„És ha kiülnek beszélgetni...”

Interjú a távoli Berlinből Kemény István költővel, a nemrégiben megjelent Amiről lehet című, Bartis Attilával közösen alkotott beszélgetőkönyvéről, valamint regényről, családról, kultúráról, jövőről. A Lényegről.

"Az elsősorban költőként ismert szerző, Kemény István"-ról olvashattunk leginkább a Kedves Ismeretlen megjelenése kapcsán. Milyen indítattásból ír egy "elsősorban költő" regényt?

Amiért egy “sima” költő. Mondjuk, amiért Kosztolányi Dezső. Vagyis nem tudom. Talán mert nem sikerült nem írnom regényt. Verset nyolcéves koromban írtam először, prózát csak kilenc és fél évesen. (A prózához érettség kell.)

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a 2009-es könyvhét legjobban várt műve volt a Kedves Ismeretlen, talán azért is, mert korábban még nem olvashattunk nagyregényt Kemény István tollából. Hogyan gondolkodik a regényéről azóta, lassacskán két év távlatából? Okozott meglepetéseket a kötet recepciója?

Okozott. Azt én ugyan nem gondoltam (bár köszönöm!), hogy a 2009-es könyvhét legjobban várt műve lett volna a regényem, de így is jókorát csalódtam. Ugyanis abban a hitben voltam, hogy a várakozás a regényemmel szemben pozitív. És aztán arra kellett rájönnöm, hogy nem pozitív volt. És nem is semleges. Inkább olyan kedvetlen. Nem az lett a recepció kiinduló kérdése, hogy na itt van egy Kedves Ismeretlen című regény, nézzük, milyen, hanem, hogy itt egy költő regénye, na nézzük, hol van elrontva. És ez az én hibám. Eddigi (“elsősorban költői”) pályafutásommal, úgy látszik, nem teremtettem meg a regényemnek azt a légkört, amibe egy regénynek érdemes beleszületni: babakocsi, kiságy, nyugodt család, stb… Nem tudtam meggyőzni az irodalmi szakmát, az olvasókat, a könyvesboltosokat, hogy bennem igenis meg lehet bízni, hogy bár “elsősorban költő” vagyok, azért ha én regényt írok, akkor az valódi regény lesz, nemcsak kísérletezés prózában, szóval egy olvasmány, és érdemes kitenni a bolt kirakatába is. Tehát bizonytalanságot sugároztam – és bizony lehet, hogy maga a regény is. (Több kritika utalt erre a bizonytalanágra.) Van olyan ismerősöm, aki most, majdnem két évvel a regény megjelenése után volt csak képes nekifogni az elolvasáshoz. Egyszerűen félt a csalódástól. Talán a kelletlen recepció miatt is. De az se kizárt, hogy voltak akik szerették a verseimet, és egyszerűen úgy érezték, hogy megcsaltam őket a prózával…

Mondani szokás, hogy ahány olvasat, annyi értelmezés. A regény megjelenése óta, esetleg többszöri újraolvasása után, hogyan viszonyul a Kedves Ismeretlen-hez? Összességében lehet-e egy író elégedett a művével, vagy felmerültek azóta olyan dolgok, amiken így utólag változtatna?

Szó sincs róla, hogy elégedett lennék. Már annak idején beleírtam a regényembe több olyan szálat, amik folytathatók, vagyis már eleve kötni akartam a következő regényemet a Kedves Ismeretlenhez, folytathatónak szántam (és szánom) tehát. Másrészt persze látok hibákat is, tehát szó sincs arról, hogy a recepciót nem veszem komolyan. A legfontosabb észrevétel a számomra, hogy az elbeszélőre - mint szereplőre – jobban rá kellett volna erősíteni. Nem sokat, csak egy-két oldalnyit talán, de azt nagyon hangsúlyosan. Líraian akár. Egy-két oldalnyi romantikus lírai önvallomást elbírt volna egy majdnem hatszáz oldalas regény. Azt pedig nem tudom, hogy egy író általában lehet-e elégedett a művével. Nálam ez változik. Néha rosszul leszek egy régi versemtől, aztán egy év múlva megint a kezembe kerül, és nem értem, mi volt vele a bajom.

Ami a regény világát illeti: hogy őszinte legyek, nekem Krizsán Tamás karaktere különösen felkeltette az érdeklődésemet, bár talán őt lehetne említeni a regény legkevésbé domináns egyéniségeként. A legtöbb olvasó – iskolai tanulmányaink ellenére - azonosítja a regény narrátorát, esetünkben Krizsán Tamást, a regény írójával. Ön hogyan vélekedik erről? Hogyan viszonyul az író regénye főhőséhez?

Nagyon örülök, hogy a “legkevésbé domináns”-ság ellenére felkeltette az érdeklődését a főszereplő-narrátor figurája. Már csak azért is, mert – mit tagadjam – nagyon sok vonás van Tamásban belőlem. Más szereplőkben is van persze, de benne van a legtöbb. Aztán pedig – hogy én is őszinte legyek – nagyon is értem az olvasók hozzáállását. Nekem is van egy kíváncsi, pletykára vágyó énem, és hiába tudom, milyen trükkökkel szokták elrejteni az írók magukat a regényeikben, hogy osztják szét magukat a szereplőik között, hogy zavarják össze a nyomokat, hogy ne találjon rájuk a csúnya, indiszkrét olvasó – azért, ha olvasok, bizony én magam is keresem az írót a regényében, Dosztojevszkijtől Gárdonyin át Háy Jánosig. Volt olyan kritika a Kedves Ismeretlenről, ami szerint tele van önutálattal. Ez pedig elég baj, mert nem ez volt a célom a regénnyel, hanem az, hogy hol kegyetlenül, hol szomorúan, hol pedig megbocsátó humorral végső soron a szeretet felé mutasson.

Regényében a rendszerváltás előtti Magyarország több évtizedéről is egyfajta utólagos látleletet kaptunk. Mit gondol, milyen szerepe lehet a Kedves Ismeretlen által adott múltképnek a mai közgondolkodásban?

Hát ehhez kéne lennie bennem egy jó erős ön(és köz-)bizalomnak, hogy azt gondoljam, ma, 2011-ben bármilyen regénynek lehet még hatása a közgondolkodásra. De ha megerőltetem a fantáziámat, azért el tudom képzelni. És ha még jobban megerőltetem, akkor még a saját regényemnek is el bírom képzelni valamiféle hatását. És ha már sikerült mindezt elképzelni, akkor pozitív hatást szeretnék, ha lehet… olyan jótékonyat, ha egy mód volna rá. Mindenesetre azért is van narrátora a Kedves Ismeretlennek, hogy valaki innen a mából beszélhessen a mai (és a majdani!) olvasónak a rendszerváltás előtti régmúltról. Tehát nagyobb távlattal, pontosabban. Hogy jobban feltűnhessenek olyan jelenségek az évtizedekkel ezelőtti Magyarországról, amik igazából ma is megvannak. Hogy ma jobban meg lehessen érteni, hogy például mi, magyarok mért utáljuk magunkat annyira, és mi az, amit akár szerethetnénk is magunkban.

Azt hiszem a Bartis Attilával közösen megírt, az Amiről lehet beszélgetőkönyv megjelenése után igen nehéz lesz Önnek jó kérdéseket feltenni. Bár Bartis Attilával több évtizede jó barátok, a kötetből kiderül, hogy mégis sikerült egymásnak meglepetéseket okozni újabb és újabb információkkal, tapasztalatokkal. Mennyire fontos Önnek a barátság az alkotás szempontjából?

Praktikusan azért, mert az ember meg tudja mutatni a majdnem kész versét a barátjának, akinek a véleményében megbízhat. Vagy akár az egész regényét. Ez nagyon nagy segítség. Nekem vannak ilyen barátaim hálistennek. És remélem, én is ilyen barátjuk vagyok nekik. Az Amiről lehet, vagyis a beszélgetőskönyv, annyiban volt más ehhez képest, hogy – már csak a műfajánál, a dialógusnál fogva is – megmutat valamit arról, hogyan működik egy barátság. Hogy beszélgetnek egymással a barátok. Milyen egy barátság szerkezete. A dinamikája. Hogyan születik meg két barát közös világlátása, a közös véleménye valamiről. Vagy, hogy ők, akik aztán igazán értik egymást, olykor hogyan értik félre egymást mégis, hogyan jönnek erre rá, és hogy dolgozzák fel együtt a félreértést. Ilyesmit olvasni másoknak is tanulságos lehet, függetlenül a beszélgetés témájától.

És mennyire a család? Hisz mind a ketten sokat beszélnek családjukról, szüleikről.

A család szerepe az alkotásban? Nekem extrém módon fontos. Vannak írók, akik ezer szemszögből képesek megteremteni egy teljes világot. Mint pl. Shakespeare. És vannak olyanok, akik csak saját szemszöggel dolgoznak. Azzal az egy szemszöggel kénytelenek megkeresni mindent, odautazni az objektumhoz, körbejárni, és megnézni mindenfelől, ebből a saját szemszögből. Ezeknek nagyon kell egy szilárd elrugaszkodási pont. Vagy egy sík. Nekik segíthet sokat egy jó család. Ilyen író pl. Gabriel García Márquez. (De ilyen szilárd pont lehet – némi képzavarral – a madeleine íze Proustnál, tehát nem feltétlenül a család kell ehhez: elég lehet egyetlen íz, ahonnan kiindul minden.) Talán más írótípus nincs is, csak ez a kettő. Én az utóbbiba tartozom. Megnyugtat, legitimációt ad nekem, hogy van egy családom, ismerem valamennyire a történetét, tudom, honnan jöttem, és honnan rugaszkodhatok el amilyen messze csak bírok.

Mit gondol, ezt a beszélgetőkönyvet a másik félről szerzett tudás mellett, egyfajta önmegismerésként is lehet kezelni? Milyen benyomásai voltak ezzel kapcsolatban, visszaolvasva a beszélgetéseket?

Minden jó beszélgetésből megtud az ember valami újat önmagáról is. És ez a könyvnyi beszélgetés Attilával jó beszélgetés volt. Nem volt könnyű, de nekem megérte. A könyv szövegének az alapja két interjú volt, amik a literán jelentek meg évekkel ezelőtt. Ebben az ősverzióban volt egy mondatom például, ami a hazaszeretetről szólt. A könyv írásakor eléggé nehezemre esett kibővíteni ezt a részt, valami nagyon hiányzott belőle, de végül rájöttem, mit is akartam itt mondani, és aztán leírtam, hogy nem tudnék meghalni a hazámért. Ami nem egy nagy meglepetés a 21. századi Európában, és a legtöbb ember valószínűleg hasonlóan gondolja ezt magában, vagy nem is foglalkozik ilyesmivel – de ahhoz, hogy én ezt bevalljam, ehhez mégis kellett egy jókora lélegzetvétel. Szóval őszinteség. A könyvünk címe nem véletlenül az, hogy Amiről lehet. Erről például lehetett.

Számomra rendkívül érdekes élmény volt két ilyen meghatározó író, költő párbeszédét olvasni. Mit gondol, a beszélgetőkönyv megszületése milyen hatást gyakorolt az irodalmi életben betöltött szerepére, szerepükre?

Csak a saját nevemben beszélhetek, bár abban biztos vagyok, hogy egyikünk se tör afféle megmondóemberi babérokra. Én mindenesetre azt az iskolát képviselem, hogy valakinek az irodalmi életben betöltött szerepét mégiscsak a művei készítik elő. És hogy egy ilyen beszélgetőskönyv éppen azért jelenhet meg, mert az eddigi műveik feljogosították rá a szerzőket. Persze a könyvünknek nyilván lesz majd valamilyen visszahatása is az irodalmi életben betöltött szerepünkre, de hogy pontosan micsoda, azt kiszámítani nem tudom, és nem is akarom számítgatni. Azt az irodalmi élet dönti el. Az irodalmi élet pedig egy nagyobb falunyi érzékeny ember. Ha a Pista bácsi meg az Attila bácsi mindig rendben tartotta a házát, mértékkel ivott, szép családot neveltek, rendesen dolgoztak, akkor a falu tisztelni fogja őket. És ha kiülnek beszélgetni a kocsma teraszára, akkor mindig köréjük gyűlnek jó páran.

Bár a beszélgetőkönyvben számtalan témát körüljárnak, feltűnt, hogy Erdély és az ehhez kapcsolodó – nem is csak kulturális – tapasztalatok központi szerephez jutnak benne. Azt leszámítva, hogy Bartis Attila Marosvásárhelyen született, van-e különösebb jelentősége annak, hogy Erdély kérdése újra és újra felbukkan a kötetben?

Azt nem lehet leszámítani. És nemcsak Marosvásárhelyt, hanem Gyergyószárhegyet sem, ahonnan Attila édesapja (ahogy a beszélgetőskönyvben olvasható is) származik. Rengeteg időt töltöttünk együtt Szárhegyen kettesben is, meg sokan is. Meg hármasban is András Lászlóval (akinek az ősszel jelent meg az első regénye Egy medvekutató feljegyzései címmel). Őt a beszélgetőskönyvben is jó párszor említjük. Nagyon sok közös szárhegyi beszélgetés van mögöttünk, amiknek ott van a nyoma a beszélgetőskönyvben. (Meg udvari budit is pucoltunk hármasban, ami nézőpont kérdése, hogy milyen mértékig tekinthető kulturális tapasztalatnak, de bizonyos mértékig feltétlenül.) Hogy miért fontos Erdély? Amiért a regényírás. Egyszerűen van valami megszokhatatlan számomra Erdélyben, vagy szűkebben a Székelyföldben: az ember elhagyja Magyarországot este, reggel pedig leszáll a vonatról - otthon. Otthon lenni a világ végén: ez egy olyan tapasztalat, ami Európában már nemigen szerezhető meg máshol, talán oroszok érezhetik így magukat a Csendes-óceán partján. Tágasságérzés. Szabadság.

Ha már kultúráról és irodalmi életről esett szó, hogyan gondolkodik a magyar értelmiségi életben dúló háborúkról? Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban napjaink kulturális életéről?

Talán nem meglepő, hogy elég rosszak. Mert tényleg már-már háborús viszonyok uralkodnak. Csak ez egy olyan “furcsa háború”. Nem látom, hogy lenne valami kifutása: nem látom, hogy valamelyik oldal győzni akarna legalább. Mert ha le akarok győzni valakit, ha át akarom harapni a torkát, még akkor is megvan már magában a szándékomban is a minimális tisztelet a másik iránt: észrevettem, hogy létezik és van neki torka, és elismerem, hogy igenis fontos nekem, hogy a torka át legyen harapva. De itt ezt se látom. Csak a kölcsönös megvetést, a keresztülbeszélést egymáson, mintha a másik ott se volna. Csak azt látom, hogy minden arra megy ki, hogy minél rosszabb ebben az országban, annál jobb. Mert annál hamarabb derül ki, hogy tényleg el lehet innen végre menekülni, Londonba szobalánynak, Izraelbe rokonokhoz, Svédországba orvosnak, vagy nem menni földrajzilag sehova, hanem maradni itthon, és befelé menekülni el, feladni kultúrát, önálló gondolkozást, és eltűnni végre a teljes ürességben. Lakossággá válni. Felvevőpiaccá. Szóval az értelmiség mintha lélekben feladta volna ezt az országot. Ezt érzem, de nem akarom elhinni, hogy nincs kiút innen. Mert – bár az elmondottak után talán meglepő – ha ezeket a háborúskodásokat nem nézem, akkor egy élő, erős kultúra van az országban. A magyarokról szokták (szoktuk) mondani, hogy meg vannak sértődve a világra, mert az nem értékeli őket. De addig jó, amíg inkább a világra vannak megsértődve és nem egymásra. Ebből a sértettségből, megfelelni vágyásból, nagyratörésből és nyugtalan lélekből – és abból a rengeteg tehetségből, szellemi potenciálból, egészséges trendérzékből és (hálisten) öniróniából, ami Magyarországon munkál, igenis lehet – mint ahogy létezik is! – erős mai művészet, nyüzsgő színházi élet és nagy irodalom.

Néhány hete lánya, Lili elnyerte a Petri György-díjat. Milyen érzés látni, hogy a lánya szintén erre a pályára lépett ? Van rá példa, hogy tanácsokkal látja el ezen a téren? Vagy mindez teljesen független az átlagos apa-lánya viszonytól?

Hát, nehéz megszokni. Nem volt benne a családi ütemtervben, hogy lányom, te költő leszel. Azt persze látta otthon, hogy az irodalom létező valami. Ami a tanácsokat illeti, az idők során elég sok költőnek és írónak mondtam véleményt a verseiről, és olyanoknak is, akik nem akartak professzionális írók lenni (mindenkinek, aki megtisztelt azzal, hogy megmutatta az írásait), és mondtam durva dolgokat, de olyat nem mondtam senkinek, hogy hagyja abba az írást. Nem az én dolgom megítélni. Tévedhetek is. De bizony lehet, hogy a lányaimmal kivételt tettem volna, ha azt látom, hogy nem tehetségesek. De szerencsére nem ezt láttam.

Mint tudjuk lánya nem csak a költészettel próbálkozik, hanem a zenével is. A Kisszínes nevű zenekarban gitározik, vagy ahogy ő fogalmazott, "bénázik". Erről hogyan vélekedik?

A Kisszínest Zsófival, a kisebbik lányommal ketten alkotják. (Aki mostanában kezdett komolyabban verseket írni.) Én nagy rajongója vagyok Kisszínesnek, csak az anyukájuk tesz túl rajtam ezen a téren: ő formál jogos igényt az egyes számú fan státuszára. De szerencsére nem csak mi szeretjük őket. Annak idején a youtube-on például felfedezték őket idősebb (húszas-harmincas) alter zenészek, és meghívták őket a Magyar Dal Napjára – ők lettek a legfiatalabb fellépők 2009-ben. Ennek én azért is örültem, mert visszaigazolta, hogy nem csak mi látjuk őket tehetségeseknek otthon. Lili miatt eleinte aggódtam, hogy rosszindulattal fognak majd ránézni, hogy biztos az apja miatt vannak költői sikerei. De a zenei világban semmit nem számított, hogy ki a Kisszínes apja. Csak a dalok számítottak.

Bartis Attila kérdésére, hogy mikor írta az első versét, viccesen azt a választ adta, ha idézhetek: „Nyolc évesen. Írtam kettőt, és ezzel meggyőződtem róla, hogy nekem ez a versírás-dolog ez megy! És ezért nem is foglalkoztam vele. Ezek után minek?" És ebben az interjúban ezt az emléket ismét felelevenítette. No de mi a helyzet ma? Milyen tervei vannak ezzel kapcsolatban, a jövőre nézve? Regény vagy vers a jövő?

Remélem, hogy mind a kettő. Van egy háromnegyed kötetnyi kész versem és egy nagy köteg nyomtatott jegyzetem az új regényhez, amin dolgozom. Ez két könyv: egy vékony meg egy vastag. A következő egy-két évre elég munka.

És miért Berlinben készült ez az internetes interjú? Van-e ebben valamiféle menekülés is? Vagy egyszerűen csak a nyugodt alkotómunka feltételeit szeretné megteremteni magának?

A nyugodt alkotómunka az nagyon-nagyon fontos, de menekülésről szó sincs. Az a megtiszteltetés ért, hogy kaptam egy egyéves ösztöndíjat a német államtól Berlinbe. A DAAD (Deutscher Akademischer Austauschdienst) ösztöndíját. Alighanem ez a legnagyobb szabású és leggavallérosabb kulturális ösztöndíj a világon. Bartis Attila is megkapta három éve, ahogy Esterházy Pétertől Vörös Istvánig sok magyar író az elmúlt évtizedekben. (És persze nem csak magyar írók, hanem művészek, zenészek az egész világból.) Igyekszem maximálisan kihasználni. Pár hónapig leszek még itt, aztán megyek haza.

Végezetül arra szeretnék rákérdezni, hogyan viszonyul a tizen-huszonéves generációhoz? Hiszen a lányai is ebben a korosztályban vannak. Vannak különösebb észrevételei, tapasztalatai a mi generációnk olvasási szokásaival kapcsolatban?

A gyerekeink kisbabakorától kezdve gyakran ismétlődött a jelenet: összetalálkozunk ismerősökkel, más szülőkkel, akik szinte pánikban mesélik, hogy unokaöcs, saját gyerek, kisunoka, vagy bárki nem olvas. Hogy aki kilencven után született, az nem olvas. De egyáltalán nem olvas semmit, és vége lesz a világnak. Legalábbis annak a világnak, amiben mi nevelkedtünk. És ennek volt is alapja, meg van is. De szerencsére több dolog is a segítségére sietett ennek a korosztálynak: jött Harry Potter, és jöttek a blogok. Az irodalmi élet, úgy tűnik, nem elhal, hanem szép lassan átvonul az internetre. Ma azt látom, hogy egy-egy versnek több esélye van olvasókhoz jutni egy-egy versblogban, mint mondjuk húsz éve egy folyóiratban vagy egy verseskönyv mélyén. Szóval apokalipszistől tartottam, de egyelőre csak az van, hogy megint felnőtt egy tehetséges korosztály, akikhez online jut el a Lényeg.