Ahol megállt az idő

A Katona Kamrába belépve a néző egy szocreál stíluskalauzban találja magát. A múlt rendszerbeli klisék mind felsorakoznak. A „retró” lóversenypálya-játék felnagyított mása, a sorok közé helyezett presszóasztalka, a kényelmetlenre és sűrűre rendezett sorok, a rideg, csupasz falak teremtik meg az alaphangulatot az ötvenes években játszódó detektívtörténethez. A nézőtér és a színpad összejátszása által felnagyított játéktér egy stilárisan egynemű, sokoldalúan használható díszletet hoz létre oly módon, hogy az egyes ábrázolt helyszínekből egyetlen jellemző elemet emel az aktuális jelenet középpontjába.

A levegőtlenség, az ósdiság benyomása a tér által: ezt a primér hangulatot az előadás különböző módokon igyekszik végig fenntartani, ami egyszerre erőssége és gyengesége – hiszen, bár erőteljes hangulatot sikerül teremteni, ez új információk hiányában egy idő után unalmassá válik. Ismerve a Katona József Színház rendszerváltás környéki kulturális szerepét, érdekes a témaválasztás, ám ez most, 2014-ben a nézők számára csak a bemutató világán kívüli, elméleti kérdés marad. Bár az előadás húsz-harminc évvel ezelőtt tabudöntögető lehetett volna, mai szemmel nézve nem válik politikus darabbá, csupán keserű, ám elemeiben túlismételt múltidézéssé.

A darab az 1953-tól egy éven át tartó törökszentmiklósi gyermek-eltűnéssorozat történetét dolgozza fel – pontosabban az író, Rubin Szilárd kísérletét láthatjuk a bűntény feltárására, mely során a gyilkos – azóta kivégzett – lány ügyében megy a helyszínre és szólaltatja meg a tanúkat. Rubin jóval a bűncselekmény és a büntetés-végrehajtás után találkozik a történettel és Jancsó Piroska fotójával, és –  bár csak a Kamra külső falán olvasható ismertető szöveg előértelmezése alapján lehet erre következtetni – beleszeret a lányba. Koncepciós pert sejtve az ügy hátterében nyomozni kezd. Kiderül, hogy a helyben állomásozó orosz katonák is részesei lehettek a bűnténysorozatnak, erről természetesen nem maradt fenn semmilyen irat, a nyomozás lezárulta után viszonylagos csend van.

Rubin Szilárd Aprószentek című dokumentumregénye szolgált a drámai változat alapjául. Németh Gábor dramaturg munkája a dokumentumszerűség mellé az írói világ megalkotottságát állítja mint fő párhuzamot – felmutatva azt is, hogy a dokumentumregény tényei csak egy irodalmi alkotás elemei. Nem tudni, hogy az előadás során a regény írásának aktusa és a dokumentumok tényszerű feldolgozása miként keveredik össze. Felülírja-e egyik a másikat?

Pedig a történetmondás valóságtartalmának lehetősége rejthetne magában nem egy, igencsak aktuális (mindig aktuális) olvasatot. Nemcsak a gyilkosság és az annak felderítése között eltelt idő, de a szándékos vagy szándéktalan fedőmesék, a hivatalos és a „köztudott” közötti eltérések is elbizonytalanítják az írót (és egy ideig a nézőt is). Ez a gondolatkör azonban sajnálatosan hamar eltűnik a darabból. Az előadás során beépülő történetmozaikok nem adnak hozzá újat az értelmezéshez, csak a következő, magától értetődő elemként illeszkednek a cselekményhez. Bár az előtérben elolvastatott (és fontos dramaturgiai funkciót hordozó) rezümé szerint a bűntény rejtélyes marad, valóság és fikció kérdésében a rendezés csupán egyetlen érvényes olvasatra irányítja a néző figyelmét.

A leírás nemcsak ezen a ponton válik el a színpadon látottaktól: csak ebből értesülünk az író motivációjáról is – ami (érthetetlen módon) a gyilkos iránt táplált, a fényképe láttán támadt plátói szerelem. És bár erőteljes vágyat érzünk arra, hogy traumáktól terhelt előéletet kreáljunk az író számára, ami a fiatal gyilkoshoz való kötődését indokolja, ez a színpadon jelzésszerűen sem jelenik meg. Az író alakja feltűnik az előadásban, de aktivitását hamar elveszti: néző és kommentátor lesz. Vele azonban a történet legérdekesebbnek ígérkező eleme – ami újdonság, probléma, izgalom lehetne – elvész a cselekményből, és helyette maradnak a közhelyek, illetve egy töredékes, de „minek is ismerni” történet.

Eltussolások, hallgatás, a rendőri intézkedést befolyásoló, felülről jövő parancsok, „az oroszokról jót, vagy semmit”. Mindez ma már nem tabu. A néző erőlködhet, hogy aktualitásokat, de legalábbis valami érdekeset „pecázzon” az újsághirdetés-szerűen „cselekményes” tragédia lassú menetében – a darab érdektelenségét legalább a színészek pontos, figyelemre méltó játéka ellenpontozza.  

Mindeközben persze nem lehet nem észrevenni, milyen intenzíven próbálják a szereplők bevonni a közönséget az előadásba. Bár erőfeszítésük látványos, mégis a darab szerves anyagán kívül van. Udvariasan előre figyelmeztetnek, hová üljünk, ha nem akarunk részt venni a játékban – viszont ha közel ülünk hozzájuk, akkor felállítanak, vastapsra, mozgásra is kérnek, legalább kétszer, vagy talán háromszor is. Vagy inkább megható kedvességgel kérlelnek. A diktatúrát nem ezzel teszik érzékletessé.

Az előadás kereteként egy gyönyörű állókép-párt láthatunk: az író tükröződő arcképének és Jancsó Piroska portréjának üvegfal mögötti összemosódása az egyik – ennek párja az izgalmas többértelműséget sugalló és sejthetően az író képzeletében támadt, a kivégzést követő hulló rózsaszirmos jelenet. „Rubin Szilárd […] több mint negyven éven át dolgozott megszállottan a Piroskának emléket állító Aprószentek című regénytorzón, mely 2012-ben jelent meg…” – olvasható mindenhol a falakon, a szórólapokon. A mindent elsöprő (vagy akármilyen) szerelem azonban csak e két tablószerű jelenetben érzékelhető, és bár igazán „költői” képek ezek, közöttük egy vontatott detektívtörténetet követhetünk végig.

A történet kibontásához az író „eltűnése” után a szereplők azonosítása adja a legtöbb izgalmat: nevek, arcok, életkorok keverednek a szövegben és a színen. Egy-egy színész több szerepet is játszik, és bár néha közvetlenül váltanak szerepet, mégis mindvégig hitelesek maradnak. Sőt, még a végtelenül lehangolóan (a falusi suttyótól a megátalkodott gonoszig terjedő skálán) ábrázolt és emiatt egysíkú karakterek alakítása közben is képesek becsempészni a darabba egy kis játékot és jó értelemben vett realitást.

Az előadás végére azonban csupán egy kissé groteszken felskiccelt, ötvenes évekbeli tabló (fénykép) marad mindebből, melynek története nemigen érinti meg a nézőt. A darabban megjelenő szálak (a fiatalkori szexualitás, a trauma, az emlékezet, a mesélhetőség, a szerelem, az oroszbarátság) mindegyike érdekes, izgalmas, aktuális; mégis az az ember érzése, hogy az előadás által vállalt „töredékességben” elvész a mondanivaló.

Ahol a farkas is jó

A Katona Kamra előadása

Író: Rubin Szilárd
Színpadra alkalmazta: Németh Gábor
Rendező: Gothár Péter

Szereplők:
Borbély Alexandra
Keresztes Tamás
Kovács Lehel
Mészáros Béla
Pelsőczy Réka
Rezes Judit

Díszlet: Gothár Péter
Jelmez: Tihanyi Ildi
Asszisztens: Tóth Judit

Bemutató: 2014. február 14.