Párhuzamos utazások

Szerb Antal 1937-ben megjelent Utas és holdvilág című regénye kultuszmű. A szöveg azóta is él,  melyet az irodalomtörténet oldaláról érkező vegyes fogadtatás sem tört meg. A színpadi adaptáció ezzel szemben nem tekinthető sikertörténetnek. A dramatizálás ötlete már az előadást megelőzően negatív visszhangot vert, mely szerint cselekményszegénysége és esszéregény jellege miatt a mű nem ábrázolható sikerrel színpadon.[1] Elsőként 1995-ben Galambos Péter állította színpadra a regényt. Galambos mint a szövegkönyv szerzője, a darab rendezője és díszlettervezője is közreműködött – az előadást május 29-én mutatta be a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház.  Ezt követően 2009-ben írta meg Forgách András a regény új szövegkönyvét, melyet szinte egy időben állított színpadra Bagó Bertalan a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban (bemutató: 2009. febr. 13.), illetve Réczei Tamás a kecskeméti Katona József Színházban (bemutató: 2009. febr. 20.). A forgáchi szöveget alapul véve született meg Harsányi Sulyom László rendezésében 2013. szeptember 21-én a Magyar Színház előadása. A kísérletek – mint színházi előadások – gyakori negatív kritikai fogadtatását ellensúlyozta a közönség rajongása, amely Szerb Antal szövegét még ma is körülveszi. „Mégis hat az előadás. A titok nyitja: Szerb Antal. A közönség történetet akar látni, s itt mégiscsak lejátszódik egy érdekes sztori. Különleges emberi sorsokra kíváncsi, s abban sincs hiány. Gyönyörű és találó mondatok hangzanak el, hiszen Galambos hű maradt a szöveghez. Márpedig Szerb Antal szövege remek.”[2]

A regény világához hű marad Forgách szövegkönyve, annak ellenére, hogy a cselekményen végrehajt kisebb változtatásokat, hangsúlyeltolásokat. Szerb Antal regényének első felében az elbeszélés aktusa, és ezzel a múlt megismerése jut fontos szerephez. A regényben ez a történetmesélés ad lehetőséget Erzsi és Mihály különböző személyiségének, kapcsolatuk ellehetetlenülésének, eleve benne rejlő kudarcának bemutatására is. A dramatizált változat ezzel szemben az emlékezés aktusát, a múlt lezárhatatlanságát emeli ki. A színházban rejlő lehetőségeket kihasználva a színpadon explicitien jelennek meg a Mihály számára párhuzamosan jelen levő idősíkok. A kamasz-, fiatalkor szereplői között lépdel Erzsi (Ligeti Kovács Judit) és Mihály (Urházy Gábor László).

Egymásba játszanak a világok. A jelen eseményei végszavaznak a múltban történteknek, majd egy újabb végszó elhangzása ismét a jelen egyik szavává válik. Ez eleinte kiválóan működik, lendületben tartja az eseményeket, egy idő után azonban sablonossá válik.[3] Ennél sokkal sikeresebb az eltérő időben jelenlevő színészek egymás mellett szerepeltetése.[4] Amikor az idősíkváltás megtörténik, a korábbi szint figurái még nem merevednek meg: a lassan halványuló reflektorfényben mozognak, néhány pillanatra egyenrangúvá válnak az előtérbe került cselekmény szereplőivel, ezzel is kifejezve a múlt jelenlétét. A néző így úgy érezheti: Mihály tudatába lépett. Látja (!) gondolatait. Ezt a párhuzamosságot tartja fenn később a fiatal Mihály (Nagy Péter) színpadon tartása. Mihály vívódásai közben hol hozzá közelebb, hol tőle távolabb, kevésbé, illetve jobban megvilágítva, de jelen van. Ott áll Mihály ágyánál, majd háttérbe húzódik, amikor Ellesley doktornak (Kricsár Kamill) kifakadva gátat szab a benne dúló érzelmeknek. Ezáltal a darab egy pszichológiai megközelítést is lehetővé tesz: a befogadó akár mint Mihály pszichológusa is értelmezheti az eseményeket.[5]

A darab több színtéren mozog, folyamatos utazás a világok között. Fő erőssége, hogy ezeket a tereket képes végig egymás mellett működtetni. A színpad osztatlansága mellett a díszletek közös használata is ezt segíti. A színpad közepén elhelyezett ágy lesz Erzsi és Lutphali Suratgar (Szakály Aurél) együttlétének tere – utána Szepetneki János (Kiss Ernő) veszi át a perzsa helyét – egy következő jelenetben Mihály és Millicent (Kovács Olga) szeretkezésének helyszíne, de múltbeli ágyként is szolgál Ulpius Éva (Holecskó Orsolya) és Ervin (Vizkeleti Zsolt) vívódásához, majd egy római hotelszoba berendezésévé válik.

Nincs folyamatos díszletpakolgatás. A változást a színpad hátsó falán elhelyezett hatalmas kivetítőn megjelenő képek érzékeltetik, ahogy a bútordarabok, ezek is jelzésszerűek: leginkább csak egy hangulatot, érzést fejeznek ki. A színpad két oldalán levő díszletekre ferdén felfestett olasz reneszánsz épületek életre keltik az itáliai életérzést. Eszünkbe juthatnak róla saját utazásainkról hazahozott képeslapjaink, melyek az idő előrehaladtával már csak ferdén fityegnek a meglazuló ragasztás következményeként. A bevonódást segíti a háttérben fel-felhangzó, sodró lendületű zene is. A lassú tempót fenntartja, a befogadói gondolatoknak, felvillanó értelmezéseknek teret ad. Folyamatosan érlelődve bontakozik ki a cselekmény. A finom jelzések kiválóan működnek a darab egészében, nem keltik az eredeti látszatát, de éppen ezáltal sokkal valóságosabbak.

Harsány képek néha előfordulnak és megtörik a finom dramaturgiát, a kimért színészi játékot. Megemlíthető a fiatal Mihály és Tamás (Szemenyei János) közös öngyilkossági kísérlete, a művészettörténész lány, Millicent elrajzolt figurája, Sári (Mester Edit) túlzó karaktere: a Párizsban élő nagyvilági nő, aki akcentussal ugyan, de annál lelkesebben beszél franciául. Ezek kis jóindulattal a Szerb Antal regényeiben felbukkanó ironikus stílussal magyarázhatóak.[6]

Az Utas és holdvilág történetének komor világát néha megbontják a gótikus regények paródiájaként olvasható részletek. Ennek sorába illeszthető be az öngyilkossági kísérlet, melynek szereplői nem tudják magukat komolyan venni. Önmaguk paródiájaként játsszák szerepüket. Ezáltal a regény egyes pontjain mi magunk sem tudjuk komolyan venni a máskor megkérdőjelezhetetlenül mély gondolatiságot. Néhány pillanatra nevetségesnek tűnnek a felvetett kérdések, különösen a halál problematikája.

A halállal való szembenézés és a beilleszkedés kérdésköre a mű fontos szervezőeleme. A kettő szorosan összekapcsolódik, és kiegészül a mit értünk halál, illetve beilleszkedés alatt problémafelvetéssel. Beilleszkedés? Hová? A civilizált világba? A darab második felének egyik legerősebb képe, mikor fekete köpenyes, álarcot viselő figurák lepik el az alig megvilágított színpadot. Mindegyikük fején egy másik fej található, fekete kalappal. A maszkok önmagukban megjelenítik az identitásvesztést, a köpenyek még inkább hangsúlyozzák az egyformaságot. A második fej ezt erősíti – a mindenki egyforma: egyformán idegen, egyformán arctalan érzetét. Ez szolgál díszletül Mihály végső tusája számára, hogy megtalálja helyét, saját magát. Egész eddig környezetéhez próbált hasonulni – az Ulpiusokhoz, családjához – melybe mindvégig az oda nem tartozás érzése vegyült. A jelenetben fiatalkori énjének maszkját viselő másával néz szembe. A darab utolsó mondatai ismét eszünkbe juttatják az álarcosokat: „(…) beilleszkedni – talán most sikerül. Megszökni nem lehet. Mindig ők az erősebbek. Az apák, az Olgák, a vállalatok, az Erzsik, a Szepetnekik, a Severinusok, az Ellesley-k: »az emberek«[7].” Mind ugyanolyanok.

Ebből a világból próbált kitörni az Ulpius család. Ha az életnek nincs értelme, a halált kell választani. Ez azonban nem a hétköznapi halál. „Ott akarok lenni, amikor meghalok” – hangzik el Tamás mondata. A jelenlét egyedül a halál pillanatában tapasztalható meg. Ez az, ami után sóvárognak az Ulpius-ház lakói, szerepjátékaikkal erre készülnek föl.

Ebből a perspektívából szemlélve mit jelenthet az élet? A darab zárlata fenntartja a regény végén, a keserédes végkicsengésben rejlő talányt: „Élni fog ő is, mint a patkányok a romok között. De mégis él. És ha az ember él, még mindig történhet valami.”[8] A rendezés nem kíván egyértelmű, didaktikus választ adni, tág teret hagy az értelmezéseknek. A regény világát színpadra ülteti át: Mihály életének nagy problémáját – az állandó útkeresést. Keresi magát az életben, halálban. Utazik. Olaszországban vándorol egyik városból a másikba a vonat zakatolásának fizikai valójában, céllal és cél nélkül. Emlékei megkísértik, átadja magát nekik, hagyja, hogy teljesen ellepjék, átáramoljanak rajta. Azzá a kamasz fiúvá válik, aki az örvény érzésétől szenvedve először lépett be az Ulpiusok birodalmába. Így Éva a darab végén már nem is a felnőtt Mihályhoz, annak fiatalkori másához beszél. Visszatérve Magyarországra Mihály keresi-e tovább önmagát?  Elfogadja-e helyzetét? Erről nem szól a cselekmény. A történet az utasról szól. Az utazóról, aki a múlt holdvilágában, annak sejtelmes, földöntúli fényében bolyong és keres.

Bagó rendezése a regény sikeres adaptációja. A műben rejlő erős gondolatiság, annak esszéisztikus jellege is megőrződik – köszönhető ez az elbeszélő megtartásának és a zene felfokozott jelentőségének, mely szintén egyfajta narrátorként működik. A darab nem csupán föleleveníti a regény világát, a dialógusok közti hallgatással rákényszerít az újragondolásra, a vizuális látvány szemlélésére.

Szereplők: Mihály – Urházy Gábor László, Fiatal Mihály - Nagy Péter, Erzsi - Ligeti Kovács Judit, Ulpius Tamás - Szemenyei János, Éva - Holecskó Orsolya, Szepetneki János - Kiss Ernő Soós Imre-díjas, Fiatal Szepetneki János - Mihály Péter, Ervin, később Pater Severinus - Szegezdi Róbert, Fiatal Ervin - Vizkeleti Zsolt, Ellesley - Kricsár Kamill, Millicent Ingram - Kovács Olga, Tolnai Sári - Mester Edit, Waldheim Rudolf - Szakács László, Mihály apja - Balogh Tamás, Pataki Zoltán - Hertelendy Attila, Lutphali Suratgar - Szakály Aurél, Kalauz - Deák Gábor, Pincér, kávéházban - Spisák István, Pincér, bárpultnál - Balázs László, Járókelő, Gubbióban - Deák Gábor, Koldus, Rómában - Spisák István, Fiatal olasz cigányleány - Lőrincz Nikolett, Prostituált 1., Rómában - Magyar Cecília, Prostituált 2., Rómában - Lánczi Nikolett, Részeg, Rómában - Spisák István, Portás - Balázs László, Álarcos - Nagy Péter, Egy hölgy - Holecskó Orsolya, Egy másik nő - Pete Zsuzsanna

Díszlet-jelmez: Vereckei Rita, Ügyelő: Szilasi Attila, Zene: Horváth Károly, Súgó: Jurina Beáta, Dramaturg: Tucsni András, Rendező asszisztens: Benedek Albert

Rendező: Bagó Bertalan 

Bemutató: 2009. február 13.

Fotók: Umberto Pezzetta