Élettörténeteink szorításában

A Hannah Arendt életművét értelmezőknek visszatérő problémája, hogy minek tekintsük őt: filozófusnak, történésznek, politológusnak, újságírónak vagy esetleg szépírónak? Ugyanez a heterogenitás jellemző a recenzió alá vett kötetre is, ugyanis egyszerre keveredik benne Arendt filozófia, történelem és szépirodalom iránti érzékenysége. Recenziómban a kötetet elsősorban mint történeti és filozófiai művet szándékozom bemutatni.

A mű címadója, Rahel Varnhagen von Ense (született Levin, 1771–1833) a német-zsidó történelem jelentős alakja. Az 1790 és 1806 között vezetett berlini irodalmi szalonja a porosz-német kulturális elit találkozóhelyévé vált, a napóleoni háborúkat követően, 1819-ben megnyitott „második szalonja” pedig a német kultúra szereplői mellett az emancipálódó zsidó értelmiségiek (pl. a Mendelssohn-család, Heine) találkozóhelyévé vált. Habár Rahel klasszikus értelemben véve nem alkotott irodalmi műveket, kiterjedt levelezése, naplófeljegyzései, aforizmái azontúl, hogy a 18–19. század fordulójának eszmetörténeti lenyomatai, a 19. századi nőirodalom jellegzetességeit is magukon viselik. Hannah Arendt erre az anyagra építve vizsgálta Rahel életét.

A kötet keletkezéstörténete magán hordozza Arendt hányattatott élettörténetét. Arendt 1929 és 1933 között egy habilitációs ösztöndíjnak köszönhetően már megfogalmazta a Rahelről és a berlini szalonjáról szóló írását, ám Hitler hatalomra jutásával félbeszakadt a munkája. (Kutatómunkáját később sem tudta folytatni, mert az iratokat nem lelte fel a háborút követően.) Az emigrációba kényszerülő írónő 1938-ban Párizsban befejezte a kötet kéziratát, de végső formájában csak az 1950-es évek végén jelent meg (előbb angolul 1957-ben, majd németül 1959-ben).

Ha Arendt könyvét mint biográfiát olvassuk, akkor módszertani szempontból az elbeszélés két fontos jellemzőjét kell kiemelnünk. Egyrészt a könyv Rahel Varnhagennek nem az életét, hanem Rahel önreflexióin keresztül élettörténetét kívánja bemutatni, másrészt Rahel életét önmagán túlmutatóan egy nagy ívű elbeszélésbe, a zsidóság történetébe illeszti bele. Arendt Rahel életének bevallottan nem klasszikus értelemben vett életrajzi bemutatására vállalkozik. (Arendt megfogalmazásában: „Soha nem akartam könyvet írni Rahelről” – 11). Az általa felvázolt portréban nem egy külsődleges, a biográfia tárgyát képező személynél többet tudó, helyzetét jobban átlátó történetíró elbeszélését akarta adni Rahel életének, hanem egy olyan nézőpontot akart felvenni, amelyben – saját szavaival – „semmivel sem akartam többet tudni, mint amit maga Rahel is tudott.” (15)

„Csakis egyetlen dolog érdekelt: hogy úgy meséljem el Rahel élettörténetét, ahogyan ő elmesélhette volna” (12) – találhatjuk a magyar kiadás fülszövegén, amely valóban kulcsmondatként foglalja össze azt az elbeszélési módot, amit Arendt használ Rahel életének bemutatására. „Mikor valaki a reflexiókban újra és újra elmeséli önmagának és másoknak a saját történetét; ezáltal válik a történet sorssá” (12) – állapítja meg Arendt. Az írónő látószögében Rahel életének objektív eseményei csupán a háttérben sejlenek fel, az olvasó csak Rahel érzéseivel, önmagára vonatkozó gondolataival, álmaival találkozhat közvetlenül.

Azaz Arendt tolmácsolásában Rahel életét csupán az önmagára adott reflexiói révén ismerhetjük meg, és ehhez kapcsolódóan Rahel életének bemutatását nem az életrajzának objektív tényei, hanem Rahel önmagára vonatkoztatott narratívái határozzák meg – ezt a fajta elbeszélést nevezi Arendt élettörténetnek. Itt kell leszögezni azt, hogy ezt a bemutatási módot az írónő a mű eredeti német címében is jelzi, ugyanis az eredeti angol nyelvű művel és a bemutatott – egyébként a német kiadásból fordított – magyar kötettel szemben a címben nem az élet, hanem az élettörténet (Lebensgeschichte) szó szerepel.

Ennek kapcsán kell szólnom azokról a nehézségekről, amelyeket a fentebbi módszertan magában hordoz. Arendt megállapítása szerint „Rahel a maga életérzését saját kora kategóriáiban kívánta megérteni és megfogalmazni” (13), s érezhetően maga az írónő is ehhez a stílushoz igazodik elbeszélésében. Ugyan ezzel autentikusabbá válik Rahel önelbeszélése, viszont ez a romantika korára jellemző kifejezésmód értelmezési nehézségeket okozhat az olvasó számára. Továbbá a mű olvasása megköveteli mind a kor német történelmének, mind filozófiájának, mind pedig Rahel Varnhagen életének ismeretét, ugyanis ezeket az ismereteket a szöveg adottnak veszi. Viszont ha rendelkezünk ezzel a háttérrel, akkor a mű igen mély betekintést enged a kor szellemtörténetébe. Kifejezetten igaz ez a „Tovalett – Hogyan tovább?” című fejezetre. Ez a fejezet a „nos, hogyan éljünk tovább, ha minden odaveszett?” (91) kérdésre megadja azokat a válaszokat, amelyeket a kor német filozófiája (Schleiermacher, Schlegel és Humboldt) adhatott.

Visszatérve a kötet másik elbeszélési vonulatára, Rahel élettörténetének hátterében egyfajta longue durée-ként jelenik meg a (német) zsidóság története. „Aligha könnyű a saját történetét megismernie annak, aki 1771-ben születik Berlinben, miközben ez a történet már 1700 évvel korábban elkezdődött Jeruzsálemben” (18) – olvashatjuk Rahelről. Ezt a történetet Arendt egy lezárt történetként kezeli, ugyanis véleménye szerint (osztozva a háború utáni évek zsidó közvéleményének ítéletével) Hitler rendszerével „a német zsidók története véget ért.” (14) Ennek kettős következménye van az írónő számára.

Egyrészt egyfajta történészi pozitivista álláspontot felvéve azonosul Hegel azon tételével, miszerint a múlt csak elhalásának bekövetkeztével kutatható, tehát objektíven egy történeti jelenséget csak akkor értékelhetünk, ha annak megszűnésével a kutató kutatásának tárgyához képest már kívül helyezkedik el. Arendt azzal a „distanciával” magyarázza művének háború utáni elkészültét, „amelyben a jelenség teljes egészében megjelenik.” (14)

Másrészt ez az eseménysor végpontként szolgált a német zsidóság asszimilációjának kudarctörténetéhez. Rahel élete emiatt fontos Arendt számára, ugyanis a 18–19. századra tehető a német zsidóság asszimilációs kísérlete és annak kudarca. A német felvilágosodás és a porosz monarchia teremtette meg leginkább annak reményét, hogy megtörténik a zsidók integrációja a német társadalomba. Viszont a Napóleon elleni porosz vereségből egy olyan német nemzetfogalom született meg, amely meghiúsította ezt az asszimilációs kísérletet.

Ez a két elbeszélés két narratív identitásként is jelen van Rahelnél. Az egyikben Rahel egy a világtól független, csak saját individuumára épülő élettörténetet épít fel sorsként. A másikban viszont Rahel identitása csak a zsidóság politikai-társadalmi feltételeitől determinálva és kényszerítve létezik. Ez a kettősség adja a kötet feszültségét.

Arendt elbeszélésében – más műveihez hasonlóan – zsidónak lenni nem egy önként vállalt, hanem egy kényszerű identitást jelent: a pária és parvenü szerepe, a tradícióval való meghasonlás központi elemek az életművében. Rahel azért fontos Arendt számára, mivel ő testesíti meg számára a társadalmi kívülállót: zsidó (és deista) egy keresztény társadalomban, nő egy patriarchális társadalomban, nem igazán szép, nem igazán vagyonos. Rahel alapkonfliktusa, hogy míg hagyományoktól független individuumként próbál integrálódni a társadalomba, addig csak a tradíciókban élő társadalom tudja számára megadni az „ezüst kanalat”. (312) Jól példázza ezt kapcsolata Finckenstein gróffal, aki társadalmi állásánál fogva meg tudná adni az asszimiláció lehetőségét „a kis Lévi lánynak” (277), ám Rahel szalonjába belépve Finckenstein semmivé válik abban a közegben, ahol nem érvényesül a hagyományokban gyökerező társadalmi státusza.

Ezektől az ellentmondásoktól terhes Rahel női identitása is. Rahel nőisége elsősorban azért fontos, mert meghatározza életlehetőségeit. Zsidó mivoltán belül meghatározza az, hogy mint zsidó nő testvérei életjáradékából kénytelen élni. A zsidóságból való kilépés kapcsán pedig az asszimiláció útjait határolja be, hiszen ennek elsődleges eszköze egy nő esetében a házasság. Rahel házassága mint asszimilációs kísérlet nem csupán a zsidóságtól való elszakadásként bukik meg, hanem új parvenü helyzetéből mint nő is visszavágyódik a szabadabb pária helyzetbe: „mintha semmi több nem lennék, mint a férjem, én, aki senki voltam régen, és hogy milyen nagy dolog ez.” (288–289)

Arendt ábrázolásában Rahel története – amiben párhuzamokat fedezhetünk fel Arendt zsidóságához való viszonyával – egyszerre a kudarc és a megbékélés története. Kudarc, hiszen nem sikerült a kilábalás a zsidóságból, hiába volt szalonja révén a berlini társasági élet központja, hiába támogatta a német patriotizmust, keresztelkedett ki, s lett diplomatafeleség, „az Egyiptomból és Palesztinából menekülő nő” (18) maradt. Megbékélés, hiszen Arendt elbeszélésében Rahel már nem a zsidóságától való megszabadulással kíván emancipálódni, hanem mint zsidó. Ebben jön létre a két narratív identitás szintézise. Rahel utolsó éveiben saját élettörténetében – amelyben még ha általában magát passzív szereplőként, életét mint a „zivatart esernyő nélkül” (12) ábrázolja is, mégiscsak cselekvőként van jelen – elfogadja azt a determinált identitást, amit saját zsidósága jelent számára.

Ennek tükrében Arendt így foglalja össze Rahel – s talán saját – életét: „Rahel zsidó nő maradt, és pária egyidejűleg. Mivel mindkettőhöz ragaszkodott, csak így találhatott helyet az európai történelemben.” (211)

Hannah Arendt: Rahel Varnhagen. Egy német zsidó nő élete a romantika korából. Fordította: Bán Zoltán András. Scolar, Budapest, 2014.