„Van-e gyászéjszaka?”

1977 októberétől, édesanyja halálát követően Roland Barthes, a francia szemiotika és strukturalista irodalomkritika legmeghatározóbb alakja rövid, naplószerű feljegyzéseket kezdett készíteni nap mint nap, amelyek később Gyásznapló néven váltak ismertté. A töredékeket Nathalie Léger, az Institut Mémoires de l’Edition Contemporaine (IMEC) igazgatóhelyettese gyűjtötte és rendezte össze a kötet kiadásához, ami a szerző halála után mintegy három évtizeddel jelent meg Franciaországban. Az írások publikálása nem aratott osztatlan sikert sem a közönség, sem a Barthes-tanítványok soraiban. Pedig Nathalie Léger meglehetős alázattal kezelte Barthes feljegyzéseit, és leszögezte, hogy a cetlikből felépített kötet önmagában nem tekinthető egy teljes, befejezett Barthes-műnek. A kérdés az, hogy tulajdonképpen szükség volt-e egyáltalán a szerző életében feljegyzett intim részletek publikálására? A kötet ugyanis korántsem értelmezhető  Barthes mindennapi életének dokumentációjaként, hanem a szerző belső életének mozgását, egy megtört lélek vívódásait rögzíti a feldolgozhatatlan, tragikus esemény után.

Édesanyja halálát követően az egyik legkiemelkedőbb publikált műve, a Világoskamra, amelyben a francia filozófus tulajdonképpen a fotóművészet vizsgálatával állít sajátos emléket édesanyja számára: ugyanis a kötetben több fényképet is találunk róla, ami arra enged következtetni, hogy a mű keletkezésében jelentős szerepet játszott az életét meghatározó tragikus esemény. 1977-ben jelent meg a Fragments d’un discours amoureux (Beszédtöredékek a szerelemről) című munkája, amiből leginkább a „szerelmes” Barthes-t ismerhette meg a közönség, a különös érzékenységet, amivel a világ legjelentősebb szerelmi alkotásait (Goethe, Flaubert, Stendhal műveit) vizsgálta. A Gyásznaplóból ezzel szemben a gyászoló Barthes képe bontakozik ki az olvasó számára, a gondolkodó eddig ismeretlen oldalával találkozhatunk: itt lehull a maszk, amelyet egy életen át viselt – hiszen a szerző életének egyik kedvelt mottója, a Descartes által is használt „Larvatus prodeo”, vagyis „Álarcban járok”. A mű igazság szerint nem tartozik Barthes legzseniálisabb alkotásai közé, de talán nem is úgy kell olvasni, mint egy önálló Barthes-művet, hanem mint egy lecsupaszított dokumentumot, egy „hangfelvételt”, amelyben a szerző az utókornak suttogja el gondolatait az esendőségről és a halhatatlanságról: „Hogy ez a halál nem semmisít meg teljesen, az azt jelenti, hogy magamat egészen az őrületnek átadva akarok élni, és hogy a saját halálomtól való félelem ugyanúgy jelen van, semmivel sem lett jelentéktelenebb” (29). A naplókból nem is igazán Barthes magánéletét ismerhetjük meg, mint írtam, sokkal inkább a belső életét, amely talán még intimebb – a tanítványok szerint egyenesen tabunak számít, ezért is tekintették árulásnak a töredékek posztumusz publikálását, mivel úgy tartották, hogy a szerző valójában sohasem akarta megjelentetni ezeket a részleteket.

 A Gyásznapló megjelenése nem kizárólag a kutatók és a tudósok számára lehet érdekes, a kötet olvasmányossága révén egy sokkal szélesebb közönség megszólítására is képes, így azok számára is élvezhetővé válhat, akik nem annyira jártasak Barthes életművében. A naplószerű töredékek megjelenése, úgy gondolom, egyáltalán nem, vagy csak elhanyagolható mértékben befolyásolja a szerző tudományos megítélését, legfeljebb a személyiségéhez köthető vizsgálódások szempontjából lehet érdekes – bár tény, hogy a majdani nagy mű, a Világoskamra egy-egy gondolata már felsejlik a naplófeljegyzések bizonyos soraiban is. A mű nem egy koherens egész, ezért az is kérdéses, hogyan kell értelmezni, vagy érdemes-e egyáltalán bármiféle tudományos fejtegetésbe bonyolódni az interpretációt illetően. Barthes célja semmiképpen sem az volt, hogy megidézze édesanyja alakját, sokkal inkább a halálát követő kiüresedett mindennapok reflexióinak rögzítése ez, szenvtelen, objektív stílusban. Barthes gyásza egyáltalán nem mesterkélt, sőt mentes a kegyetlenül őszinte és nevetséges szenvedő pózoktól, modora már-már kegyetlenül komoly, stílusa mindenféle iróniát nélkülöz. A szerző tulajdonképpen a törés pillanatát követő benyomásokat rögzíti, amiben központi szerepet tölt be a szenvedés, a halál, a halhatatlanság, az emlékezés és a felejtés gondolata; Barthes az a szerző, akinek sikerült úgy írnia ezekről az általános tapasztalatokról, hogy közben gondolatai nem váltak közhelyessé.

 A könyv magyar kiadása 2012-ben jelent meg a Kijárat Kiadó gondozásában, Szabó Marcell fordításában az eredeti, Nathalie Léger által összeválogatott szöveg alapján. A fordítást kiemelkedően jónak tartom, precíz és pontos munka, a kötet stílusa és nyelvezete kifejezetten olvasmányos és élvezhető azok számára is, akik még nem találkoztak Barthes írásaival. A szerző életművében járatos olvasók számára pedig igazi különlegességnek számít, hogy megismerhetik a nagyhatású francia gondolkodó egy sokkal emberibb, esendőbb arcát.

Roland Barthes: Gyásznapló. Budapest, Kijárat Kiadó, 2012.