„Ellene vagyok a hidegségnek, a cinizmusnak, annak, hogy az élet értelmetlen és hideg.” – interjú Szövényi-Lux Balázzsal.
A XVII. Országos Diákfilmszemlén fiatal filmes kategóriában a fődíjat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója, a KUK kritikusa Szövényi-Lux Balázs nyerte Drága Illa című alkotásával. Ebből az alkalomból beszélgettünk a rendezővel.
-Kezdjük a Pázmánnyal. Úgy érkeztél ide, hogy filmrendező akarsz lenni, mégis a kommunikáció-filmelméletet választottad. Miért?
- Leginkább azért, mert gyakorlatilag lehetetlen Magyarországon filmrendezést tanulni. A Filmművészetin nem indult felvételi két éve se operatőr, se rendező, se forgatókönyvíró kategóriában. Még csak az esélyét sem kaptam meg, hogy megpróbáljam. Nagyon tudatos vagyok ilyen szempontból, kiskorom óta ezt szeretném csinálni. A Pázmányról pedig nagyon sok információt hallottam. Egy ismerősöm, aki szintén a piarista gimnáziumba járt, mondta, hogy mindenképp ajánlja, ha lenne jobb, ajánlana jobbat, de nincs. Tény, hogy sokat gondolkoztam az ELTE filmszakja és a Pázmány kommunikációja között, de az volt a baj, hogy az ELTE filmszakja teljesen elméleti volt. Annak tényleg az az előnye, hogy sok filmet lát az ember, kulturálódik, meg egy kis világnézetet biztosít. Viszont az a jó a Pázmány kommunikációjában, hogy elágazott a filmművészet szakirányba. Az is vonzott, hogy jók az eszközeik. Hallottam, hogy HD felszerelésük van. Ahogy szokták mondani, a nyílt nap csak egy üzlet, de engem épp a nyílt nap lökött végül a Pázmány mellé, mert zöld a környezete, egyfajta nyugodtsága van, és nincs is annyira messze. Tehát nekem megérte mindenképp.
- Nagyon érdekel, hogy mennyire önéletrajzi a Drága Illa története.
- Van alapja. Tulajdonképpen mindig, amikor belekezdek valamibe, bármilyen kis ötletről van szó, az nagyon erősen kötődik hozzám. Eleve a filmezést nem tudom úgy elképzelni, hogy az ember csinál valamit csak úgy, bele az éterbe. Mindig az a lényeg, hogy hogyan szól rólam. Amit az elmúlt egy-két évben készítettem, azok mind valami saját élményen alapultak. Volt egy esemény, ami érzéseket indított el bennem, volt egyfajta feszültség, amit a filmben le is tudtam vezetni. Tehát az önéletrajzi alapja abszolút megvan. Mész a tömegben, és megtetszik egy teljesen ismeretlen, akivel többször összefutsz. Benned van a frusztráció, hogy odamenj: „Szia! Én vagyok XY, és tökéletes partnered lennék, higgy már nekem, légyszi! Jó?” A plátói szerelem nem működik csak úgy. Megtörtént velem is, ezen alapul a történet. Érzékeny lélek vagyok, fölvállalom a romantikát, mert úgy gondolom, hogy filmet úgy nincs értelme készíteni, ha az ember nem őszinte. Nagyon ellene vagyok a hidegségnek, a cinizmusnak, annak, hogy az élet értelmetlen és hideg. Ezt egy nagy magyar betegségnek tartom.
- A piros lufi ötlete honnan jött?
- A forgatása annak volt a legszórakoztatóbb. Nagyon spontán jöhetett. Egyrészt egy Yann Tiersen zene inspirált. A piros lufi szál nem is volt benne a film első változatában, ami még főleg narrációközpontú volt. Majd egészen véletlenül jött. Talán azért is, mert volt egy szülinap, ahol ottmaradt egy lufi. Eszembe jutott, amikor ütögettük mi gyerek többen, hogy vissza akarok nyúlni egyfajta gyerekes dologhoz, egy önfeledt érzéshez. Ugyanis az ember, amikor szerelmes lesz valakibe, akkor összemegy kicsibe. És aztán a zene, meg annak az emléke, hogy a gyerekek lufiznak összeállt bennem, és rájöttem, hogy ez egy görcsös dolog: üssük meg azt a piros lufit, egye fene! Ráadásul arra is törekedtem, hogy egy kicsit groteszk, vagy legalábbis irreális legyen az egész. Valahogy ez is benne volt, de nem akarom belemagyarázni, mert azután teljesen kiszakítottam ezekből az aspektusokból a piros lufit. Majd kialakult bennem a kép, hogy oldalról látjuk a srácot, ahogy megy a tömegben föl-alá, és ütögeti a lufit, amit begyorsítottam. Ez volt az első egyértelmű kép. Aztán teljesen véletlenszerűen összeállt elemekből, és már tudtam, hogy így kell levezetni, és ez ki fogja fejezni, amit érzek. Igazság szerint szeretem a titokzatosságot, a kis finomságokat, ami nem közvetlenül bemutat, hanem szép lassan indít el valamit, amiből egy kis teret kap a néző is, hogy saját magát beletegye.
- Nagyon természetesnek tűntek a szereplők. El tudnád mesélni, hogyan találtad őket?
- Nagyon érdekes volt. A filmterv már teljesen elkészült februárra. Úgy terveztem, hogy tavasz elején kezdem a forgatást. Elmentem egy-két alternatív színházi darabra, megnéztem a fiatalokat, és nem tetszett egyik sem, hogy őszinte legyek. Nem volt olyan szereplő bennük, akit én vártam volna. Klasszikus és érzékeny figura kellet a srác szerepére, a lány pedig nem egy átlagos szőke baba, hanem valaki, akinek karaktere van. Viszont legyen szép mindenképpen. Nagyon sokáig keresgettem, és nem találtam senkit. Egészen véletlenül egy nagyon jó ismerősöm, Vértes Eszter ajánlott egy srácot, aki szerinte nagyon jó, és menjek el megnézni. Elmentem egy színházi darabra – elmentem volna, de nem láttam, mert a végére értem oda. Viszont amikor kijöttek, csak úgy spontán leültem vele beszélgetni. Akkor jöttem rá, hogy ő abszolút illeni fog hozzá, illetve más opcióm nem is volt, nem is találkoztam mással. Úgy gondoltam, benne megvan, ami kell, holott nagyon érdekes, hogy maga a karaktere nem egyezett azzal, amit én elképzeltem. A lány pedig… Nagyon sokáig próbáltam egy másik színésznőtanoncot megkörnyékezni, de végül nem lett belőle semmi. A legutolsó napokban jött rá, hogy neki mégiscsak valami vizsga előadása van, és nem vállalja. Ott voltam a forgatás előtt négy nappal. Ekkor beugrott egy egyetemi ismerősöm, aki mesélt egy lányról, aki szerinte nagyon tehetséges, de én akkor még kifejezetten szőke lányt kerestem, és ő fekete hajú. Ráírtam egy közösségi portálon, természetesen ilyenekre nagyon jól lehet ezeket használni. A lány pedig pont nem csinált semmit egész héten, nagyon lelkes volt. Találkoztam vele szombaton, és csütörtökön már forgattam is.
- Mindenki azért volt ott a forgatáson, hogy a te „agyszüleményedet” valóra váltsa. Milyen érzéseket váltott ki belőled az új helyzet, hogy te rendezed a gyakorlatilag ismeretlen színészeket?
- Az a célom, hogy ne iparszerűen működjön a filmezés. Ne úgy, hogy bemegyünk idegenek, gyorsan megcsináljuk, idő van, leforgatjuk, és fölállunk, kimegyünk, hanem hogy legyen egy személyes hangulata. Ezért is ültem le a sráccal beszélgetni. De a lánnyal is azért akartam mindenképp, hogy egyrészt ő is lássa, ki vagyok, hogy ne érje sokként, hogy én hogyan fogok vele beszélni, illetve hogy én is érezzem azt, hogyan viszonyul hozzám, hogyan viszonyul a helyzethez, és hogy tényleg szívesen csinálja. Számomra az volt az alapvető. Elmondtam, hogy nekik igazából nem lesz anyagi hasznuk. Mégis olyan szerepet próbáltam adni mind a kettőjüknek, amit ha jól játszanak, akkor esetleg meg is jegyzik őket, tehát ez nekik is jól jöhet esetleg. Nagyon jó érzés volt, hogy mindenki nagyon odatette magát. Amikor (Barcsai – a szerk.) Bálinttal fölvettem hetedszerre ugyanazt a három szót, és azt mondtam, hogy én akkor is így szeretném hallani, és amikor végül jól megcsinálta, akkor látszott, hogy talán meglepődött azon, hogy mit várok el. Próbáltam nem erőszakos lenni, a partnereimnek tekintettem őket. De már a második napon egészen lazán ment, megvolt a hangulat. Viszont az eredeti kérdésre visszatérve, mindenképp nagy felelősségtudatot ébreszt, hogy ők miattam vannak itt, azért, mert én kitaláltam valamit, amiben megvalósítás előtt, hogy őszinte legyek, magam is bizonytalan voltam, hogy érdemes-e egyáltalán. Végig bennem volt az, hogy nekem muszáj ebből valami jót kihoznom, ha már ők itt vannak. És ha már más is benne van rajtam kívül, úgy éreztem, hogy már miattuk is jól kell elkészítenem, ha már hozzáadták a nevüket, ne égjenek vele. Ugyanakkor pontosan tudtam, hogy “amatőr” színészekkel fogok dolgozni. Nem húsz éve színpadon álló zsenikkel, hanem ugyanolyan feltörekvő bolondokkal, mint én, akiknek van valamilyen álmuk, van valami, ami hajtja őket. Nem hozhattam őket sem olyan helyzetbe, hogy olyan dolgokat adok a szájukba, amit nehéz lenne eljátszani. Ezért törekedtem afelé, hogy inkább képileg fejezzem ki magam, meg inkább egymásra vágjak helyzeteket. Nagyon sokat elmond egy arc, ha hallunk alatta egy szöveget, ahogy a végén megoldottam. Többet, mintha csak az arcot mutatnám, miközben beszél.
- Milyen volt a közönség reakcióival találkozni?
- A Diákfilmszemlén nem voltak közönségreakciók, ami a lehető legidegesítőbb. Egymás után lement mondjuk húsz film. Ilyenkor se taps, se semmi nincsen. És akkor egyből jön utána a következő. Az első reakció maga a zsűri értékelése volt, amikor kihívtak, leültettek, és elkezdtek beszélni. Nem is hallottam többet. Egy idegen nem fog odajönni, hogy „jaj, de ügyes voltál, jaj de aranyos voltál”. Kétségeket is ébresztett bennem egy kicsit, hogy ennyire hidegen hagyja őket. Ilyenkor mindig elgondolkozik az ember, hogy a negatív vélemény is jó, mert az valami felé terel, és látom, ki mit érez abból, amiben én már benne vagyok, de ha nincs vélemény, az a legrosszabb, mert akkor úgy érzem, mintha az egész elszállt volna az éterben és kész. Viszont nemrég levetítettük a Drága Illát egy családi összejövetelen. Ők személyesen odajöttek, és mivel családtagok, megmondták nyugodtan a véleményüket. Nagyon jó volt megtudni, hogy ki mit látott benne, és az mennyire különböző. És volt egy alkalom, amikor a Pótkulcs nevezetű helyen, egy filmklubon is levetítették az egyik film előtt. Kicsit remegtem, hogy kellett-e nekem idehoznom a „hülyeségemet”. Egy igazán jó Bresson film előtt mit keresek én? Utána odajött az egyik srác és azt mondta, „Te, nekem jobban tetszett a te filmed, mint az a film”. Akkor megálltam, és leültünk körbe beszélgetni, és akkor végre tőlem teljesen függetlenek emberek mondták el a véleményüket.
- Azt látták benne, amit te terveztél, vagy másképp értelmezték, önálló életre kelt a mű?
- Nagyrészt az jött le, amit én terveztem, és ennek nagyon örültem. Főleg a zsűri véleménye volt a nagyon érdekes. Ott lehetett leginkább hallani a különböző nézőpontokat. Volt, aki külön megköszönte, hogy megcsináltam neki a filmet, mert ez neki arról szólt, hogy mi férfiak beleszeretünk a szép nőkbe, azután kiderül, hogy buta libák, és igazából közünk nincs hozzájuk. Mert a végén milyen jó, hogy megszólaltatom a lányt, és ott kiderül, hogy igazából nem is tud beszélni… Nekem nem ez volt egészen a célom. Inkább az, hogy megmutassam abban az utolsó beszédben, hogy bármilyen szép az a lány, földi halandó ő is. Bár nagyon magabiztosnak néz ki, nem biztos saját életében, saját környezetében, életében, döntéseiben.
- Utólag hogyan értékeled a filmet?
- Hogy őszinte legyek, nem vagyok elégedett vele teljesen. Amikor elkészült, kifejezetten rossznak éreztem. Azt mondtam, semmi értelme, nem is hat már rám. Majdhogynem elvártam azt a hatást, amit egy olyan film kelt, ami inspirálni tud. Azon a verzión, amit a szemlére beadtam is éreztem, hogy bizonyos pontokon rossz, és utólag még változtattam is rajta, csaltam, ha úgy tetszik. Minimálisan még négy másodpercet adtam egy képhez, vagy egy másikból levettem még két másodpercet, nagyon apró dolgokon. Most úgy érzem, hogy kevés kellett volna hozzá, hogy jó filmet adjak ki a kezemből. Ha bizonyos jeleneteknél még lett volna egy picit több felvételem, egy picit többféle beállításom, egy picit több statiszta, akkor valóban olyan lehetett volna a végeredmény, mint a nagy kép a fejemben. Például a lány stilizált bemutatásánál, ahol elhalad a fiúk sorfala előtt, utólag kellett „küzdenem” a vágással, mert maguk a felvételek nem fejezték ki azt, ami bennem volt. Úgy próbáltam megvágni, hogy alkalmanként megszakítottam a munkát, és felidéztem azt, amiből eredetileg kiindultam. Aztán feltöltődve újra nekivágtam. De mivel előtte még egyáltalán nem forgattam hasonló filmet, ezért nem is tudtam megfelelni az elvárásaimnak. Nagyon nagy lépcsőfokot jelentett számomra egy normális történetmesélő film eléréséhez.
- Milyen tervek lapulnak a fiókodban?
- Volt egy párhuzamos kisjátékfilm ötletem a Drága Illával. De az még nagyobb léptékű lett volna, és úgy gondoltam, hogy előbb ezt beiktatom. Ott a fiú és a lány nemcsak megtestesülnének, és néznék egymást, hanem egy férfinek és a nőnek a kapcsolata jelenne meg. Lenne egy 25-26 éves fiatal házaspár. Első nagyon komoly veszekedésüket mutatnám be egy tökéletes idillből. Aztán a végén visszatérnék egy másfajta idillbe, egy kicsit megedzett idillbe, ami már sokkal valóságosabb. De ezt jegelem, mert egyelőre nem akarok belekezdeni semmi újba. Nagyon vonzanak a klasszikus motívumok, az erős érzelmek. Nagyon sok nagyjátékfilm ötletem van. Egyre több, amikben van egypár egészen nagy álomprojekt is, amit csak majd a szép távoli jövőben lehet megvalósítani. Most elkezdtem egyet írni, de csak azért, hogy megpróbáljak egyszer egy nagy filmet az elejétől a végéig megírni, hogy sikerül-e, mert sosem írtam ilyet. Nagyon nehéz igazi párbeszédeket jól megírni… De nagyjátékfilm ötletből gyakorlatilag kettő is van, amin nagyon gondolkodom. Pár éven belül neki kell kezdeni, és egy rendes mozifilmet forgatni.
- Magyar filmeket készítenél vagy inkább mennél ki külföldre?
- Ez egy iszonyú nagy dilemma nálam, mert örülök, hogy magyarnak születtem, valamilyen szempontból pedig nagyon nagy hátrány magyarnak lenni. Az a célom, hogy magyarként készítsek jó filmeket, akár angol, vagy francia nyelven. Igazából nem attól lesz magyar egy film, hogy Magyarországon forgatjuk profi magyar színészekkel. Mondjuk Szabó István A Napfény íze című filmje abszolút példaértékű. Azon projektek nagy része is olyan, amelyekben gondolkodom, hogy csak itthon nem tudnám elkészíteni őket. Tehát benne van a pakliban a külföldi filmkészítés. De nem mennék ki ötven évre mondjuk az USA-ba, sőt, nem is akarok az USA-ba menni annyira. Inkább európai filmet forgatnék, mintsem amerikait. Átrepülni a tengeren repülővel… hát… Nem szeretek repülni. De persze nem vetem el ezt a lehetőséget sem.
(A Drága Illa című film erre a linkre kattintva érhető el.)
Blogajánló
Rovatok
Keresés
Facebook-hozzászólások