Performálni a gondolatot

Pálfalusi Zsolt elsőre megtévesztőnek tűnő Performansz című műve mögött valójában nem egy újabb művészetelméleti diskurzust találunk, hanem filozófiát. Filozófiát, a maga egyszerű értelmében. A szerző sajátos szemszögből láttatja olvasójával, de még a művészetet is, és mintegy kegyetlen őszintességgel tárja fel, hogy voltaképpen mit is jelent filozofálni.

Már az első oldalakból kiderül, hogy egy napjainkban szokatlan művel van dolgunk, a személyes és szenvedélyes hangvétel ugyanis nem éppen a filozófiai traktátus műfaji sajátossága, annak ellenére, hogy az ilyen jellegű írásmódnak is megvan a filozófiatörténeti hagyománya. A szerző egy saját élménnyel, visszaemlékezéssel vezeti be a művet, olyan stiláris eszközökkel, mintha egy kezdődő önéletírást tartanánk a kezünkben: „Úgy tíz évvel ezelőtt történt. Még ma is látom magamat, amint ünnepélyesen felvonom a nem létező lobogónkat egy jókora kopár fenyőrúdra, miközben egy csapat fiúgyerek vigyázállásban lélegzet-visszafojtva figyeli, miként lobogtatná a szél – ha fújna. Nyár volt” (9).  Azt is mondhatnánk, hogy a filozófiában „ez nem szokás”, ugyanis nem csak a bevezetőt szinesítik a különböző emlékképek és történetfoszlányok, hanem a mű egészét is meghatározza ez a fajta személyes hangvétel és stilisztikai készség, amely szerintem éppenséggel a mű javára válik. A szerző mar ezzel is, akár tudatosan, akár akaratlanul, egyfajta kritikával illeti a jelenkori akadémikus filozófiát. Helyesen fogalmaz, amikor azt állítja,  a „gondolatokat kapni szoktuk anélkül, hogy kérnénk. A gondolat az, amely fölkelti a maga iránti éhséget” (13). A filozófia tehát nem más, mint ami kiszolgálja a gondolatok iránti éhséget? A filozófia az, ami a gondolatokat fogyasztásra termeli? A kritika, amelyet Pálfalusi megfogalmaz talán nem újszerű, de mindenképpen jogos. Olvasatomban Pálfalusi művének témája és formája egyaránt az akadémikus filozófia kritikáját képezi. 

Mindamellett a mű kiindulópontja a performansz, amelynek már a fogalmát is mintegy újradefiniálja a szerző. De mit is jelent tulajdonképpen ez a művészeti ág? Pálfalusinál a performansz messze túlmutat az eddig általunk ismert jelentésén, a performansz „egy szó, amelynek értelme tökéletes rejtély” (17). Akár a modern művészet történetében is számtalan, jól ismert példa akad, mellyel szemléltethető e fogalom. A szerző szerint egy tökéletes hazugság is performansz, tehát nem más, mint egy olyan akció, amelynek tétje mi magunk vagyunk, akár egy színházban, akár egy kiállító teremben, de legfőképpen saját életünkben. A könyv alcíme, Performerek és Informerek, a művet meghatározó fogalompárra utal, amely leginkább megérteti velünk a szerző gondolatmenetét, elképzelését a performansz filozófiához történő kapcsolásáról, ugyanis az informer az, „akinek azért vannak filozófiai problémái, mert filozófiai problémák már vannak” (44). Az informer voltaképpen az a személy, aki információkkal szolgál, kereskedik; a filozófus is egyfajta informer. A performer pedig maga az alkotó művész. Vagy ahogyan a szerző hatásosan megfogalmazza az alapvető különbséget a két fogalom között: „Informer az, aki mindig a saját jelentéktelenségétől szenved. Performer az, aki mindig a másokétól” (34).

Pálfalusi művében sajátos szemszögből láttat egy-egy filozófiatörténeti mozzanatot, mint például Descartes „Démon-argumentumát”, amelynek legfontosabb állitása, hogy a Démon „velem egyidejűként a véges időben van, mégis végtelen tagadást fogalmaz meg a létemmel szemben” (120). Tehát Descartes filozófiájának Isten- és Démon-fogalma, vagy a Cogito ergo sum problematikája Pálfalusi értelmezésében performerré, majd az „első skolasztikus informerré” (129.) teszi Descartes-ot, amely később minden filozófiai teatralitás mintájává válik. A szerző felvetése mindenképp továbbgondolható,  hogy mennyiben képzelhető el Descartes "informerként". Azonban nem csak az informer-performer fogalompár adhat okot a vitára, hanem az újszerű megközelitésmód is, amellyel a szerző egy-egy filozófushoz nyúl. Ettől függetlenül nem tartom erőltetettnek a művet, mivel éppen ez a sajátos gondolkodásmód az, amely gondolkodásra ösztönzi az olvasót is. Mindemellett természetesen sok más érdekességet ki lehetne emelni a kötetből, de számomra mégis a szerző azon törekvése a legérdekesebb, hogy megutassa: gondolkodni másképp is lehet, sőt. Hiszen attól, hogy valaki a lehető legfelkészültebb a filozófiára vonatkozó szakirodalomból és folyamatosan publikál, vagyis „gondolatokat termel”, nem feltétlenül válik filozófussá. Csak hogy egy példát említsek, Walter Benjamint kortársai legfőképpen azért kritizálták, mert számukra összeférhetetlen fogalmakat és gondolatokat kötött össze, számunkra pedig éppen ez teszi izgalmassá olvasását. Pálfalusi performansz-felfogásában, az informer-performer fogalompárban valójában nem is az elméleti megalapozottság a lényeges, hanem a provokáció, amelyet kortársaira mér. Egy ilyen erejű provokációra pedig válaszolni kell, már ha megvan bennünk is a filozófushoz illő merészség.

Pálfalusi Zsolt: Performansz. Teátralitás és agonalitás a filozófiában. Performerek és Informerek. Kijárat Kiadó, Budapest. 2009.