„Belépek kertembe”

 „Balkeze a fejem alatt, és jobbjával átölel engem.” (Én 2,6) Az Énekek énekének idézett sorai szépen fogalmazzák meg a kötet címlapján látható kép belső jelentését. Antonio Canova Ámor és Psyché szobra az egymást ölelők boldogságára, az egymás számára való jelenlét és megtaláltság érzésére irányítja figyelmünket. A L’Harmattan Kiadó és a bakonybéli Szent Mauríciusz-monostor közös, Lectio Divina sorozatában megjelent kötete, amely Szent Ambrus Énekek éneke-magyarázatának fordítását és a hozzá fűzött kommentárt tartalmazza, arról az Isten utáni vágyódásról szól, amely a lélek legbenső lényegét „sebzi meg”. Ennek a vágyódásnak az előképeként értelmezhető a borítón Ámor és Psyché találkozása, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor a Szerelem „kézbe veszi” a Lelket, mintegy leereszkedve hozzá, szelíden vonva őt magához.

Heidl György lefordította és – kapcsolódva a patrisztika Szentírást magyarázó hagyományához – megjegyzésekkel látta el Szent Ambrus De Isaac et anima című Énekek éneke-kommentárját, felfejtve benne az ókori és patrisztikus filozófiai szövegek, így többek között Philón, Plótinosz, Órigenész, és Hippolütosz írásainak hatását. Értelmezésének középpontjába az „isteni jelenlét” fogalmát állította, így rendelve alá az ambrusi szövegmagyarázatot saját megközelítésének, amelyet kötetének címével (A Jelenlét vonzásában) is jelzett. Visszatérve a címlap illusztrációjához, Ámor és Psyché találkozása a lélek és az egyház Krisztussal való találkozásának reményét is jelképezi, hiszen az ambrusi magyarázat Izsák és Rebekka ószövetségi történetét veszi alapul ahhoz, hogy az Énekek énekében a menyasszony vőlegénye utáni vágyódásának, majd a két szerelmes egymásra találásának allegorikus értelmét feltárja. Az ószövetségi Izsák alakja így megelőlegezi a lélekre mint menyasszonyra vágyódó és őt hívó Krisztust, aki bár eltűnik kedvese szeme elől, ezt csakis azért teszi, hogy olthatatlan szerelemre lobbantsa őt.

Ambrus a keresztségre készülőkhöz intézett beszéde elején a következő megállapítást tette: „…valójában azt lehet embernek nevezni, aki Istenben remél (…), aki pedig Istenben remél, nem marad a földön, hanem mintegy elragadva, Istenhez kapcsolódik.”[1] Amint arra Heidl György kommentárjában felhívja figyelmünket, Ambrus reményről alkotott felfogását Philón művei alakíthatták. A keresztségre való felkészítés ezáltal a remény egész embert ontológiailag meghatározó elgondolásában gyökerezik. A 4. századi itáliai egyháztanító az Istennel való találkozás útjáról szól, amelynek három szakaszát különíti el: a felkészítést/felkészülést (institutio), az előrehaladást (profectus) és a beteljesülést/beteljesítést (perfectio). Ez a három szakasz Heidl György értelmezésében megfeleltethető a Szentírás megértésében való előrehaladással, a szentségi beavatás liturgikus eseménysorával, valamint a lélek tökéletesedésével. E három nagy egység az Izsák és a lélek szövegének tematikus egységeit is meghatározza, amelyek a tökéletességi fokoknak megfelelően szintén hármas belső felosztást rejtenek. Éppen ezért az egyháztanító nem kizárólagosan Isten és a lélek individuális egyesülését fogalmazta meg (amely megközelítés Ambrus órigenészi ihletettségéből származik), hanem exegetikai munkájában helyet kapott a tágabb értelemben vett közösségi élet is (ez Hippolütosz Énekek éneke-kommentárjából ered).[2] Heidl kommentárjában és bevezetésében[3] tehát – a korábbi értelmezői hagyomány ellenpólusaként – kifejezetten hangsúlyozza az egyházi beavatási liturgia fontosságát. A földi életben a keresztség és az eucharisztia jelenti az Isten-kapcsolat beteljesülését, amelynek előképe egyrészt Izsák és Rebekka házassága, másrészt az Énekek éneke menyasszonyának és vőlegényének egymásra találása.

Izsák mint Krisztus előképe, a teljesen megtisztult, mennyei misztériumokkal ékes lélekre vágyakozik, hogy vele egyesülhessen. Rebekka pedig úgy megy Izsákhoz, mint a forráshoz, „hogy edényét megtöltse és megmerítse a tiszta bölcsesség tanításaival.”[4] Itt tehát valójában arról az „élő vízről” van szó, amelyről Jézus beszél az evangéliumban a szamariai asszonynak.[5] A kúthoz való jövetel Ambrusnál a test elhagyását jelenti, és arra az egyesülésre vonatkozik, amelyben a lélek az Úrral egy szellemmé válik. Heidl azonban megjegyzi, hogy a test elhagyása a milánói püspök beszédében nem misztikus önkívületet jelent, hanem a bűnöktől való teljes elfordulást. Így amikor a fordító és kommentátor a 6. pontot értelmezi, abban különbséget tesz a testből való kilépés plótinoszi gondolata és az Ambrusnál megjelenő hasonló elmélet között.[6] Míg Plótinosznál a test anyagi természete a rossz oka, addig Ambrusnál a rossz erkölcsi értelemben a jó hiányát jelenti, amely abból ered, hogy a szenvedélyek eluralkodnak rajtunk. Így az Istenhez való kapcsolódással a lélek (amelyen a rétor képletesen az egész embert érti)[7] elmenekül a vétkek elől, a bűnök „alapanyagától”. Az Izsák és a lélek gondolatvilágát tehát mélyen áthatja a megtisztulás igénye, hiszen egyedül ez teszi lehetővé Isten alászállását a lélekbe.

Így az Énekek éneke eleji csók, amellyel a lélekbe „átárad a csókoló Lelke”[8], olyan „jegyességi foglalóként”[9] érthető, amely Isten lélek iránti vágyódásának és szerelmének jele. Ez lobbantja lángra a lelket, hogy keresse és kutassa az előle elrejtőző Isten jelenlétét. Éppen ezért Szent Ambrus a vőlegény minden hívását, amelyet a lélekhez intéz („Kelj föl, gyere kedvesem” Én 2,10; „Jöjj ide a Libanonról, mátkám” Én 4,8), a világtól és a testtől való elfordulás felhívásaként értelmezte. Az Énekek énekében megjelenő motívumok, a „kebel felfedése”, a „kenetek illata”, a „kimenetel a nyáj nyomában” mind arra az isteni jelenlétre vonatkoznak, vagy ahhoz kapcsolódnak, amelyet a lélek kezdetben (mint Isten előzetes szeretetének jelét) megérez, és amely vonja, húzza őt magával.[10]

A bűnök elhagyása, a világból való kilépés egyben a legbensőbe való belépés is: „Boldog az a lélek, aki a legbensőbe lép. Fölemelkedik a testből, mindentől eltávolodik, s önmagában keresi és kutatja, hogy merre követheti az istenit, és ha minden értelemmel felfogható dolgon túllépve képes megragadni, megerősödik benne, ő táplálja.”[11]

Krisztus szeretete „megsebzi” a lelket (és az egyházat): ez az Énekek énekének talán a legszebb és a legmélyebb értelmű képe. Ebből a „sebzettségből” bontakozik ki a menyasszony vőlegényt kereső éjjeli vágyódása: „Kedvesem benyújtotta kezét a résen, s erre bensőm felindult. (…) Ajtót nyitottam kedvesemnek, de ő már elfordult és távozott. Szinte elalélt lelkem a szava miatt! Kerestem őt, de nem találtam többé…” (Én 5,4; 6) Szent Ambrus mondanivalójának lényege, ahogyan arra Heidl György felhívja figyelmünket, voltaképpen ebben a hiányban összpontosul. Az Istenre vágyódó lélek Ambrusnál a keresztségre és az eucharisztiára készülő jelölt, de egész keresztény létünk valósága ebbe a szüntelen vágyódásba és a belőle fakadó keresésbe ágyazódik. A divina praesentia fogalma, amelyet Heidl kiemel kommentárjában, a milánói egyháztanító szöveget szervező központi gondolata. „Ambrus a jelenléthez szeretné elvezetni hallgatóját/olvasóját. A beszéd címzettje a szerelmes lélek, aki felismerte Krisztus istenségét. A felismerés odafordulás Istenhez: benső fordulat, Krisztus jelenlétének valóságos megtapasztalása.”[12] A hozzá forduló lélekhez Krisztus „szökellve” érkezik, ami szintén meghatározó gondolata az Izsák és a léleknek. Benne az a szeretetteljes közeledés bontakozik ki, amely által Isten fia alászáll a lélekbe; abba a kertbe, amely Atyja érintésének nyomát hordozza magában. Ebben a találkozásban megleljük szívünk egyetlen szerelmét, ami azt is jelenti, hogy a maga teljességében ragyoghat fel istenképmási voltunk. A „szökellő” Krisztus, aki alászáll, hogy felemelje a tőle távol lévő lelket, annak az emberi tapasztalatnak a megértését segítheti, amelyet a milánói püspök beszédeit hallgató Ágoston a következőképpen fejezett ki vallomásaiban: „Későn szerettem beléd, szépség, te réges-régi és olyannyira új, későn szerettem beléd! Lám, belül voltál, én pedig kívül, és ott kint kerestelek; s bár rút voltam, rárontottam szép alkotásaidra. Velem voltál, és én nem voltam veled. Az tartott távol tőled, ami nem volna, ha nem benned volna. Szóltál és hívtál, és megtörted süketségem, fölvillantál, fölragyogtál, és elűzted vak sötétségem, illatoztál, lélegeztem, és sóhajtok utánad, ízleltelek, és most éhezek és szomjazok; hozzám értél, és én fölizzottam békédre áhítozva.”[13]

Heidl György kötete a Szent Ambrus műve kapcsán felfejtett gazdag szöveghagyománnyal izgalmas kaland és egyben kihívás az olvasónak. A szöveg megértése azonban, amint arra ő maga is utal az Énekek éneke kapcsán,[14] Isten megismerését teheti könnyebbé számunkra. „Ahogyan a menyasszony keresi a vőlegényt, a Szentírás olvasója úgy vágyakozik a megértésben egyesülni az Igével, amint a menyasszony vágyakozik arra, hogy vőlegénye bevezesse hálókamrája mélyére.”[15] S noha a kötet még csak „függönyön át”, képek által láttatja az eljövendőt, reményünk van a színről színre látásra.

Heidl György: A Jelenlét vonzásában – Szent Ambrus Izsákról és a lélekről

Szent Mauríciusz-monostor, Bakonybél – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2012.