„Az oltárkép útja a székesegyházból a múzeumba”

Fajsúlyos téma nagyszabású feldolgozásában mélyülhet el, aki kezébe veszi Radnóti Sándor Jöjj és láss! című történeti-filozófiai munkáját. Radnóti maga is látja, hogy műve nem könnyű olvasmány, de mint jó alkotó, mankókkal siet olvasója segítségére: olyan vezérfonalakra építi mondandóját, amelyek ismétlésszerűen, újra és újra elénk állnak, és ezzel jelentősen megkönnyíti a könyv befogadását.

A fogalmak: identifikáció, autopszia, kulturális tér, eredetiség, barokk, ízlés – ezek segítségével bontja ki Radnóti azt a kérdést, hogyan változott meg a művészet lényege, megítélése, befogadása a XVII-XVIII. században. Radnóti szerint ezek a fogalmak máig is hatnak: az esztétikai elméletekben, a múzeumi szemléletben, az egyéni tapasztalatokban.  A szerző elsősorban azt vizsgálja meg, hogy miként lesznek közszájon forgó fogalmakból bölcseleti jelentőségű, filozófiai vizsgálódások tárgyát képező koncepciók. A (képző)művészeti és filozófiai változást, paradigmaváltást mint olyat kíséri tehát nyomon, amelyben a hagyományos, sokféle funkciót ellátó művészeti emlékek autonóm műalkotásokká érnek, illetve amelyben a funkciójukat veszített tárgyak újfajta otthont és elbírálást kapnak a múzeumokban, művészeti írásokban; azt, ahogyan az áhítat és a liturgia korábbi kontextusából kiesve másfajta befogadói figyelem alá esnek az önmagáért való szemlélet és a csodálat során, és ahogyan maguk a „frissen született” befogadók a kreativitásban is közös platformra kerülnek az alkotókkal, akik immár nem névtelen mesterek, nem is teremtő géniuszok, hanem egy kulturális, ám demokratikus projekt (néven nevezett, arccal ellátott) munkásai. Ez „az oltárkép útja a székesegyházból a múzeumba”.¹

Ehhez a nagy horderejű változáshoz egyfajta hermeneutikai fordulatra volt szükség, amelyet Radnóti Winckelmann, a neves német XVIII. századi művészeti író munkásságában fedez fel és értékel ki. Winckelmannt tartják az első művészettörténésznek, aki a Vasari-féle hagyománnyal ellentétben nem az alkotók és a nevek felől tekinti, értelmezi és írja le a műalkotásokat, hanem a befogadó és a nagybetűs, a mai kor műkedvelője által ismert és használt fogalom, a Művészet felől. Sok tényezőnek kellett egyszerre közrejátszania abban, amíg a liturgikus tárgyból megszületett a műalkotás, amíg műremekből remekmű, amíg mesteremberből alkotó, és amíg az Anyaszentegyház gyermekéből műértő, muzeológus, művészetfilozófus, és általában befogadó vált.

Ahogy a történetekben megszokhattuk, ebben a narratívában is van egy nagy csavar, ezt vizsgálja a szerző, erre kérdez rá vezérfogalmai segítségével, a témával foglalkozó korábbi irodalmak fő meglátásainak és eredményeinek gyakori ismertetésével, különböző ismert vagy kevéssé ismert művészeti tendenciák ütköztetésével.

Winckelmannál és kortársainál az ókor és a barokk, a mitológia és a jelen kerül összeütközésbe, ami azért is lehet számunkra érdekes – túl azon, hogy a paradigmaváltás következményeit mi is magunkon viseljük –, mert nekünk már az ő korukra is távlati rálátásunk lehet, és mert nekünk már megadatott az a történelmi szemlélet, amelyet a felvilágosodás még csak formálni és ízlelni kezdett. Márpedig itt, a fordulat táján nemcsak ízlésbeli különbségek adódtak, hanem (ahogyan az ellentétpárok is sugallják számunkra), világnézeti és életformabeli differenciák kerülnek előtérbe, mégpedig művészeti közvetítéssel, ami a mi érték- és mértéksemleges, nyitott szemléletű és többolvasatú világunkban már távoli lehet, mégis érdekes.

Radnóti tanulmánya azzal a korszakkal foglalkozik, amikor már látszottak a jövő képei (!), de még az emberek választhattak: volt mire letenni a voksot, nem volt szabad és szabados sem a vásár, a művészet pedig épp úgy kereste az útját, mint a gondolkodó és a műalkotás előtt álló egyszerű ember. A fordulat kora viták és álláspontok ütközésének kora is volt egyben, amit a könyv szerzője Winckelmann írásaiban is nyomon követ, akár a művészeti író munkásságát tekintjük (hiszen idővel változtak a meglátásai), akár azt a tényt, hogy egy álnéven kiadott vitairatban cáfolja saját meglátásait, majd ezt újra csak megcáfolja eredeti néven.

Radnóti a könyv exkurzusában egy másik jól ismert szerző, Schiller ízlésfilozófiáját veti össze a kor és főként Winckelmann meglátásaival, majd pedig külön fejezetben a magyar viszonyokat tekinti át, már a Winckelmann nevéhez kötött fordulat után, mintegy annak recepciója kontextusában.

A mi műalkotás- és múzeumi szemléletünk egészen más, mint egykor volt. Amit ma közelségként érzünk – hogy ugyanis elérjük és elemezzük a műtárgyakat –, az egy sajátos távolságot feltételez, tudniillik már nem szerves része az életünknek a tárgy, már nem vallási- vagy reprezentációs eszköz, nem az istenek vagy az uralkodók dicsőségére szolgál, hanem – mondjuk – társadalmi képződmény, „esztétikai objektum”.  A tárgyalt kor és a megidézett személyek ebben a szemléletváltásban erősen közrejátszottak, még akkor is, ha sokszor ellentétes, vagy teljesen más alternatívákat kínáltak a műbefogadás kérdésére. Ma már nem lehet az ő meglátásaikat nem számításba venni, nekünk már ez is egyfajta hagyomány. Az ikon ebben a közegben már nem szent tárgy, hanem sok esetben képtári tulajdon, amit nézhetünk, elemezhetünk, csodálhatunk akár, de legtöbbször ezt nem vallási indíttatásra tesszük, hanem a Művészet perspektívájából kiindulva.

Radnóti Sándor ezt a kérdést néhol könnyed, néhol – a mondanivalóra tekintettel –  nehézkesebb nyelvezettel tárja elénk és adja át számunkra, okulásunkra és örömünkre.

Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése. Winckelmann és a következmények. Budapest, Atlantisz. 2010.

¹ Tamás Gáspár Miklós: „Eötvös: a nyugat-keleti liberális”, in: uő. Törzsi fogalmak. II. kötet. Budapest, Atlantisz, 1999, 86. Idézi: Radnóti Sándor: Jöjj és láss! A modern művészetfogalom keletkezése Winckelmann és a következmények. Budapest, Atlantisz. 2010, 406.