Az ecset és a többiek

Giovanni Risi kalandos élete?

Bánföldi Zoltán érdekes, jó címeket ad képeinek, melyek többek, mint érdekes és jó képek. Persze érdekesek és jók, de az talán még nem volna elég. Milyenek akkor? Tetszenek. Ez nyilván a legfontosabb. Sok külön is, és együtt mind. Ha csak egyetlen kép tetszik egy festőtől, az lehet akár véletlen. Ha egy kiállításnyi tetszik, akkor már olyan valakiről beszélhetünk, akire rámosolygott a napút. Ha egy életműnyi anyag tetszik a maga összefüggéseivel, az már komoly. Vagy vidám? Az már belátással van a létre, és kihatással a művészetre. Több jó korszakból álló életművet csak jelentős művész alkot. Egy életmű léte időbeli következményekkel is jár. Abból épül, ahogy következik, ahogy egyik dolog tolja előre a másikát, és már minden mindent meghatároz, előre és visszafelé magyaráz, pedig kórosan és kategorikusan nincsenek is szavak az egészben. De ilyenkor már a képek beszélnek. Nem hallották meg, amikor beléptek ide? Nem éreztek valami furcsát? Valami rendkívülit? Valami teljesen normálisat?

Az erdővel világító ember, Időomlás, A tudás pillanata, íme három cím a kiállításról. Van tehát valami fogalmi háttér, aminek kimondására a címadáskor lehetőséget ad magának a művész. A képek gazdagon és titokzatosan burjánoznak e fogalmak alatt. Vagy színes síkokat húznak ki magukban, mozaik pakolódik az arcra, mintha az idő omlott volna rá. Igen, valami teljesen valószínűtlen klasszikusság robban itt fel, világít meg és világít át minket. Néznek ezek a képek, azt észre kell venni, hogy észrevesznek. És mindenki vigyázzon magára, mert nagyon éles a szemük. Egy korábbi korszakában Bánföldi két félre osztotta a képet, két képet sorolt egy vászonra, láthatóvá téve a művészet eredendő kétpólusúságát. Két szemmel nézett minket, két irányból.

Ezúttal nem egy plusz szemet, hanem egy plusz dimenziót tesz hozzá a festményhez, hogy a hozzátétellel elvegyen művészietlen lehetőségeket, lehetetlen művészeti botladozásokat.

Ez egy igazi kiállítás, ahol sűrű, láthatatlan hálót alkotnak az összefüggések, mert a művész nemcsak fest, hanem a festéssel le is takar valamit és a letakarással meg is mutat mást. Vagy valami azonosat? A cél az volna, úgy festeni, mint egy aranykorból itt maradt csoda, aki nem lát semmit a korából. Kár, hogy aranykor nem volt soha, mindig a mindenkori múltban derengtek körvonalai. Ezek a körvonalak persze Bánföldit is foglalkoztatják. Mi más volna egy kalandos élet, mint utazás, és mi más volna egy művészi utazás, mint időben visszafelé tartó jövőkeresés? Megértési kísérlet. Saját eszközeinek a segítségével? Vagy azok ellenében? Bánföldi Zoltánnak elég sok eszköze van.

De nem egyszerűen eszközhasználatának új módja miatt ért el egy újabb korszakához, fegyvertárában nemcsak méhviaszt alkalmaz, hanem mozaikot is. Hogy kerül a mozaik a festményre, a harmadik dimenzió a megszokott kettőre? A festmények mindig szeretnek kinyúlni a térbe. A mozaik pedig, ha nincs más eszköz mellette, maga is kétdimenziósnak tetteti magát, és amolyan pointilista, síkbeli valóságértelmezést ad. Ha a mozaik festményre kerül, akkor minden egyes gyönyörű köve tárggyá válik, és a vásznat is tárggyá, végzetesen térbeli dologgá változtatja. Bánföldi festészete kilép a térbe. A festményébe lépteti a teret, lepréseli, mint egy levelet, és visszasimítja a két dimenzióba, ezáltal olyan fény – vagy nézet – rést ad neki, ami újfajta nézőpontok keresésére sarkallja a kiállítás látogatóját.

Két órát töltöttem Bánföldi Zoltán műtermében. Ültem a mester foteljában, néztem a képeit, kerestem látásmódjának origóját, ismerkedtem a képekkel, aztán elmélyült viszonyt is kialakítottam velük már a gépem mellett ülve. Itt van mit nézni, nézés közben van min gondolkodni, a tetszést van hová félredobni, és intellektuálisan megokolni a zsigerre már rég hatást gyakorlót. Egyik szememmel az agyam nézi ezeket a képeket, összeadja, ami bennük van, kivonja, ami kimaradt. A másik szemem a maga kedvére figyel. Rengeteg miden kering e képek egyszerűségének erőterében. Alig engedi ki vonzásából a világot. Nem véletlen, hogy galaktikus látványok is érdeklik Bánföldi Zoltánt, nem véletlen, hogy örvényléseit galaxisoktól tanulja. Ez a kiállítás nem a megnyitón beszélőé, már nem is a festőé, hanem a kalandkereső nézőé. Tudja, hogyan kell a saját eszközeivel ugyanazt csinálni, mint a festő? A nézéssel megtenni, amit ő az ecsettel és a többivel? Hogyan kell a figyelmével tovább teremteni, amit a festő létrehozott?

Mutatok egy példát. Az én eszközöm a vers. A villanella. A szigorú szabályrendszerbe bedobok pár szót Bánfölditől, némi hangulatot, világűr- és méhviaszszagot. Ideges kattogás, önfeledt csilingelés után ezt dobja ki a Vörös István gép:

Erdővel világító ember,

mezővel világító gyermek,

kit lezárt korok ünnepelnek,

kit az öröklét felver,

kit nem zavarnak elvek.

Erdővel világító ember,

növényi léttel teli termek.

Juthatna túlvilág, de nem kell.

Kit lezárt korok ünnepelnek,

s a nyitott idők, mint a tenger,

csak önmagukkal feleselnek.

Erdővel világító ember?

Sötétet hoz csak, ez a helyzet.

De amerre járt, az mind szent hely.

Kit lezárt korok ünnepelnek,

a jelenben még ritkán jófej,

a távolt érzi csak közelnek.

Erdővel világító ember,

kit lezárt korok ünnepelnek.

Legyen a vers címe: KIT LEZÁRT KOROK ÜNNEPELNEK.

Ezt a címet már a vers dobta ki magából, ahogy a szavakat a festmények, a festmények fölött Bánföldi Zoltán bábáskodott, a nézők meg végre hadd forduljanak a képek felé!

Giovanni Risi kalandos élete

Art Salon Társalgó Galéria, 2019 március 8. – április 23.

A képek forrása: https://www.bpartweek.hu/hu/programok/giovanni-risi-kalandos-elete/