„Most leszállunk innen a vak világba!”

Dante Pokla vizuális irodalmi mű ugyan, de egyáltalán nem könnyű vizuálisan megragadni a mű valódi mélységét. Az ellentmondás talán arra vezethető vissza, hogy az elképesztően szuggesztív módon megalkotott képek, helyzetrajzok, amelyek valóban adnák magukat a vizuális megjelenítésre, a narráció szempontjából kevéssé lényegesek. Az elbeszélt történet ugyanis alapvetően nem a sorjázó képekből építkezik, hanem a statikus, és általában csak néhány megszólalásból álló párbeszédekből. A Dante által bemutatott világ a fantázia alkotta lenyűgöző, borzalmas, megindító vagy éppen nevetséges képek sorozata, ezért kiváló illusztrációk készíthetők, miként készültek is belőle, de Dante műve nem egyszerűen a túlvilág rajza, hanem egy ember története is. Ezt a fejlődéstörténetet nehéz képekben elmesélni. Kevés is az olyan színházi vagy filmes próbálkozás, amely ilyen célokat tűz maga elé; még kevesebb az olyan, amelynek sikerült is elérnie valamiféle eredményt.

A Maladype Színház Pokol előadása a Trafóban – szerintem igen tiszteletreméltó módon – mégis megkísérli bemutatni a főszereplő változását, és mindjárt két fejlődéstörténetet is felvázol. Egyrészt azt érzékelteti, hogy miként válik a mű főszereplője igazi, még bűnös társait is szerető emberré – Dante kapcsán talán mondhatnám, hogy kereszténnyé, de a produkció egészét nézve a humanista jobb kifejezés –; másrészt, hogy hogyan érik költővé. Az utóbbi a nagyobb vállalás, mert ezt valóban nem szokás színre vinni.

De kezdem a bemutatott világgal: a díszlet egyszerű, mindössze egy pokoli trónszék áll a színpad közepén, valamint forgószékek sorakoznak két oldalon. Az előadás hangeffektusait a háttérben felállított dobok biztosítják, és összesen három szín: fehér, fekete és vörös uralja a színt. A látszólag ingerszegény környezettel pontosan azt a nyomasztó érzést sikerül megteremteni, ami Dante szövegéből is süt: ott szintén nincsenek igazán színek, nincs zene és nincs fény. Van azonban bűnös ember, millió változatban és végtelen sokszínűségben, és van a nagy kérdés: hogyan és miért lesz bűnössé az ember? A Maladype Színház Pokla olyannyira a bűnös ember ábrázolására koncentrál, hogy itt az igazi díszlet is ember. A bűnös lelkeket megjelenítő statiszták mozgása, az általuk felvett alakzatok hivatottak élő háttérként szolgálni az egyes jelenetekhez. És valóban felvonul a színen a bűn ezer arca: egy sor elmondott és eljátszott történetet látunk, melyek egy-egy bűnre és bűnösre fókuszálnak. Mindenkire csupán rövid percek jutnak, így sokszor nem világos, ki is tűnik fel és miért. Persze a monológokból és párbeszédekből kiderül az egyes alakok neve, de attól még nem jutunk közelebb a szereplők felismeréséhez, ha tudjuk, hogy Farinatának, Cavalcantének, vagy Pier della Vignának hívják őket. Talán azok a legjobban sikerült jelenetek, amelyek kibontva és továbbgondolva a szövegben rejlő lehetőségeket, erősen aktualizálják a dantei ábrázolást: az eredetileg torkos Ciacco itt a fogyasztói társadalom egyszerre vicces és elborzasztó megjelenítője, míg az eredetiben hízelgő szajha, Thais a darabban a szinte vonzóan gusztustalan testiség gúnyos illusztrációja. Fontos és örvendetes, hogy a Maladype Pokla nem realista és nem tragikus, sokkal inkább irreális és groteszk: együtt él benne a látomás és a valóság, valamint a komikum, a kisszerűség, a nagyság és a borzalom. E felfogással sikerült elkerülni azt a helytelen klisét, miszerint a dantei Pokol az evilág rettenetének realista ábrázolása: Dante maga is – legalábbis a Pokolban – inkább groteszk és szürreális, semmint valósághű.

A bűnök és bűnösök bemutatása olyan gyors, hogy összességében csak a folyamatos mozgást érzékeljük, ám van a színnek egy szilárd és mozdulatlan pontja, a közép, ahol a főszereplő Dante végigéli ezt a látomássorozatot. Vezetője a trónszék háttámlájáról végig a szín fölé magasodó Vergilius komor és szigorú – egyébként magával ragadóan megformált – alakja. Olyan ő, mint egy okos, de depressziós tanár, aki jól elmondja – kicsit persze túl gyorsan és gunyorosan – a tananyagot, de nem igazán érdekli, hogy a diák mit fog fel belőle. A tanuló Dante ráadásul csak látszólag van rábízva ebben a produkcióban: a főhős lelkéért a humanista Beatrice és az eszes, de hideg Lucifer küzdenek – miként Hans Castorp lelkéért Settembrini és Naphta: Thomas Mann vendégszövegei ugyan a Doktor Faustusból valók, a szituáció engem mégis inkább a Varázshegyre emlékeztet. A csata akkor dől el, amikor Júdás egyszerre sátáni és krisztusi alakja feltűnik a színen. Dante ekkor elhagyja székét, hogy élő szoborkompozícióvá álljon össze a legnagyobb bűnössel: a megjelenített kép a Pietàt idézi, Dante úgy tartja ölében Júdást, ahogy a fájdalmas szűz a keresztről leemelt Krisztust, és bűneitől függetlenül, mint szenvedő embert biztosítja szeretetéről. A győzelmet arató szeretet, a humanista Beatrice immár átveheti a pokolbéli vezető, Vergilius helyét a trón háttámláján, mintegy jelezve, hogy ezentúl ő magasodik a Pokol legyőzött világa fölé.

Az Isteni színjáték szövege két fordításban szól a darabban: Vergilius Babits Mihályt, míg Dante – első pár babitsi megszólalása után –, valamint a bűnösök Nádasdy Ádám új fordítását szavalják. A kétféle magyarítás nyelve nagyon eltérő ugyan, de ritmusa, mértéke – hatodfeles jambus, vagy drámai jambus – azonos. Talán ezért nem éreztem zavarónak a két fordítás keverését; ami kissé zavaró volt, az a szövegmondás gyorsasága: néhol olyannyira szaladt a szöveg, hogy jelentését is nehéz volt követni, és kevéssé hallatszódott és érződött, hogy mind Babitsnál, mind Nádasdynál bizony erősen lüktet a magyar nyelv. (Akkor lehetett igazán érezni, hogy mekkora költői erő van a szövegben, amikor egy pillanatra kizökkenve a folytonos mozgásból egy-egy bűnös lélek megállt, és csupán a versmondás hatására bízva a jelenetet, monologikusan elmondta történetét. Odüsszeusz és Ugolino gróf – mindkét alakot Páll Zsolt formálta – szövegei alatt például érezhetőn leszállt a csend a nézőtérre.)

A két fordítás párhuzamos használata talán azt próbálja sugallni, hogy a Vergilius képviselte hagyomány nyelvéből miként lesz a tapasztalatok és a pokoljárás következtében egy modernebb és újszerűbb nyelv a költővé érő Dante tolla alatt: valószínűleg ezért vált a főhős Babitsról Nádasdyra az első megszólalások után.

Azt látjuk ebben a produkcióban, hogy az ember és költő Dante miként győzi le önmagát és önmaga poklát. De talán még nagyobb kihívás annak bemutatása, hogy miként hódítja meg a mennyek országát. Kíváncsian várom.

Dante: Isteni színjáték. Pokol

Maladype Színház

Fordította: Babits Mihály, Nádasdy Ádám

Felhasznált szövegek: Thomas Mann, Paolo Santarcangeli

Rendező: Balázs Zoltán

Rendezőasszisztens: Mátrai Mirella

Produkciós vezető: Erős Balázs

Dramaturg: Góczán Judit

Díszlet, jelmez: Polgár Péter

Jelmez: Horányi Júlia

Mozgás: Szöllősi András

Ütőhangszerek: Kerényi Ákos, Mogyoró Kornél

Ladányi Andrea – Vergilius

Faragó Zénó – Dante

Orosz Ákos – Lucifer

Fátyol Kamilla – Beatrice

Lendváczky Zoltán – Cháron, Filippo Argenti, Tizifoné, Nessus, Capaneus, Bertran de Born, Gennydorong, Capocchio,

Ligeti Kovács Judit – Caccio, Megéra, Cavalcante, Brunetto Latini, Thais, Loderingo, Sinón

Páll Zsolt – Minos, Bukott Angyal II, Minotaurusz, Ragyaszárny, Odysseus, Ugolino

Tankó Erika – Francesca, Alektó, Farinata, Pholus, Pier Della Vigna, III. Miklós, Catalano, Bocca degli Abati

Tompa Ádám – Bukott Angyal I, Paolo, Jézus, Khiron, Jacopo Rusticucci, III. Miklós, Bűzfarok, Ádám mester, Júdás

Valamint: Alscher Bettina, Bordi Gábor, Csányi Sarolta Lívia, Horák Zita, Horváth Lilla, Juhász Dalma, Kerekes Tamás, Kovács Judit, Krausz Gergő, Kutrik Lilian, Lakos Marcell, Lukáts Kata, Mácsai Kati, Nagy József, Nemes Zoltán, Orbán Ildikó, Orgován Letícia, Pataki Viktor, Peller Cintia, Rábavölgyi Tamás, Sákovics Eszter, Samu Tímea, Urai Dorottya, Varga Brigitta, Zelencsuk Kata

Bemutató: 2011. március 31.

A képek forrása a PORT.hu. (fotó: Puskel Zsolt)