin és a kortárs képzőművészeti szcéna termékeny kapcsolatára is. Kiváló példája ennek a Flash Art olyan jelentős alkotókkal való együttműködése, mint Sol Lewit, Joseph Beuys, Andy Warhol, vagy éppen Jeff Koons. Bizonyos esetekben a művészek saját alkotói tevékenységük (fluxus alkotások, konceptuális művek, politikai aktivitások) médiumaként is használták és használják a mai napig is a lapot. Trezzi szerint a rohamosan szaporodó művészeti vásárok, biennálék és egyéb művészeti fórumok elterjedésével átalakult a kurátorok és lapszerkesztők státusza, az értelmezői-kritikai tevékenység egyre inkább a művészeti praxis irányába mozdul el. Ezzel párhuzamosan az alkotók is fokozottabb jelenlétre kívánnak szert tenni a művészetkritika intézményrendszerein belül – vagy éppen saját művészetük vált kritikai jellegűvé. Ennek a tendenciának a feltérképezésére vállalkozott Hornyik Sándor másnapi előadása is, aki Uglár Csaba művészetén keresztül mutatta be, miként lehet „a festészet maga is kritikai”.

Mindezek nyomán azonban felmerülhet a kérdés, nem vezet-e mindez a – George Dickie, Arthur C. Danto és mások nyomán – „intézmény-elméletként” meghatározott problémakör felé, amelyet azonban a hatalmi típusú művészet-definíció és a „belterjesség” veszélye fenyeget. Ezzel a monopóliummal szemben igyekszik fellépni a társadalmilag érzékeny kritikai szemlélet, ahogy arra Rieder Gábor A kritikai szellem esete a középosztállyal című beszéde is rámutatott. Az előadás arra a sajátos ellentmondásra hívta fel a figyelmet, hogy bár a társadalmilag elkötelezett, ún. „poszt-marxista” kritikai szemlélet egyre divatosabb vesszőparipává vált a hazai műítész szakma berkein belül, mégis az általuk irányított, zárt és ezoterikus nyelvet beszélő művészeti diskurzusokból „a műkritikára szomjas középosztály” egyszerűen kiszorult. Ennek tanúbizonysága a hazai képzőművészeti orgánumok bizonytalan státusza, valamint a műkritika hiánya a napi sajtóban. érdekes, hogy ezt a témát – az előadások utáni reflexiók és viták híján – nem sikerült jobban kidomborítani sem az előadások, sem pedig az azokat követő kerekasztal-beszélgetés keretei között – holott az utóbbi esemény résztvevői éppen az ország négy meghatározó művészeti lapjának (ArtMagazin, Balkon, Műértő, új Művészet) szerkesztői voltak. Talán izgalmasabb lett volna, ha e négy eltérő profilú orgánumot pénzügyi stratégiáik és financiális kihívásaik helyett, szakmai célkitűzéseik és teljesítményeik függvényében hasonlították volna össze.

A beszélgetés után a pénteki nap záróeseményeként a résztvevők közös fogadáson vehettek részt a múzeum aulájában, ahol ízletes étkek és finom pannonhalmi borok kíséretében lehetőségük nyílt ismerkedésre és kötetlenebb eszmecserékre is, amelyek azután jótékonyan hatottak a következő nap menetére is.

Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy már a szombati nap első előadását is élénkebb felszólalások és viták követték, mint az előző nap összes előadását együttvéve. Ehhez persze sokkal jelentősebb mértékben járult hozzá Valastyán Tamás elmélyült és gondolatébresztő előadása, ami azonban az obskúrus filozófiai nyelvhasználat töménysége miatt kissé nehézkesre sikeredett. Az előadó A reflexió öröme – műkritika ítélés és teremtés között címmel a kritikai tevékenységről mint a műalkotás általi telítődés kitüntetett módjáról beszélt, amelyet mindazonáltal a reflexió (nem érzéki, hanem intellektuális) öröme kísér, és amely – a korai romantika esztétikájának értelmében – egyúttal a műalkotás beteljesítését is jelentheti. A Valastyánt követő Bazsányi Sándor a képzőművészeti és az irodalmi alkotások közötti mediális átjárások termékeny kihívásairól beszélt; méghozzá ez utóbbiaknak az előbbiekhez tett közelítésein keresztül. Az előadó a képleírás [ekphrasis] retorikai eljárásának elméleti problémáit mindvégig konkrét szerzők (Dosztojevszkij, Nádas, Proust) szövegein keresztül láttatta. A képekről szóló nyelvi megnyilatkozások e speciális esetének újragondolása a műkritika számára is megfontolandó belátásokkal szolgálhatnak.

 

 

A „műfajközöttiség” problémája volt a Bazsányi Sándort követő két előadás közös zárköve is. Szabó Levente és Wesselényi-Garay Andor építészek maguk is gyakorló építészkritikusok, így a médiumok közötti közvetítés lehetősége számukra is kitüntetett kérdésnek tűnt. Míg Szabó többek között a kortárs hazai építészeti szakmát alapjaiban meghatározó fogalomhasználati zavarról beszélt, addig Wesselényi-Garay a képi és a textuális, valamint a fogalmi és architektonikus gondolkodás (látszólagos) oppozícióját járta körül előadásában. Őket követte Széplaky Gerda nagy vitát, éles támadásokat, valamint súlyos félreértelmezéseket fakasztó előadása, amely a honi műkritikaírás leplezett prekoncepcióit és a műalkotás „elsőbbségét” aláásó, elvétő „ideológiákat és előítéleteket” kérte számon a kritikusokon. A beszédet követő heves reakciók főként a provokatív előadást nyílt frontú támadásként (félre)interpretáló művészettörténészek felől érkeztek, de a vitából a jelenlévő képzőművészek (Berszán Zsolt és Wahorn András) is részt vállaltak. A kedélyek lecsillapodása és Készman József záró előadása után a kétnapos konferencia befejezéseként egyetemi oktatók beszélgettek a felsőoktatás átalakulása nyomán megújulni látszó képzési feltételekről.

Kukla Krisztián moderálásával Bazsányi Sándor, Sturcz János és Wesselényi-Garay Andor a kritikai gondolkodás szerepeit latolgatták a művészeti és bölcseleti oktatásban. Míg Bazsányi a kétszintű egyetemi képzésben rejlő pozitív lehetőségekre helyezte a hangsúlyt, addig társai az építészeti és képzőművészeti tanítás hiányosságait vették számba.

Bár a kétnapos rendezvény végére nem sikerült egyöntetű választ találni a konferenciafelhívás által feltett kérdésre, mindazonáltal a rendezvény kiváló alkalmául szolgált a kritikai gondolkodás és értelmezés mindenkor szükségszerű önvizsgálatára.

Miért nincs magyar műkritika? – Konferencia a hazai műbírálat lehetőségeiről

MODEM Modern és Kortárs Képzőművészeti Múzeum, Debrecen
2010. január 15-16.

esztétika
interjú

Facebook-hozzászólások