Életvezetési tanácsok egy kaliforniai sráctól

Hogy őszinte legyek, nem kevés előítélettel érkeztem meg az Ernst Múzeum legújabb kiállítására. „Nekem aztán ne művészkedjen holmi amerikai gördeszkás aranyifjú”, „a suszter maradjon meg a kaptafájánál”, „miféle művész lehet egy ilyen könnyelmű, léha alak” és még sorolhatnám a csöppet sem pozitív gondolataimat a kiállítással kapcsolatban.

Tény, ami tény nem kis merészség a Műcsarnok igazgatójától (jelenleg már csak ex-igazgatójától), hogy bevállalta Ed Templeton anyagát és ezzel fricskát mutatott a magas művészetről karakán véleményt alkotó közönségnek.

A nagy kérdés: gördeszkás vagy művész? Mindkettő, azaz még több is. Ed Templeton 1972-ben Los Angeles közelében Orange megyében született és nőtt fel. Életének nagy fordulópontja volt, hogy fiatal korától profi gördeszkásként kereste kenyerét, majd 21 éves korában megalapította a Toy Machine Bloodsucking Skateboard Company-t, melynek gördeszkás termékei számára készített grafikákat. Ed Templeton számára azonban nem hirtelen jött szeszély a képzőművészet, évek óta fest, rajzol és fényképez. Művészetének különlegességét nem csak műveinek témája adja, hanem a technikák kavalkádja is: művein összhangba kerül a fénykép és a festék a fémes felületekkel és versrészletekkel.

Már maga a kiállító tér egysége, egyterűsége is a kerek egész érzetét kelti. Mivel itt a művész régi és új alkotásai keverve és nem merev kronológiával szétválasztva láthatók, egy még le nem zárult életút tanulságait „olvashatjuk” ki a képekből. Mindenféle sztárolás és csillogás nélkül, sokszor a lehangoló jeleneteket is bemutatva: a véget nem érő autóutakon az ablakon kibámulva látott tájak, a sivár hotelszobák, lélektelen külvárosi utcák mutatják be a gördeszkás vándorok útját. A kiállításról megjelenő beszámolókban olvasható figyelmeztetés: „A kiállítás egyes képein meztelenség, szex, vagy ezekre utaló magatartás látható, ezért a kiállítás 18 éven aluliak számára nem ajánlott!” is emlékeztet minket arra, hogy az Ed életének fontos részét képező nemiséget, meztelenséget is megtaláljuk az alkotások témái között, bár ezeknek legfőbb tárgya Deanna, a művész felesége, aki nemcsak deszkás bemutatóira kíséri el, hanem művészi munkáinak, kiállításainak megalkotásában is részt vesz.

A kiállításról csalódottan kellett távoznom, ám pozitív csalódásokkal tele, hisz az előítéleteimmel jól felszerelt énem teljesen megsemmisülve jött ki a múzeumból. Ritkán látni olyat, hogy egy művész ennyire közel engedné nézőit gondolataihoz, életéhez és szűk környezetéhez. Ed Templeton hivatásának köszönhetően ezernyi országba eljut és ezernyi emberrel találkozik és szinte már egy szociológus pontosságával és szakértelmével dokumentálja a látottakat. A cigiző kamaszokról készített portrésorozatán alakjai hétköznapi alakok, akár Budapesten is szembetalálkozhatnánk velük, képein eltűnnek az országhatárok és távolságok és bár ezek a fiatalok amerikaiak, a vonásaikban mi is felfedezhetjük kamaszkorunk vívódásait, a bármi áron egy csoportba tartozni akarás küzdelmeit. Bár a művész sokszor használ verseket, magyarázó szövegeket, például életnagyságnál is nagyobb szobrainál, itt feleslegessé válnak a szavak, az arcokról minden leolvasható.

A falakat birtokukba vevő fotófolyamban ennél még közelebb kerülhetünk az Ed Templetont körülölelő világhoz. Ezek a szinte már véget nem érőnek tűnő és a falakon körbe-körbekúszó fekete-fehér fotók első pillantásra válogatás nélküli fejetlensége egy ember életének sokszor fontos, vagy kevésbé meghatározó pillanatainak morzsáit tárja elénk. De ki dönti el, hogy mi a fontos és mi nem? Egy kép szinte életképtelennek, fontosság nélkülinek tűnhet, de társaival – Ed életének többi jelenetével együtt – egy élet történetét kaphatjuk meg és szinte észrevétlenül kúszik be tudatunk legmélyebb bugyraiba egy érzés, egy benyomás: a laza, lump deszkás srác felszíne alatt megbújó, az élet dolgaiban jártas szemlélő meglátásai.

A kirobbanó élet és lendület azonban nem csak a falakra felkúszó fotókat ragadta magával, hanem a videófelvételeket is, melyeket egy elkülönített tér burkában nézhetünk meg. Újabb próba előtt áll a kifinomult ízlésű látogató. Miért is nézzem ezeket a naplopó kamaszokat és a már éltesebb korú deszkás-munkásokat? Na, ez miért jó nekem? Csak ülj és nézz! És ahogy a fotók észrevétlenül feltárták egy a világ dolgaiban járatos „filozófus” gondolatait, így ezek a naplopók is adnak egy örök érvényű tanácsot: egy erős, agyunkba szinte beleégő képet, a folyton eleső, elbukó, de újra és újra felálló és próbálkozó ember képét.

Bár furcsa lehet, hogy a látogató alapvetően ellenállásokkal tele menjen el megnézni egy kiállítást, de úgy gondolom sok emberben már a művész személye is előítéleteket kelt. Bár Ed Templeton évek óta rajzol, fest illetve a napjainkban olyannyira elterjedt digitális technika ellenére a klasszikus analóg fényképészetet választja munkáihoz, valószínűleg az emberek nem tudnak elszakadni attól, hogy ő egyszerűen egy amerikai gördeszkás srác. De hát ilyenek vagyunk mi, emberek… előbb ítélünk, mintsem megtapasztalnánk valamit. Ezt a helyzetet tovább rontja az is, hogy kis hazánkban még egyáltalán nem kapott helyet az úgynevezett magas művészet Akropoliszában a street art vagy a graffiti.

Ha a klasszikus művészethez szokott szemünknek először kicsit kimunkálatlannak és gyerekesnek is tűnnek a rajzok, szobrok, festmények, fotómontázsok, mégis lenyűgözőnek tartom azt a műfaj és technikabeli sokszínűséget illetve bátorságot, amellyel Ed a különböző technikákhoz és anyagokhoz nyúl. De hogy is maradhatna meg egy anyagnál, ha témája, mely munkáit áthatja és rendezi, maga az őt körülvevő világ sokszínűsége, melyben egyaránt helyet kap a szépség (mely nem hibátlan formában jelenik meg) és a piszok, a nyomor, az élvezeti cikkek egyaránt.

A kiállítás megtekinthető: Ernst Múzeum, 2011. január 22 - 2011. március 20.

Kurátor: Thomas Caron

A művészről többet megtudhatunk honlapján, ahol már a budapesti tartózkodása alatt készült fényképeit is megnézhetjük: http://www.toymachine.com/ed/