Az emlékezés angyala

Az emlékezet magányterület. Az éberalvó, álomsikátorban kószáló lélek időtlen tere, melyben a megtalált emlékek fölötti időzés az időből való kilépés tengelyét forgatja meg újra és újra… Addig, amíg teljesen ki nem tisztulnak a régi képek. Ezt a tengelyt mozgatja a szerelem, mely a másikba merülve előrefele emlékezik, vagy éppen a költői eszmélet, ami pedig pontosan azért felejt és veszíti el emlékeit, hogy aztán ismét rájuk leljen, s újraélje őket. A múlt felidézése, illetve a jelen jövőbe vetítése nélkül az idő láthatatlanná szürkíthet minden múlhatatlan pillanatot. A felejtés angyala ott lebeg Jász Attila új versei felett is. Ott van a Basónapló című ciklus első részében, a felejtőfüvek illatában, de végigkísér(t)i az egész kötetet. A részletekben rejtőzik, és csak akkor fedi fel kilétét, ha elfelejtjük; azaz emlékezünk.

A szerző ugyanezt teszi. Szavai ugyanezen tengely körül forognak: emlékezni akarnak. Talán akkor is, ha elhallgatnak valamit. Ezzel emlékeztetnek, s hívnak bennünket. Valamire, valahova. A Fiktív önéletrajzaimból elnevezésű, kötetnyitó verssorozat például személyes visszatekintéseket rögzít, melyek valószínűleg – a címnek ellentmondva – nem csupán kitalált eseményekre vonatkoznak, hanem nagyon is valóságos, hétköznapi történéseket idéznek fel. Egy vonatkerekek közé futó kutya, autóbalesetet szenvedő feleség és gyerek, egy barát vagy hozzátartozó öngyilkossági kísérlete, egy ismerős kislányának halála… Mindegyik emlék valamilyen határhelyzethez kötődik, a lét és nemlét mezsgyéjén játszódik, elszakíthatatlanul a lírai/biográfiai alanytól. Akad a ciklusban azonban „valótlanabb” élményből előhívott költemény is: a fájdalmasan valós álomból beszélő, vagy a nem öregedő királylány nevében mesélő hang tudatalatti, illetve képzeletbeli életeket szólaltat meg. A Senki című darab pedig már kétszeresen áttételes szöveg, hiszen egy konkrét filmre utal, továbbgondolva annak fiktív koncepcióját: „Egy filmrendező szerint időnként / titokzatos vonat indul 2046-ba. / Minden utasnak ugyanaz a célja. / Megtalálja elveszett emlékeit. / Mert 2046-ban megáll az idő. // És akit elhagytál, vagy aki elhagyott, / ott vár. Kapsz egy újabb esélyt, amit újra / elszalaszthatsz, vagy… Most épp a vonatról / írok neked, nem tudom, megtalállak-e.” Vajon megtalálhatjuk-e elvesztett emlékeinket, újraélhetjük-e elmúlt szerelmeinket? S visszatérhetünk-e a jelenbe?

„Ha elég türelmes vagyok, sikerül / megállítanom az időt. Minden szeretet / most adódik össze bennem.” – írja Jász Attila Időtlen című versében. Az éber figyelem szeretete, illetve a szeretet éber figyelme érezhető ki a második költemény-kompozícióból, a már említett Basónaplóból, melynek feljegyzéseit – a címben szereplő japán költő útikönyveihez hűen – megannyi haiku képezi. Csendes tollú írások ezek; lélegzetvételnyi, sóhajszerű soraikban elillanó pillanatok, egyszerű természeti jelenségek, profán jelenések örökítődnek meg, miközben az olvasó előtt kirajzolódhat a haikuarcot viselő szerző szavak mögötti sziluettje is.

A következő ciklus az eltévedt Angyal a részletekben. Az ide tartozó művek már nem hordoznak (néhány kivétellel) történetet, és nem is egy hangulat vagy benyomás érzékeltetésére törekszenek. A költői nézőpont is megváltozik bennük: a magába mélyedő, illetve szemlélődő tekintet fürkészővé válik; műalkotásokat helyez előtérbe, leginkább festményekre szegeződik. A képzeletbeli tárlatvezetés közben megtekinthetjük Zurbarán Agnus Dei című művét, Bellini valamint Messina Piétáját, sőt, még Breughel egyik nem létező képét is! Egyéb képzőművészeti, illetve építészeti alkotások is feltűnnek előttünk: Michelangelo Piéta-szobra, Filippo Brunelleschi firenzei, állványzat nélkül készített kupolája.

A klasszikusok mellett pedig megjelenik egy modern, huszadik századi mű is, egy – Jakob Gautel/Jason Karaindros által szerkesztett és kiállított – angyaldetektor, amely, ha angyali lényt érzékelt (valójában a csendet mérte), kék fénnyel árasztotta el a néma látogatókat, illetve az örök világosságban vakoskodó biztonságiőröket. Mintha a kötet versei is így működnének; angyal-érzékelőkként, melyek a hangtalan olvasás hatására működésbe lépnek, s néha szűrt, olykor pedig éles fénybe vonják a befogadót, aki persze pihentetheti is a szemét az időnként beálló sötétség(é)ben… Mert a költői képek, látomások mögött újabb és újabb ajtók nyílnak/ csukódnak. Beléphetünk rajtuk, de meg is pihenhetünk előttük. A ciklusok közti „némaságra” gondolok, amely Nádor Tibor szürkés árnyalatú festményeinek és grafikáinak segítségével áll be a különböző sodrású fejezetek között, lélegzetvételnyi pihenőt hagyva a szellősnek tűnő, mégis (tartalmilag és formailag is) sűrű sorok fölött. Mert a gondos szerkesztés és a míves kötetkompozíció ellenére a könyv közepe fele valahogyan elnehezednek a hol lassabban, hol gyorsabban csörgedező szófolyamok. Egy forrásból fakadnak, s egy torkolatba tartanak. Elválnak és összefolynak. Néhány mellékág azonban mégsem mélyíti a medret. (Ez korántsem a minőségen, hanem a mennyiségen múlott.) Ezért túl „tömöttnek” érzem a kötetet.

A tudatosan (is) teljességre törekvő költői intenció már a költő előző verseskönyvében, Az alvó szalmakutyák – avagy áldozati ének összművészet-jellegében is megfigyelhető volt. Ez az új versekre is igaz, hiszen a már idézett képzőművészet mellett a film, a fotográfia, a zene, és természetesen a költészet erőteljes hatása is kimutatható bennük. Ez a különleges érzékenység és rendkívüli alkotói attitűd főleg a szívskarabeusz Visszapillantott tükör-ciklusban, valamint a Basónapló második és harmadik részében, a visszatartott fényben, illetve a hiányzó részletben érhető tetten. Ezek után következik – a tükrös ciklus-rendezés elve alapján – az álomszellőztetés Az otthonosság hangja című rész, amely a kötet első fejezetéhez kanyarodik vissza. Újra valós és fiktív élethelyzetekben pillantjuk meg az alakváltó elbeszélőt, aki hol egy lámpától összeégett, majd tűre tűzött éjszakai lepke, hol pedig egy eltévedt, sötétben bolyongó kisfiú képében jelenik meg… Ez a sokarcúság mégsem változtatja sablonos szerepversekké e költeményeket, mert írójuk lírai lénye mindegyiken átszűrődik, s egyes helyeken át is sugárzik. Érdekes egyébként az a címekbe bújtatott önreflexió, mellyel a szerző mintegy felvillantja az adott vers keletkezési körülményét, esetleg ihletforrását: deáklaci sírján ücsörög, rainermariáról kéne kritikát írnia, csokits jánost hallgatja vezetékesen, őnnepalut fordít a fürdőkádban, takács zsuzsa teréz anya-könyvével mászkál, lehetetlen-haikukat fest stb. Ezekkel az utalásokkal a költő, mondhatni, szignálja művét, ugyanakkor át is lépi önnön belső küszöbét; kívülről kezdi figyelni magát. Saját újjászületését.

„tócsa tükrében

valami megváltozott

az angyal bennem?”

Jász Attila versei az újraalkotó emlékezet s a megörökített jelen foglalatai. Bennük a felejtés angyala egy pillanatra legyőzetett. Most egy leheletnyit Isten bőrén át lélegzik. Emlékezik…

Jász Attila: istenbőre, Napkút Kiadó, Budapest, 2011