Az „Érintés” hatalma

„Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton,
és feltárta előttünk az Írásokat?” 
(Lk 24,32)

Van, hogy az embernek nem kell keresnie az olvasmányokat, mert azok valamilyen úton „megtalálják”. Hívogatják a könyvtár polcáról, csalogatják a kirakatban vagy egyszerűen az íróasztal fiókjában lapulnak, és olthatatlan vágyat keltenek felfedezőjükben arra, hogy kinyissa és feltárja a bennük rejlő kincset – nincsenek véletlenek, ezek sorsszerű találkozások. Velem ez történt, amikor kezembe került Heidl György könyve. Az első pillanatban a cím igazán rendkívülinek tetszett, valamiért szokatlannak tűnt az alcímmel együtt: Érintés. Szó és kép a korai keresztény misztikában. Korábban, ha ezt a szót hallottam vagy kimondtam, sohasem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, de a könyv elolvasásával az „érintéshez” mint kifejezéshez való viszonyom más lett. Lássuk, Heidl nyomán, miben áll e szó különössége, különlegessége?

A könyv célja az, hogy bizonyítsa: az ókeresztény misztikában az érintésnek hatalma van arra, hogy a kereső lelket elvezesse a hithez. A „beavatás”ebben az értelemben az „érintettség” szinonimájává válik. Az „érintettség” az ember teljes bevonódását jelenti a hitbe, a misztériumba, az eukharisztia titkába. Azonban az érintés – ahogy Heidl többször is felhívja rá a figyelmet – nem egyoldalú: az egyénnek a szó szoros értelmében akarnia kell az érintést, a lélek, ha nem „termékeny táptalaja” az érintésnek, akkor nem léphet a beavatottak közé. Az érintés ereje szorosan összefonódik a hit fogalmával, Krisztus megtestesülésével és az eukharisztiával. Az „érintés” gyakran közvetítőkön keresztül nyilvánul meg: a szavak allegorikus és természetes értelmén át a Szentírásban és a szent szövegek exegézisében, a liturgiában, képeken a katakombák falán.

Heidl György Érintés című könyve megerősíti azt a tényt, hogy az antik filozófia és a keresztény bölcselet dialógusban állnak egymással, azonban ez a dialógus bizonyos helyeken termékeny vitává válik. A megtestesülés eseményével az „érintés” már nemcsak a szellemre irányul a keresztény gondolkodásban – az ókori filozófiával ellentétben – hanem az emberi természet fizikai „megérintését” is jelenti. Ezt a feltevést támasztja alá  A lakomából Szókratész és Agathón párbeszédének és a Lukács evangéliumából idézett vérfolyásos asszony történetének szembeállítása. Míg Szókratész a fizikai érintéssel átadott bölcsesség lehetetlenségét hangsúlyozza („Jó is volna, Agathón, ha olyasmi volna a bölcsesség, ami puszta érintésre átfolyik egyikünkből a másikba, a teltebbikből az üresebbikbe, ahogy a serlegekben a víz gyapjúszálon a teliből az üresbe folyik.”), addig az evangéliumi történetben az asszony magát a Bölcsességet, a Logoszt érintette meg, ezzel visszanyerve egészségét. A szerző az ókori és a késő antik (különösen a sztoikus), valamint a korai keresztény filozófiát életmódként, lelkigyakorlatként értelmezi Pierre Hadot A lélek iskolája című kötete alapján.

Az Érintés két főhőse János apostol és Szent Ambrus: Heidl szerint a milánói püspök a szeretett tanítvány munkáiból merített a legtöbbet. A főhősök műveinek összekapcsolására példa a Noli me tangere! Ne engem érints! című fejezet, amelynek hívószava János evangéliumából származik. A feltámadást követően Mária Magdolna az üres sírnál találkozik Jézussal, de először nem ismeri fel a Mestert, csak miután a Megváltó a nevén szólítja a magdalai asszonyt. Mária közeledésére Jézus megtiltja neki az érintést. Heidl György a történet különféle értelmezési hagyományait Szent Ambrus mellett Szent Jeromos, Órigenész és Ágoston kommentárjain keresztül mutatja be. A szerző konklúziója a történet magyarázatával kapcsolatban az, hogy Mária Magdolna azért nem érintheti meg a Messiást, mert még nem jutott el a hit teljességére. Jézus ezzel felszólítja őt arra, hogy ne a testben feltámadottat, hanem az Atyával egylényegű Fiút érintse meg. Mária így válik az egyház és a kereső ember előképévé, aki találkozik Krisztussal.

A könyv ezen fejezete alapján felmerült bennem a kérdés: vajon az új bibliafordítások hogyan adják vissza magyarul a „Noli me tangere!” felszólítását? A Pannonhalmi Főapátság 1999-es Újszövetségében „Ne tarts vissza!”, a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat 2001-es kiadásában „Ne tarts fel engem!” a „Noli me tangere!” megfelelője. Véleményem szerint a hagyományos fordítástól való eltéréssel változik a mondat értelme is. A „Ne tarts vissza/fel!” nem Mária Magdolna lelki épülésére vonatkozik, hanem Jézus mennybemenetelére; az Atya felé tartó útjára utal. Ugyan a szerző nem tér ki a különböző fordítások problémájára, de a könyvben ismertetett interpretációs hagyományokat felismerhetjük bennük.

Heidl György könyvében egy vitatott ikonográfiai problémára is megoldást kapunk. Mi az oka annak, hogy a II. századi ábrázolásokon (főként a funerális művészetben) Jézus és Szent Péter kezükben bottal jelennek meg, miközben csodát tesznek? Jézus kezében botot tartva feltámasztja Lázárt, meggyógyítja Jairus lányát; Péter szintén bottal vizet fakaszt a sziklából. Heidl szerint egyértelműen elvethető Krisztus botos csodái esetében a varázsló-, mágus-analógia, amely Órigenész egyik művének félreértelmezésén alapul. A sajátos ábrázolások magyarázata több szinten is megjelenik: egyrészt az avatatlanok számára rejtély, másrészt a keresztelési liturgiában fontos szerepet kap a pásztorbot a püspök kezében, továbbá ószövetségi előképekre utal. A bot egyben Krisztus keresztjére is vonatkoztatható, amely így a feltámadás és az örök élet jelképévé válik. A botos ábrázolások az V-VI. századra eltűnnek, ezzel egy időben elterjed a kereszt vizuális megjelenítése, amely a kereszténység helyzetének változásával, egy új történelmi időszak beköszöntével magyarázható.

Talán nem túlzás az emmauszi tanítványok szavait idézni Heidl György Érintés című könyve kapcsán.  A „lángolás” az evangéliumi kontextusban a Megváltó érintésére, tanítására adott válasz. Úgy vélem, a Lukácstól kölcsönzött „felkiáltással” leírható az az élmény, amelyben a könyv olvasásakor volt részem. A szerző által megfogalmazott célkitűzés sikerült, mely szerint a tudományos igényt fenntartva egy olyan könyvet szeretne átadni olvasóinak, amely a laikus befogadók számára is érthető. A könyv szerkezete logikus, jól követhető, az egyes fejezetek nem elkülönülten állnak egymástól, hanem szervesen összekapcsolódnak. A szerzővel egyedül abban nem értek egyet, hogy a könyv elején kissé szabadkozik olvasója előtt a „korszerűtlen” gondolatok miatt. Úgy vélem, szó sincs korszerűtlen problémákról, gondolatokról, hiszen nagyon is fontos élővé, maivá tenni az ókori filozófia és az ókeresztény misztika tanításait. Heidl György a megfogalmazott törekvésen túl is lépett: az Érintés a szó szoros értelmében megérinti az „érintésre” fogékony olvasót. Hiszen milyen más célja lehetne az ókori filozófiának és a keresztény tanításnak (valamint ezek interpretációinak), mint az, hogy vezessen az igazi bölcsesség, a Logosz keresésében?

Heidl György: Érintés. Szó és kép a korai keresztény misztikában. Kairosz Kiadó, Budapest. 2011.