Álarcosbál

Olykor már elcsépeltnek tűnik, érvényét azonban mégsem látszik elveszteni a shakespeare-i mondás, miszerint „színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”. Korunk társadalmi normáinak eleget téve maszkot húzunk arcunkra, s az elvárások által előírt szöveget mondjuk fel – mindezt persze csak kijelölt szerepünknek megfelelően.

Nincs hiba a gépezetben, még úgysem, hogy a választás némi szabadságot biztosít. Amíg hitelesen tudja alakítani szerepét, itt bárki bármi lehet. Talán maga az Isten is.

Legalábbis akkor, ha az illetőt Ben Thomasnak hívják, s a Hét élet című, újabb hollywoodi melodráma főszereplőjét tisztelhetjük személyében. Főhősünk vállalkozása roppant szerény: csupán a Gondviselés földi helytartójának szerepét kívánja betölteni. Mi több, még jogalapja is van rá. Hiszen ha Isten hét nap alatt teremtette a világot, Ben barátunk pedig sajátját hét másodperc alatt szilánkokra zúzta, akkor máris kész a párhuzam a két figura között. A hetes szám a számmisztika szerint ráadásul az önfeláldozást, a határtalan szeretetet, valamint az Istenbe vetett hitet jelképezi. S ugyan mi természetesebb ezek után annál, mint önjelölt mindenhatóként dönteni mások sorsa felett?

A jó szándék persze csak álca: hét „rokkant” ember megajándékozása a teljes élet lehetőségével csupán penitencia hét korábban elrabolt életért. A lehetőség mindenesetre adott. A kulcs hozzá pedig ismét a bűvös hetes.

Az egész történet nem más, mint tévedések keserédes vígjátéka. A néző azt hinné, hét emberi sorsot fog megismerni. Ehelyett csupán egyetlenegy bontakozik ki: a főhősé, akinek múltját, egész életét fokozatosan fejtjük vissza a történetvezetés fonala mentén, hogy kiderüljön róla: korántsem az, akinek hittük. Önjelölt messiásunk útját követve bátran gondolhatjuk, vannak még önzetlen, jó szándékú emberek. A cáfolat azonban nem marad el: mindez csupán a bűntudat címkéjével fémjelzett tett. Végezetül pedig rá kell ébrednünk arra is: felesleges magunkat abba az illúzióba ringatni, hogy ez a mozgóképes mese rendelkezik még valami mélyebbel is a történet felszínes rétegénél.

Ebben a filmben nem történik más, mint hogy színpadra kerül az emberi színjáték. Az egész nagy filmes „apparátus”, kezdve a rendezőtől egészen az operatőrig, mintha jelen sem lenne. Két helyszín között sem tehetjük meg az utat egy direktori huszárvágással, hiszen a kamera hűséges kiskutya módjára követi a színészeket, minduntalan a középpontba állítva őket. A beállításokkal itt senki nem játszik, hacsak nem arról van szó, hogy kézen fogjuk a nézőt, és figyelmét arra fordítjuk, amire itt kell: a szereplőkre. Hiába a szépen fényképezett óceán, vagy az aranyszínben úszó mező és a hideg tónusú kórházi folyosók kontrasztja - az ember mindig a kép része kell, hogy legyen. E karaktereknek egyszerűen minden alárendelődik: az egymást váltogató slágerek és a szentimentális akkordok is csupán aláfestik éppen aktuális érzelmi állapotukat. Így nem marad más, mint a színészi játék, amire viszont nem lehet panaszunk.

Morális érzékünket is csak ennek fényében tudja szóra bírni Gabriele Muccino direktor úr alkotása, hogy végül feltegyük a kérdést: az ember, mindig csak az ember az, aki számít? Ha belegondolunk, jól illeszkedik mindez az álomgyárról kialakított, általános képhez. A hollywoodi hiúság vásárán kilószámra mérik a negédes mosolyt és a csinos pofikát. Emberek, mindig csak emberek azok, akikről beszélünk. A legújabb filmek a köztudatba nem a rendező, hanem egy-egy nagy sztár nevével fémjelezve kerülnek be. Persze mindettől függetlenül kivételes alkalom az, amikor valóban a „vásári komédiás” viheti el hátán az egész alkotást. Ritka pillanat, mikor a cukormáz, a díszes maszk maga lesz a puritán, hazugságmentes valóság.

A Hét élet tehát nagyon hollywoodi film, és talán pont ebből adódóan nagyon emberi is. Nem akar más lenni, és nem akar több lenni, mint ami: egyszerű életek, színészi alakítások füzére. Bár megtekintése után ugyanúgy fogjuk játszani a nekünk kirendelt társadalmi szerepet továbbra is, a mozi sötétjében őszintén előkaphatjuk a zsebkendőt. Na, de ki akar itt (melo)dramatizálni?

Hét élet/Seven Pounds; színes feliratos amerikai filmdráma, 2008; játékidő: 118 perc; rendező: Gabriele Muccino, szereplők: Will Smith (Ben Thomas), Rosario Dawson (Emily Posa), Woody Harrelson (Ezra Turner)

video