A vágy keresztjére szegezve

A fiatal Lukács György valamit megsejthetett Sienai Szent Katalin életének kvintesszenciájából, amikor A lelki szegénységről című írásában ezt állította − alteregóján keresztül − a szent asszonyról: „Sienai Katalin sem volt tiszta, öntudatos aszkéta, hanem Krisztus menyasszonya.”Katalin életében nem a vágyak kioltását tűzte ki elérendő célul, hanem éppen ellenkezőleg: a rendületlen vágyakozást, epekedést a Vőlegény, Krisztus után. Katalin Krisztus menyasszonyaként nemcsak az aszkéták magányos életét élte, saját lelkének szobrán munkálkodva, azt formálva, tökéletesítve, hanem szeretettel, keménységgel, őszinteséggel dolgozott felebarátai üdvösségén.

Sienai Szent Katalin tanításának örökérvényűségén túl (hogy ezzel a kissé megkopott, ám igaz jelzővel illethessem) az adja aktualitását a vele való foglalatosságnak, hogy 2012-ben a Kairosz Kiadónál újra kiadták misztikus leveleit, formailag két kötetben, az 1983-as kiadás nyomán, tartalom tekintetében gyakorlatilag változatlanul, Diós István előszavával, Csertő György fordításában. Diós István introitusában Katalin leveleinek újraolvasására biztat, aki egyházdoktorként a Logosz hiteles tanítója. A levelek gyakran tartalmaznak visszatérő képeket, fordulatokat, így a krisztusi stigmák kegyelmében is részesülő szent tanításának főbb irányvonalait az ismétlődő fordulatok segítségével viszonylag könnyen ”magunkévá tehetjük”, nemcsak kívülről, hanem ”belülről” is megtanulhatjuk, ha hagyunk időt a ”magok” meggyökerezésének, és szárba szökkenésének.

Sienai Katalin, családi nevén Benincasa Katalin (1347-1380) személyisége azért is rendkívüli, mert egy olyan korban emelhette fel szavát nőként a pápaság intézményének helyreállításáért, a szerzetesrendek helyes működéséért, a rendi elöljárók tiszteletéért, a családi élet szentségéért, amikor a kommunikáció tere még igencsak szűk és behatárolt volt egy asszony számára. Fáradhatatlan tevékenysége nem maradt hatástalan: a szent közbenjárására és sürgetésére Avignonból visszakerült Rómába Szent Péter trónusa. Nemcsak közvetlen családtagjaival, testvéreivel, édesanyjával, Lapa asszonnyal állt élénk levelezésben, hanem címzettjei között szerepelnek különféle szerzetesrendek tagjai (karthauziak, domonkosok, ágostonosok, bencések), városvezetők, bíborosok, sőt maga VI. Orbán pápa is, ugyanakkor egyszerű világi embereket is megszólított, akiket állapotuknak, élethelyzetüknek megfelelően bátorít a krisztusi életeszmény követésére. A megjelent két kötet kizárólag Katalin írásait tartalmazza, a kontextus a lábjegyzetek, valamint az egyes levelekben olvasható utalásokból mégis jól körvonalazható.

Katalin foglalkozik azzal, hogy az ember miként fogadja el Isten akaratát jó sorsban, és szerencsétlenség esetén egyaránt, hogyan szabaduljunk meg a felebarát iránti gyűlölettől, a hamis önszeretettől, amely akadályozza szemünket a világosság szemlélésében, Isten megismerésében, illetve mi a módja annak, hogy az érzékeink feletti uralmat megszilárdítsuk. A levelek kisebb változtatásokkal, de nagyjából ugyanazzal a formulával kezdődnek és záródnak. Ez mégsem teszi monotonná az olvasást, mert olyan erővel hat újra és újra, hogy az ember folyton rácsodálkozik az alázatosság példaértékű megnyilvánulására. E szavakkal köszönti azt a testvérét is, aki kilépett a rendből: „A megfeszített Jézus Krisztus és az édes Mária nevében! Drága Fiam Krisztusban, az édes Jézusban! Én, Katalin, Jézus Krisztus szolgáinak szolgálója és rabszolgája, írok neked az Ő drága vérében a vággyal…”(II. kötet, 51. oldal; a levelek számozásának hiányában oldalszámmal jelölöm az idézett részt).

A bevezetésekben szüntelenül szerepet kap Krisztus vérének misztikája: a Megváltóval való együttszenvedésre, a szenvedéstörténet átélésére hív, egészen odáig jutva, hogy a hívő lélek „fulladjon bele” a Vérbe, „részegüljön meg” tőle. Hiszen Jézust nem a szegek és a kötelek tartották a kereszten, hanem az a feltétel nélküli szeretet tartotta őt fogva, amelyet a csetlő-botló, bűneiktől szabadulni nehezen tudó emberek iránt érzett. Katalin részéről a compassio követelménye egyáltalán nem tét nélküli, csupán szavakban kimondott felhívás: a keresztút stációinak valóságos átélésére buzdít. Ezért Katalin nem győzi hangsúlyozni, hogy férfias szívvel, lovagi bátorsággal küzdjünk a nehézségekkel: „ne légy nőies, amikor be kell végeznünk dolgainkat” – szól az intelem. (II. 377. oldal)

Katalin egyik legszebb története egy szolgálóról szól, akiben kétség támadt afelől, hogy Krisztus számára a vágy keresztje vagy a test keresztje volt kínzóbb. A szolgáló látomásában Jézus nem késlekedik a válasszal, hanem szelíden rávezeti egyszerű tanítványát a megértés útjára, megmagyarázva a lelki és a testi szenvedés különböző természetét: „Leányom, ne legyen semmi kétség benned, mert biztossá teszlek abban, hogy a végest nem lehet összehasonlítani a végtelennel. Így tehát gondold meg, hogy a test szenvedése véges volt, de a szent vágy nem szűnik meg soha. Ezért én a szent vágy keresztjét hordoztam.” (I. 68. oldal) Ez a szent vágy pedig az emberek üdvösségét éhezi és szomjazza, szünet nélkül, lankadatlanul, a szeretetben teremtve és megújítva mindent, ami létezik, él és mozog.

Krisztus menyasszonyát a Jóisten nemcsak életszentséggel, hanem hihetetlen pszichológiai éleslátással is megáldotta. Katalin arra figyelmeztet, hogy a lelkiismeret kutyáját mindig tartsuk az őrhelyen, ahol a jó és rossz gondolatok szabadon, őrző nélkül ki-be járnának, a kísértések utat találnának. Az éber, hűséges társ azonban jelez a kísértés idején. A misztikus látomásairól ismert szent a sivatagi atyákhoz hasonlóan démonoknak, ördögöknek tartotta az ártó, romlásba döntő látomásokat, az akaratot meggyengítő, önszeretetet felerősítő képzeteket. Rámutat arra, hogy a kísértő gyakran az imádságban akarja megzavarni az áhítatos lelket, annál a pontnál, ahol leginkább érezheti Isten közelségét.  Fontosnak tartja önmagunk egyre elmélyültebb vizsgálatát, mivel e nélkül a kísértésekkel szemben is védtelenebbek leszünk, és az önismeret cellájában juthatunk el létünk lényegéhez: „Mert a lélek, aki felismerte, hogy nem önmaga által létezik, hanem létét Istentől birtokoltnak tudja, nem emelheti fel kevélyen a fejét sem a Teremtője, sem a felebarátja ellen.” (II. 417. oldal) Szigorú aszkézisben élőként a testet mégis a Szentlélek templomának tekinti, hiszen a túlzott vezekléstől, a mértéktelen önsanyargatástól óva inti címzettjeit, felismerve, hogy az életellenes cselekedetekkel csak a kísértőnek szolgáltatják ki magukat a szerzetesi hivatást választók.

Andrea Vanni, 14. század

Katalin nem hagyja figyelmen kívül az ordo amoris, a szeretet helyes rendjének tárgyalását sem. Kiindulópontja az, hogy Istentől létünket kölcsönbe, ajándékként kaptuk, hiszen Ő már előbb szeretett minket, minthogy mi szerethettük volna Őt. Ezért mindent, még a hozzánk legközelebb álló embereket is Istenben kell szeretnünk, nem tehetjük őket Isten helyére. Egyáltalán nem életidegen tanítás ez Katalin részéről, hanem a teremtettség csodálatának mélységes megnyilatkozása: „Nem akarom, hogy azt higgyétek, Isten nem akarja, hogy szeressük a világ dolgait, mert Ő azt akarja, hogy szeressük azokat, hiszen minden, amit teremtett, méltó a szeretetre, mivelhogy Isten, aki a legfőbb jó, mindent jónak alkotott (…). Egyedül attól válnak rosszá, hogy nem az Istenben rendezett szeretettel és nem igaz alázatossággal szeretjük ezeket…” (II. 207. oldal)

A levelek írója olyan teológiai problémától sem riad vissza, mint a nagyszombati liturgia húsvéti gyertyát köszöntő énekéből ismert, Nagy Szent Gergelynek tulajdonított felix culpa kifejezés („Ó boldog és szerencsés bűn!”) sokak által vitatott értelmezése. Katalin szerint Gergely ezzel a felkiáltással arra utal, hogy nem maga a bűn szerencsés, hanem az a kegyelem és ajándék, amely a vétkekből fakad. Így nemcsak az egyéni lélekből, hanem az egész Egyházból válhat erényekkel felékesített jegyes. (II. 132-133. oldal) Katalin számára az Istennel való jegyesség nem egyoldalú viszonyt jelent, hanem állandó kölcsönösséget, az ész hűvös racionalitását meghaladó, már-már bolondságnak tetsző odaadást.

A kegyelmek bősége mellett a szerzetesi életben állhatos Katalin is megtapasztalhatta Isten próbatételét, jelenlétének látszólagos hiányát életének alkonyán. Erről számol be gyóntatójának és lelkivezetőjének, Capuai Boldog Rajmund domonkos testvérnek (akinek köszönhetően – többek között – fennmaradtak Katalin levelei): „Mert akkora volt szívem fájdalma, hogy a ruhám szakadt meg tőle, és amikor magamhoz tértem, úgy mentem vissza a kápolnába, mint egy epedő szerelmes lélek. (…) Egy kis megnyugvás után az ördögök rettenete vett körül, oly módon, hogy egészen belesüketültem.” (II. 444. oldal)

Katalin jósága, tökéletes Krisztus-imitatója átsugárzik a sorokon, és az olvasót néha-néha megzavaró nyomdahibák sem csorbítják a levelek eszmei értékét. Valódi öröksége pedig abban rejlik, hogy szellemi érzékeinket érzékenyebbé teszi a jó és a rossz megkülönböztetésére, az erények illatára.

Sienai Szent Katalin: Misztikus levelek I-II.Budapest, Kairosz Kiadó, 2012. (Fordította: Dr. Csertő György OP)