Mészöly Miklós 'Családáradás'

Néhány évvel ezelőtt egy egyetemi hallgatónk készített egy dolgozatot Mészölynek e késői regényéről. Az Elbeszélés könnyed lebegése című kötetben publikáltuk is azt, és a szerkesztés munkálatai közben kaptam kedvet a regényhez. Ám ahogy oly sokszor lenni szokott, egyéb sürgető ügyek nem hagytak időt elolvasására. Most azonban mód nyílt kissé nyugalmasabb vizekre hajózni, s végre belekezdhettem ebbe a csodálatos regénybe.

Időutazás – ez jutott először eszembe. Nemcsak a mű idejébe vissza, hanem a magyar prózának abba a korába, amikor még születtek jó epikai alkotások, az ezredforduló előtt.

De kezdem rögtön máshonnan is. Nemrégiben egy tévéinterjúban Kölcseyről kellett beszélnem, s amikor visszanéztem magam a műsorban, észrevettem, hogy kapkodva, idegesen, szinte sípoló éles hanggal veszem a levegőt. Kezdődő tüdőbaj? Vagy csak a szokásos idegeskedésekkel terhelt életem szükségszerű tünete. Egy biztos, a helyes légzési ritmusra visszatérni nélkülözhetetlenül fontos most, amikor az egész világ végzetes rohanásba kezd körülöttünk. Megtalálni a helyes légzési ritmust amikor beszélünk, és amikor hallgatunk, amikor írunk.

Ide vezet vissza Mészöly mindannyiunkat. Nem véletlenül ragasztotta a műhöz a címlapon műfaji meghatározásként a beszély szót. Beszély – amit elbeszélnek. Beszély – ami nem elbeszélés, nem az elmondás befejezettsége uralja, hanem csak beszélés, a mondatok folyamatos áramlása.

Az első mondat: „Az őszi nagy vadászatok előtt az egész házban nagytakarítást tartottak, ami Matinka néni személyes kívánsága volt.” Mértéktartó arányosság, és mélységes rejtély egyszerre. Nemcsak a zamatosan ódivatú női név, Matinka okán, hiszen egy finom, ironikus vonással modernebb, mint Krúdy női nevei, hanem a Mikszáth-elbeszélések hangulatát idéző a vadászatok miatt. Sőt, az őszi vadászat finom leplű visszautalás a Sutting ezredes-kisregényre, amelynél varázsosabb álomszerű valóságot egyetlen magyar prózai műben sem találunk.

Vagy vegyük az „ami” kötőszót! Milyen izgalmakat rejt, hiszen használata nem teljesen helyes nyelvi szempontból. A teljesen pontos „ez” a névmás lenne itt. De fontosabb ennél, hogy a mondat logikai szerkezetének grammatikai lefordításából nem derül ki egyértelműen, hogy a nagytakarítás vagy az őszi vadászatok voltak Matinka kívánsága. Csak szemantikailag gondoljuk a női szereplőhöz illőnek a takarítás jelentésmezejét. De ez az apró pontatlanság milyen mélyre vágja belénk a kíváncsiság sarkantyúját. Milyen megismerendő összefüggésekhez vezet el bennünket, amelyek majd lassan a regény (beszély) során nyílnak meg előttünk, olvasók előtt. És ez még csak az első mondat. A végén kicsit megpihenünk, levegőt veszünk.

Elgondolkodhatunk, milyenek is lehetnek az őszi vadásztok, vagy azon morfondírozhatunk, hogy a különös hangzású Matinka név milyen női sorsot rejt. S nem tévedünk, a régi korok konduló hangját idéző Matinka a regény egyik főszereplője lesz, viszonyítási pont ebben a szövevényes és éppen ezért nagyon is valószerű családi történetben. Mint ahogy a többi, hol különleges, hol költői hangzású női nevek is: Iddi, Júlia, Eszter, Hermina néni. Mind fontossá válnak, hiszen ebben a regényben a nők a főszereplők. Férfi csak három van. Az Atya, aki a családirányító és családfenntartó hím szerepét tölti be, Emil bácsi, aki az élet gyakorlati oldalától egyre távolabb hajózó napokat él meg, s a kisfiú, Kálmánka, aki egykor majd Atya szerepét veszi át. A férfiak kevésbé fontosak, a világ szükségszerű részei, hogy a nők nők lehessenek, mert a regényben a női lélek és test vad hullámzása, indulatos melankóliája, sokszor magatehetetlen nosztalgiája és az elvesztegetett napok utáni búja-sóvárgása ad gyönyörű ritmust a történetnek. A több évtizedes családtörténetnek. Családáradás? Vagy csak az elmesélő hang látja áradásnak, ezt a megállíthatatlan folyamatot, ahogy a különböző generációkhoz tartozó női szereplők saját életük hullámverésével beterítik környezetüket, a bogárdi ősházat, a kertet az arborétumba illő növénykülönlegességekkel, sőt az egész település kesze-kusza viszonyrendszerét. Ami történik a regényidőben korántsem ennyire békés, megállíthatatlan terjedés, mint ahogy a növénytakaró visszahódítja magának a felperzselt irtást. A cselekvény középpontjában egy bűncselekmény áll, amelynek felderítése maga a regény, de olyan ravasz módon, hogy a bűntettre csak a mű legvégén kerül sor. Odáig, mintegy retrospektív visszatekintésben látjuk az eseményeket.

„Akkor már egyszerűbb és tisztább, ha semmit nem akarunk nyújtani – s főképp nem ráfogások tetszetős csapdáit –, csupán alázatosan helyet adni a tények képzeletének és mágiájának.” A finom ecsetvonásokkal megfestett háttér kulisszái mögé húzódó narrátor semleges nézőpontból, de a legszebb lírai hevülettel és egy egész élet bölcsességével értelmezi az apró, leheletfinom történéseket. A mozdulatokat, ahogy egy kéz kinyitja a napernyőt, vagy a mosdószivacsért nyúl, vagy éppen a kanál nyeléhez simul. Ottlik az Iskola a határonban nagyon ügyesen osztotta két szereplőre a történetet elmondó narrátort. Mészöly is több nézőpontból meséli a történetet, ezek közül az egyik Júliáé, a fiatalabb női főszereplőé. Ez a szereplői hang teszi lehetővé az érzékeny, de egyben nagyon mélyen filozófiai nyelvet, amelynek áramlása gondolatainkon túl a legmélyebb érzelmeinkig átmossa benső világunkat.

Ám kell-e dicsérni Mészölyt és regényét? Nem hiszem. A fontos, hogy felhívjuk a figyelmet rá, és ezekre a jó tempójú mondatokra, a helyes levegővétel ritmusára.

Mészöly Miklós, Családáradás, (1995) Jelenkor Kiadó, Pécs, 2008, 152 oldal.