„Vagyunk, mert választunk, vagyunk, mert fogyasztunk”

Márfai Molnár László kutatási területei között ott találjuk a filozófiát és a kulturális antropológiát is; így tanulmánykötetében az esztétika fogalmát erősen szociográfiai vonatkozásban használja, ami a filozófiai nyelvhez szokottak számára elsőre idegennek tűnhet. A kötet központi témája a modern tudás kritikai értelmezése, amelyet a szerző egy korábbi könyvében (Arte legis helyett. A hálózatos tudás természetrajzához. Budapest, Ráció, 2011.) már tárgyalt, s amelyet ezúttal az esztétika és az etika vonatkozásában is bemutat. A kötet tizenegy fejezete olyan társadalmi jelenségek vizsgálatára vállalkozik, amelyek mindegyike szorosan kapcsolódik a diskurzus fogalmához: „a megközelítés alapja a kortárs hermeneutika felismeréseire épít, elsősorban arra a belátásra, hogy minden megértés egyben alkalmazás is, amely hatástörténetként jelentkezik, és befolyással van az értelmezőre”(7).

Márfai kiindulópontja az, hogy „az élet szinte minden szegletét ellepi az anómia” (64.), s ebből való kiutat, a túlélést, a hatalomhoz való viszony helyreállítása jelenti, mind etikai, mind esztétikai vonatkozásban. Az említett anómia bemutatása nyújtja a kötet bevezetőjét, mivel e kóros társadalmi jelenségért – Márfai szerint – a tudással járó kockázat a felelős. A posztindusztriális társadalmakban az exponenciálisan növekvő értékek primátusa új „létszükségleteket” teremtett, így az oktatásból és a munkaerőpiacról kiszorulók száma tovább nőtt, bővítve a társadalmi integrációt érintő problémák körét. A társadalmi tér válsága pedig összefügg az azt megteremtő posztmodern szubjektummal, amely – Márfai a Stuart Hall általi megfogalmazást idézi – már „nem rendelkezik rögzült, lényegi vagy folytonos identitással”(17.), s a szubjektum ebből fakadó instabilitása veszélybe sodorhatja a moralitás fenntartását. Márfai szerint a megoldás a nevelésben keresendő, amelyet morális kommunikációs folyamatként ír le. A nevelés a morális narratíva révén stabilizálja az instabil posztmodern szubjektumot. Végső soron az identitás „áthidalja a személyes és nyilvános világok közötti szakadékot olyan módon, hogy interiorizáljuk a kulturális világok jelentéseit és értékeit, melynek eredményeként mind a szubjektumok, mind az ő kulturális világuk stabilizálódik”(17).

Ugyanakkor az innováció további – társadalmi diskurzust érintő – kockázatokat rejt magában, amelyeket a szerző különböző társadalomelméleti modellek alapján mutat be. Meglátása szerint ezeket a veszélyeket a kommunikációban bekövetkező paradigmaváltás küszöbölheti ki. Eszerint „a kommunikáció a probléma felismeréséhez és a problémamegoldáshoz szükséges releváns felkészültség elérhetőségét jelenti”(8). A Márfai által definiált kommunikáció sikeressége a John Searle-i értelemben vett kollektív intencionalitás függvénye. Ez az elmélet azért nyújt kézenfekvő megoldást Márfai számára, mert nem izolált egyének egymás közti kommunikációjáról szól, hanem éppen az előbbi kapcsolatban fellelhető problémát igyekszik áthidalni azáltal, hogy számol az ember társadalmi vonatkozásaival. A kollektív intencionalitás azt jelenti, hogy egyéni intencionalitásomon túl, létezik számomra egy kép a másokkal való együttműködésem lehetséges eredményéről. Mint Márfai megjegyzi, ettől elválaszthatatlan egy bizonyos fajta statikusság, vagyis a kiszámíthatóság, amelyet a közösség hagyománya jelent. Konklúziója szerint „semmilyen technológiai, tárgyi és szellemi innováció nem értelmezhető úgy, hogy nem vesszük figyelembe azt a kommunikációs színteret, azt a társadalmi intézményrendszert, az intencionalitásnak a kollektív jellegét, ahol az adott innováció végbemegy”(28). Márfai eszmefuttatásának lényege, hogy a problémamegoldás kulcsa a társadalmi részvétel formájában képviselt tudatosság, amely szem előtt tartja a közös feladatokat és célokat.

Az eredményes együttműködésnek további kerékkötője az új infokommunikációs technológiák megjelenése, amelynek eredményeként a szolgáltatás minősége és elérhetősége változik, ami magával vonja az esztétikai szemlélet átalakulását is. Mint mondja, a fejlett, eredményesen működő társadalmi hálózatok profitorientáltságuktól fűtve, manipulatív módon „az esztétikai tevékenységként felfogott fogyasztást helyezik a középpontba” (36.), ami átalakítja a korábbi élményközpontú esztétikai szemléletet egy felületes bájjal rendelkező esztétikává. Az új esztétikai szemlélet olyan javakat kínál, amelyek csak a társadalom felsőbb rétege számára érhetőek el, ezzel tovább mélyítve a társadalmi különbségeket. Az ismertetett társadalmi egyenlőtlenségek ellenére, Márfai konklúziója az átalakult esztétikai szemlélet előnyeivel foglalkozik, és optimista képet mutat. Richard Florida nyomdokában haladva úgy gondolja, hogy az új „kreatív osztály” produktív részvétele a társadalomban igen gyümölcsöző lehet számunkra, ugyanis „az immateriális tőke és termelés újszerű formái […] új lehetőségeket kínálnak a cselekvő részvételre új típusú társadalmi hálózatokban”(38). Bár az imént vázolt esztétika alkalmazása nem szükségszerű követelmény, Márfai igyekszik minket meggyőzni ennek ellenkezőjéről, némileg azt a benyomást keltve, hogy az innováció lassan túlnő rajtunk, ezért egyetlen esélyünk az lehet, ha megpróbáljuk kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.

Az említett produktív társadalmi részvétel – Márfai szerint – az esztétikai tapasztalat expanziójában valósítható meg. Erre a posztmodern esztétika igen alkalmasnak tűnik számára, hiszen az „felszámolni igyekszik a modern esztétikai dichotómiát a magas-alacsony, komoly-populáris összefüggésében. Továbbá […] [megkérdőjelezi] azt a határt, ami az alkotót és a befogadót élesen elválasztja egymástól”. (40.) Márfai ennek példáját Marcel Duchamp alkotásaiban ismeri fel, mivel Duchamp művészete az elsők között próbálta ledönteni a művészet és az élet közt húzódó falat (9.), azáltal, hogy a tárgyat új kontextusba helyezvén újfajta narratívát teremtett Ezáltal közelebb került a valódi esztétikai tapasztalathoz: a befogadói tevékenység során az én önmaga megváltoztatásán munkálkodik (42).

E gondolat kifejtésére kerül sor „A fogyasztás művészete mint nevelés” című fejezetben, amelyet akár a kötet gondolati centrumának is tekinthetünk. A fogyasztást mint alkotó tevékenységet értelmezi, és nem kevesebbet állít, mint hogy „a fogyasztás gesztusa hozza létre a fogyasztó szubjektumot”(50). A választást a szerző szorosan hozzá kapcsolja a neveléshez, amelytől elválaszthatatlannak tartja a nyelvhasználatot. Az egész kötetben nincs még egy olyannyira bizonytalan és a téma szempontjából kevésbé releváns pont, mint a nyelvművelés kritikája. Márfai egyenesen áltudománynak titulálja: csupán egy „uralmi ideológia, amely a társadalmi privilégiumok legitimációját szolgálja” (53). Mindenesetre az olvasónak nem kötelessége a nyelvművelés szakmáját csupán „a modern társadalom […] normalizációs csapdájá[nak]” (53) tekintenie.

Ha eltűnik a társadalmi norma, akkor eltűnik a beszédnorma is – írja Márfai. Úgy találja, hogy a mai dialógusképtelen társadalomban nehezül a nyilvános beszéd esztétikailag és morálisan érvényes formáinak használata, és a társadalomnak a hiteles beszédhez anonimitásra és szabadságra van szüksége (65.), amelynek lassan utolsó fórumait a szubkultúrával kiegyezve az internethasználat és a populáris TV-sorozatok, filmek teremtik meg. A virtuális térben kialakult egy sajátos, írott és íratlan szabályokat magába foglaló etika, amelynek megteremtői és működtetői maguk a felhasználók. Példaként a szerző az online piacok világát mutatja be, amivel némileg cáfolja az anonimitás és a hiteles beszéd összefüggését. Az online kereskedelmi térben az eladó céljainak egyike az, hogy „egyszerre teljesül[jön] az a feltétel, hogy igazat mondjon az áruról, és mégse kelljen nyíltan kimondani az igazat”(69). Ugyanakkor a közeg, amelyen keresztül beszélünk, nem csak eszköze, hanem minőségileg meghatározója is mindannak, amit a diskurzus által teremtünk. Márfait mégsem ez foglalkoztatja, hanem a kommunikációt lehetővé tévő közeg megteremtésének opciói, például a filmek, amelyek intertextuális közegként és a moralitás remélt szócsöveiként még teret nyithatnak a szerző által hiányolt szabad beszédnek.

A kötet stiláris jegyeit illetően megjegyzendő, hogy megállapításaiban gyakran általánosságokat olvashatunk, fogalomhasználata számos helyen homályos. Példaként említhetjük azt, amikor a 21. század válsága kerül szóba, ugyanis itt a szerző nem határozza meg, hogy szűkebb értelemben minek a válságáról esik szó. Emiatt az olvasónak időről-időre vissza kell lapoznia, mert a szerzői koncepció több oldalon keresztül bontakozik ki, s ez nagyban megnehezíti az olvasottak befogadását. Mindezek miatt néhány fejezet – például A gender mint diszciplína – nem illeszkedik szorosan a kötet gondolati ívébe, témája a könyv egésze szempontjából teljesen esetleges. Helyenként az olvasónak kemény harcokat kell folytatnia azért, hogy ő maga tartsa egyben a szerző koncepcióját, mi több, a kötet különös ritmikája is tovább nehezíti a dolgát. A szerző néha előbb láttatja a megoldást, s csak aztán a problémát, ám ez a módszer megtöri a kötet egységét.

Az előszóban lefektetett szerzői remények megvalósítását – a filozófia feladatainak újrafogalmazása és az alkalmazott filozófia lehetőségeinek felismerése – az erős szociológiai irányultság miatt nem biztos, hogy ez a kötet képes véghezvinni. A könyv tartalmi kvalitása elsősorban nem filozófiai, hanem antropológiai kontextusban értékelhető. Nem hétköznapi kötetről van szó: egy szociológiai tanulmányút az esztétika égisze alatt, amely – mind szakmailag, mind elszántságban – felkészült olvasót kíván.

Márfai Molnár László: Túlélés és megértés. Alkalmazott etika és esztétika. Budapest, L’Harmattan, 2017.