„Nincs újság, semmi jó hír”

Amikor egy szervezett nyaralás balul sül el, az ember kézenfekvőnek találja az utazási iroda szolgáltatását hibáztatni anélkül, hogy inkább önvizsgálatot tartana. Ezen cégek kínálatában manapság olyan „egzotikus” helyekkel lehet találkozni, amelyek bár elsőre izgalmasnak tűnnek, végül nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. A Kanári-szigetek részét képező Lanzarote is éppen ilyen hely, legalábbis Houellebecq regénye szerint. A mű idén, a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából jelent meg magyar fordításban – a rendezvény díszvendége épp a francia szerző volt.

Michel Houellebecq bő egy évtizede megírt rövid, alig százoldalas kisregénye majdhogynem banális történetre épít: egy, az ezredfordulón megesett nyaralás eseményeit és furcsaságait meséli el. Megemlítendő, hogy a sziget nevét felfedezőjéről, Lancelotto Malocello olasz utazóról kapta; Lanzarote a genovai tengerész keresztnevének spanyol megfelelője. A főhős így lesz a táj modern, 20. századi felfedezője – mint turista. Azonban gyorsan felismeri, hogy elhamarkodta a döntést, amikor hagyta magát rábeszélni az utazásra, ugyanis a vidék szinte semmilyen említésre méltó látnivalóval nem kecsegtet: mindössze néhány hegy, homokdűnék, kaktuszok fogadják az ideérkezőt. „A sziget gyöngécske ütőkártyáit számba véve egyáltalán nem meglepő, hogy Lanzarote-ot főleg az angolszász nyugdíjasok gyanús társasága látogatja, és persze fantomszerű norvég turisták (akiknek valószínűleg az az egyetlen létalapjuk, hogy igazolják a legendát, amely szerint állítólag valaki látta, hogy egyesek januárban is fürödtek a tengerben). De tényleg, mire nem képesek a norvégok?” (18. o.)

A táj bágyadt unalmat ébreszt, amely a főszereplőt is eltölti; számára a vakáció azon órái a legelviselhetőbbek, amikor a Music TV-t nézheti hotelszobájában. Rutinszerű életvitele, ebből fakadó magányossága, úgy tűnik, megváltoztathatatlan. Ezen pedig sem az idő; a vakáció szűk egy hete, sem a tér; az ismeretlen sziget nem segít. Nyaralása során megismerkedik egy belga rendőrrel és két (könnyűvérű) német lánnyal, akik társául szegődnek a környék bebarangolásában és az idő múlatásában; ám ők csak tovább mélyítik kiábrándultságát. Ismeretségei nem bizonyulnak tartósnak, a nyaralás után a főszereplő ugyanolyan magányosan utazik haza, ahogyan megérkezett a vakáció helyszínére. „Az ember otthon marad, örül, hogy soha nem csöng a telefon, és amikor véletlenül megszólal, nem kapcsolja ki az üzenetrögzítőt. Nincs újság, semmi jó hír. Nagy összességében ilyenek az emberek. Én is ilyen vagyok.”(84. o.)

Houllebecq művének előnyére válik a szenvtelen narrátori attitűd, a szikár regénynyelv, amely a banális események leírásakor sem veszít feszességéből. Bátor őszintesége, maníroktól való mentessége az, ami nem engedi, hogy az olvasó végül teljes közönnyel és unalommal fogadja az elbeszélést. Ez a nyelvi megformáltság ellensúlyozza a szinte véletlenszerűen felbukkanó karakterek kimunkáltságának hiányosságait. Az író jelentős alkotói energiát fektetett abba, hogy főhőse izolációjának légkörét megteremtse, viszont keveset áldozott arra, hogy lélektani mélységeit, motivációt kidolgozza.

A második fejezet – egyébként kulcsfontosságú – felütése is jól szemlélteti ezt: „Az 1999-es szilveszterem rosszul telt: megpróbáltam csatlakozni az internetre, de nem sikerült. Nemrégiben költöztem a lakásba, azt hiszem, újra kellett volna telepítenem a modemet, vagy valami hasonló. Hamar ráuntam a hiábavaló kísérletezgetésre, tizenegy körül elaludtam. Modern szilveszterem volt.” (7. o.)A regény további karakterei viszont feltűnően kidolgozatlanok: a belga rendőr, Rudi jellemrajza hosszú levele ellenére felszínes marad, ahogyan a német lányok is élettelen papírmasé figurák, mindössze néhány külső tulajdonságukat ismerjük.

Houellebecq kisregénye sajnálatos késéssel jelent meg Magyarországon. A tizenhárom évvel ezelőtt született mű atmoszféráját betölti az ezredfordulón aktuális úgynevezett„Y2K-probléma”,azaz a 2000-es évtől való rettegés, az új évezredbe való belépés iszonya – ez azonban a jelenből visszatekintve egyszerre érdektelennek, mégis nevetségesnek tűnik. Szintén ebből a „késeiségből” következik, hogy mivel a francia szerzőnek eddig csak hosszabb regényei jelentek meg magyar fordításban (esszéi, elbeszélései nem), a Houellebecq-prózát korábbról ismerők számára jelen mű valószínűleg csalódást okoz. Az Elemi részecskék, A csúcson vagy az Egy sziget lehetősége olvasása után könnyen úgy tűnhet, hogy a Lanzarote csupán kísérlet, előtanulmány, amelynek gondolati elemei az imént említett művekben – az író jellegzetes esszészerű (esszéregényszerű) stílusában – már bővebben és átfogóbban megfogalmazódtak. Houellebecq könyvfesztiválon való megjelenésének köszönhetően sokaknak bizonyára a Lanzarote volt az első olvasmányélménye a szerzőtől. Új magyar olvasói nem feltétlenül érdektelenséggel fogadták a csaknem másfél évtizedes késéssel megjelent kisregényt, ám kijelenthető: szerencsésebb lett volna a szerző verseiből vagy esszéiből összeállított kötetet kiadni, hogy hazai olvasóközönsége igazi újdonságot kaphasson kezébe.

Michel Houellebecq: Lanzarote. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, 2013. 96 oldal