„Akinek füle van a hallásra, az hallja meg…”

Dér Asia: Az apokrif eredeti jelentése szerint „rejtett”-et jelent. A mai köznyelvben, pedig inkább pejoratív konnotáció társul hozzá: olyan iratok, amelyeket titkolni, elrejteni akar az Egyház, mintha félne a hatásuktól. Milyen a modern Egyház viszonya az apokrif iratokhoz?

Jelenits István: Nehéz világosan látni. Nagyon sok apokrif irat került elő, amikről tudtunk, de azt hittük, hogy régen elvesztek, és csak nyomaikban vannak jelen. Néhányat ismertünk is, azokat is csak töredékesen. Most a sokféle régészeti kutatás rengeteg ilyen iratot a felszínre hozott, amelyek nem feltétlenül a legelső, ősi példányok, lehetnek akár 12. századi szövegek is. Az érdeklődés irántuk megújult, megelevenedett. A régi elutasító magatartás inkább a nem ismerésből fakadt, vagy maga az elutasítás szülte a nem ismerést. Ezt nehéz eldönteni, mindenesetre most egy friss, megújuló érdeklődéssel fordulunk ezen szövegek felé. Persze ennek van a sajtóban, vagy a szenzációhajhász közgondolkodásban lecsapódó formája is, ami szerencsétlen, mert azt gondolják, hogy olyan szövegek kerültek elő, amelyek döntően megváltoztatják az egész kereszténységről alkotott elképzeléseinket. Ugyanakkor ezeknek a csetlő-botló, sokszor téves irányba elinduló szövegeknek a felbukkanása a számunkra is nagyon érdekes: gazdagítja a gondolkodásunkat részben az Ősegyház alakulásáról, részben, pedig arról a környezetről, amiben maguk a kánoni szövegek is megszülettek. Öröm, hogy ezek az anyagok előkerülnek abból a feledésből, amelybe egy félig rémült, félig szigorú gondolkodás miatt taszítódtak.

Dér Asia: A legnagyobb szenzáció a Holt-tengeri tekercsek megtalálását övezte.

Jelenits István: Hát persze, hallatlan kincs bukkant elő, ami egy-egy szemétkosárban megtalált eddigi lelethez képest kutya füle. A Holt-tengeri tekercsek megtalálása óriási előrelépés volt. Rengeteg irat került elő, az akkori viszonylatokat nézve, olyan, mintha 2000 év múlva valaki megtalálná a Széchényi Könyvtárat. Ránk maradt egy könyvtár, amit Krisztus korában használtak. Izaiás próféta Kr.e. 7. században élt, de ép tekercse csak a Kr.u. 4-5. századból maradt ránk, viszont itt találtak Izaiás-tekercseket Krisztus korából. Találtak ugyanannak a könyvnek többnyelvű változatait is.

Dér Asia: Sok írás foglalkozik az ún. „Jézus elveszett évei”-vel, azzal a 30 évvel, amiről nem ír a Biblia.

Jelenits István: Ezeket fogadja a legnagyobb gyanakvással nem csak az Egyház, hanem a tudomány is. Amit apokrif irodalomnak nevezünk, az nagyon sokféle. Vannak köztük olyanok is, amelyek a kánoni szövegekkel egyidős hagyományra épülnek. Azok más szempontból hézagpótlók. De ezek, amiket említ, későbbi, legendás karakterű szövegek. Jézus életének azon tájairól szólnak, amelyeket a Biblia homályban hagy, ezért elkezdett működni a költői fantázia és legendákat szőttek belőle. Gyakran visszavetítették a későbbi Krisztus alakját a gyerekkorába. (Selma Lagerlöf is ezekből az apokrif legendákból írta a Jézusról szóló meséit.) Az evangéliumok beszámolnak arról, hogy amikor Jézus a nyilvános működését folytatta, tett csodákat. Erre a legendák írói azt mondják, hogy biztosan tett gyerekkorában is, és elkezdenek beszélni róla, hogy a kis Jézus milyen csodákat tett. Ennek semmi valóságalapja nincs, mert pont az mutatkozik meg az Evangéliumokban, hogy Jézus gyerekkorában nagyon kevés rendkívüli dolog volt, és egyáltalán nem élt feltűnő életet. Amikor fellépett, akkor az emberek nem azt mondták, hogy ennek a gyerekkora is tele volt csodatettekkel, hát nem csoda, hogy felnőtt korábban ügyesebb csodákat művel, mint gyerekkorában, hanem éppen azon csodálkoztak, hogy „hogy a ménkűbe tesz ez csodákat, amikor eddig még nem tett”. Azok, akik ismerték, azt mondták, hogy ez Józsefnek, az ácsnak a fia, itt nőtt föl közöttünk, semmi csodálatos emlékünk nincs róla, és most elkezd itt csodákat tenni, meg olyan különös módon nyilatkozni a törvényről, hogy nem is tudjuk, honnan vette ez a tudományt, mert eddig még nem adta jelét. Azok az apokrif evangéliumok, amik olyan dolgokat mesélnek el, hogy például Jézus játszadozott gyerekkorában és agyagból galambokat gyúrt, azokat kirakosgatta, majd jött a kis Júdás, megpróbálkozott ő is a galambokkal, de neki nem sikerült, megharagudott Jézus galambjaira és összetörte őket. Erre Jézus tapsolt egyet a kezével, mire a többi galamb elszállt és Júdás ott állt tátott szájjal – ez nyilván egy kedves legenda, amely a későbbi, Jézus és Júdás közötti legvégső viszonyt vetíti vissza a gyerekkorukba. Akkor is, ha nem tudnánk róla, hogy ez a szöveg későbbi nyelvi jellegzetességeket mutat, akkor is azt mondanánk, hogy nem a valóságos történeti emlékezetre támaszkodik, hanem a fantázia terméke, amely a meglévőből indul ki, de annak gyerekkori mását teremti meg. Szűz Máriáról is fennmaradtak ilyen történetek, hogy már ő sem úgy fogant, mint egy normális ember, hanem férfi beavatkozás nélkül született az anyjától. A képzelet nem elégszik meg azokkal az adatokkal, amelyek a rendelkezésére állnak, hanem megsokszorozza őket, mintegy a képzelet vásznára kivetítve újrakölti, újrafogalmazza őket. Ezek az apokrifek is érdekelnek bennünket, most már nem félünk tőlük, hanem megcsodáljuk őket, és nem óvjuk tőlük az embereket sem, mert azt gondoljuk, hogy nem fogják összetéveszteni őket a történetileg hiteles, valóságra vonatkozó emlékeinkkel.

Dér Asia: És a történetileg hitelesnek tűnő, de az Egyház szemében nem elfogadott szövegek?

Jelenits István: Vannak olyan apokrifek is, amelyek Jézusnak az Evangéliumban őrzött történeteit nem a gyerekkorba vetítik vissza, hanem egy adott gondolkodás szerint mintegy átkottázzák. Ezek is érdekesek, mert látni lehet, hogy egy szűk körben az evangéliumi hagyomány hogyan torzul el. Például a szinoptikus evangéliumokban nagyon fontos szerepet játszik az a jelenet, amikor Jézus elvonul a tanítványaival, és megkérdezi tőlük, hogy kinek tartják az emberek az Ember Fiát. Ez a jelenet például Tamás evangéliumában úgy történik, hogy Jézus versenyt rendez a tanítványok között, megkérdezi, hogy kihez tudnák őt hasonlítani. Péter az mondja, hogy „Te olyan vagy, mint egy jó angyal.” Máté azt mondja, hogy „Te olyan vagy, mint egy okos filozófus.” Tamás meg azt, hogy „Nem tudom megmondani, hogy kihez hasonlítasz, mert minden szónál és hasonlatnál nagyobb vagy.” És itt Jézus őt emeli ki, mondván, hogy „Már nem is kell, hogy mesterednek nevezz, mert te már abból a forrásból merítesz, amit én megnyitottam előtted, mert a kimondhatatlanban hiszel.” Majd három szót súg Tamásnak, amit ő senkinek sem mond el, bár a többiek faggatják, de ő azt feleli: „Ha csak az egyiket elmondanám, akkor is megköveznétek engem, de a kövek lehullanának rólam, és tűz lobbanna bennetek, és az elemésztene titeket.” Van egy titkos tudás Jézusról, amit ez a szöveg kerülget, de nem tesz szóvá. Ennek a tudásnak a birtokosa Tamás, aki a történet főszereplője is lesz Jézus mellett, mert olyan dolgokat tud Jézusról, mint senki más. A könyv olvasásakor erről a tudásról megsejthet valamit az olvasó, de szavakba nem önthető, mert ez csak beavatottaknak szánt különleges tudás. Ez gnosztikus irányba mutató gondolkodás. Az Evangéliumban is van hasonló, hogy „Akinek füle van a hallásra, az hallja meg…”, de ott nem arról van szó, hogy vannak a kiválasztottak, akiknek egy teljesen külön tudás lesz majd az osztályrésze, és mellettük van egy keresztény köznép, amely másodrendű, bár Krisztushoz tartozó közösség. Hanem arról van szó, hogy aki készen van a hitre, az lehet a legegyszerűbb, vagy akár bűnös ember is, hogyha megnyílik a szíve Istenre, akkor megérti Jézust. Ez egy másfajta kettőséget involvál. Az apokrifekben sokszor van egyfajta elit gőg, ami a Bibliában nincs: „kinyilatkoztattam magam a kicsinyeknek.”

Igaza van abban, hogy az apokrif azt jelenti „rejtett” és ez azt is jelöli, hogy sohasem váltak az egyetemes egyház részévé, mert mindig egy csoporthoz köthetőek voltak, ezért is tiltották őket. Másrészt azt is jelenti ez a szó, hogy ezek a szövegek olyat mondanak el, ami az előtt is rejtvény marad, aki ismeri ezt a könyvet, meg kell fejteni. Tehát nem csak maga a könyv rejtett, hanem amit elmond, azt is elrejti. A megfejtéshez valami különös tehetség, ismeretek, beavatottság szükséges. De vannak olyan apokrif szövegek is, amelyekről okkal feltételezhetjük, hogy tényleg a történeti Jézus egy-egy mondását őrzik, amelyek nem kerültek be a kánoni Evangéliumba, de az emberek emlékezet megőrizte őket.

Dér Asia: Vannak átfedések is a kánoni evangéliumok és az apokrifek között?

Jelenits István: Például a Tamás evangéliumában több olyan példabeszéd is benne van, amiket az evangéliumokból ismerünk, de olyanok is, amelyek bár nincsenek benne a Bibliában, lehetnek hitelesek. Amikor egy ismert példabeszédet mond el, akkor érdekesek a parányi változtatások, amelyeket eszközöl rajtuk. Itt van például a Jó Pásztorról szóló példabeszéd, ahol a Jó Pásztor otthagyja kilencvenkilenc juhát és elmegy az egyetlen egy elveszettet megkeresni. Amikor megtalálja, a vállára veszi és – az Evangélium szerint –, jobban örül neki, mint a kilencvenkilencnek, akik nem vesztek el. A Tamás evangéliumban a Jó Pásztor az elveszett bárány fülébe súgja, hogy „téged jobban szerettelek, mint az összes többit”. Tehát itt nem azért szereti ezt az egy juhot jobban a többinél, mert elveszett, hanem már eleve jobban szerette. Ez egy furcsa kificamodása az eredeti történetnek, de tanulságos kificamodása. Pont ezt keressük, hogy milyen gazdag és sokféle módon ágazik egy hagyomány, amely Jézus tanításával kapcsolatos, amely még az elfajulásban is tanulságos. Mert annak a világánál az eredetinek a szépségét, mélységét jobban látjuk, hisz talán eszünkbe sem jutna egy ilyen fajta magyarázat. Ha megnézzük Lukács evangéliumát, ott még két másik példabeszéddel áll együtt a Jó Pásztor története. A tékozló fiú testvére felháborodik, hogy apja jobban szereti testvérét, mint őt. A juhok és a drachmák nem tudnak felháborodni, de látjuk, hogy az evangéliumi szövegben is benne feszülnek ezek a kérdések, csak máshogy oldja meg őket, és erre a másságra derül fény, amikor az apokrif variánsát megkapjuk. Sose fogjuk beletenni a kánonba, de a kánonban lévő darabokat jobban tudjuk szeretni, gazdagabbak leszünk a megértésnél, amikor ezeket is mellettük látjuk.

Dér Asia: Van olyan apokrif szöveg, ami valami miatt kedvesebb az atya számára?

Jelenits István: Tamás evangéliumával például többet foglalkoztam, bár itt az evangélium cím nem túl szerencsés, mert ez nem történet, nem elbeszélő szöveg, hanem Jézus tanításainak gyűjteménye. De az Apostolok cselekedeteinek mintájára vannak különböző apostol cselekedetek. Ezek regényes műfajok, majdhogynem úgy állnak az Apostolok cselekedetei mellett, mint ahogy a detektívregények és a könnyebb műfajok a nagyregények mellett. Ezekbe még a női szerepek is beleóvakodnak, női apostolokról is van bennük szó. Ezek is az Ősegyház emlékét őrzik.

Dér Asia: Előfordulnak intertextuális utalások is kanonizált szövegekre egyes apokrifekben.

Jelenits István: De fordítva is igaz: Júdás levele és Péter II. levele utal apokrifekre például. Akkoriban az Ószövetség kánona még nem zárult le, így ezek az írások is az olvasmányaikhoz tartoztak. Az Ősegyház az üldöztetés ideje alatt – amikor még nem volt egy igazán látható szervezete –, nagyon soknyelvű volt: voltak koptok, szírek, etiópok, görögök, latinok, örmények. Aztán a Római Birodalomban ez a hallatlan sokszínűség teljesen elmerült. Később, ha mégis előkerültek ezek a szövegek, már nem értették őket, ellenséget, vagy butaságot láttak bennünk, ahelyett, hogy a szentnek a morzsáit fedezték volna fel bennük, mint ahogy ma tesszük.

Itt van a kezemben Péter apokalipszise, amit most fordítottak magyarra: nem tudjuk, hogy ebben a szövegben az egyiptomi túlvilági felfogások mennyire hatottak a kereszténység mellett. Például lehet, hogy az apokaliptika szerint valamit Jézus mondott az olajfák hegyén, de több köze van az egyiptomi halál-elképzelésekhez, mint a keresztényhez. A kettő együtt él, mert ezt egy etióp keresztény írta le, akiben ősi egyiptomi vallási emlékek dolgoztak, bár ő azt hitte, hogy kereszténység. Ez például vallástörténeti, nyelvészeti, sőt irodalmi szempontból is nagyon érdekes világ.

Még ma is emelnek ki az ismeretlenből apokrif szövegeket, és rakják össze a részleteket. Megtörténhet akár, hogy például egy most megtalált kopt szöveg, egy 19. században felfedezett görög szöveg részlete. Tehát, nem mondhatjuk, hogy mindent ismerünk, de azt már tudjuk, hogy mekkora meglepetésekre kell készen lennünk.

Dér Asia: Miket ajánlana olvasásra?

Jelenits István: A Pázmány Egyetemnek van egy apokrif sorozata, amelynek első kötete a Hénoch apokalipszisének kritikai kiadása. De sok mindent lehet olvasni magyarul is, Adamik Tamásnak egy egész sorozata van az apokrifokról. Ezeket nagyon ajánlom, mert korszerűek és hozzáférhetővé teszik ezeket a szövegeket mindenki számára.