A babaházak menedéke

Az árva Sam és a különösen problémás Suzy egymásba szeretnek egy new-england-i szigeten. A két tizenkét éves úgy határoz, hogy elszöknek otthonról. A keresésükre induló álmos közösség élete pedig felbolydul, ráadásul egy hatalmas vihar is közelít a partok felé.

Wes Anderson író/rendező minden egyes művével ugyanazt a világot gazdagítja újabb színfoltokkal. Mégsem válik unalmassá, mert ha valaki egyszer megszerette Anderson eredeti látásmódját, az az otthonos érzés tölti el már a Holdfény királyság kezdő képsorainál, hogy régi cimborák közé tér vissza. Ennek a különc társaságnak a tagjai folyton légvárakat építenek, de minden próbálkozásuk kudarcot vall, nem képesek kitörni kisszerűségükből. Valójában ők a hősök, mert nem adják fel, és ha szorul a nyakuk körül a hurok, Clint Eastwood is példát vehetne tőlük keménységből. Optimizmusuk túláradó kreativitásukból táplálkozik, ami terméketlen ugyan, nem segít megvalósítani a nagyzoló terveket, de legalább a puszta játék örömével feldíszíti a mindennapokat. Egy példa. Amikor Sam megszökik a cserkésztáborból, lyukat vág a sátra vásznába és letakarja egy képpel, ahelyett hogy egyszerűen lelépne a bejáraton át. Így mutatkozik meg a görbe utakon járó kívülálló, ezzel az eredeti megnyilvánulással kezdődik a kaland.

A „nem kell, hogy értelme legyen, elég, ha kreatív” szemlélet egyben lázadás is a betagozódott, megkeseredett többséggel, ez esetben a boldogtalan felnőttekkel szemben. Itt a gyerekek a cselekvőképesek, a szellemesek – Anderson véletlenül sem bánik leereszkedően gyerekhőseivel –, míg az őket üldöző nagyok sérült, apatikus személyiségek. Murray (Suzy apja) és Willis (az eltűntek után nyomozó rendőr) megkeseredett karaktere mutatja, milyen emberré válhatnak a kis lázadók, ha fél életen át terveik összedőlésével kell szembesülniük. A megoldás rendszerint az, ha a furcsa szerzetek, még ha sok tekintetben groteszk és diszfunkcionális, de mégiscsak szerető családra lelnek egymás mellett.

Anderson karakterei a kreatív játszadozásban találnak menedéket a külvilág elől, amelyben nem képesek boldogulni – és talán emiatt olyan vigasztaló, megnyugtató érzés belefeledkezni ezekbe a filmekbe. Ugyanez a játékosság figyelhető meg a rendezői módszerekben is. A környezet mesterségessé és apróvá válik a kamerán keresztül, mint egy babaház, tele szemet gyönyörködtető, önmagukért való jelentéktelenségekkel. Ez fedi el a szomorúságot, ami hol jobban, hol kevésbé, de mindig átüt a történeteken. A Holdfény királyság pedig az eddigi legprecízebben megtervezett babaház. Nem olyan kusza, mint mondjuk az Édes vízi élet; látni, merre tart a történet, és emiatt a film kicsit veszít is a korábbi darabok bohém szabadságából. Lehet, hogy a legutóbbi A fantasztikus Róka úr végtelen precizitást követelő stop-motion animációs technikája változtatott az alkotó módszerein. Cserébe viszont ez a rendező legkönnyebben szerethető, legpozitívabb hangvételű filmje, anélkül hogy bármiféle kompromisszum árnya vetülne rá.

A remekül megválasztott zenék, Desplat kompozíciói ritkán tapasztalható harmóniában élnek a képekkel. Nem csupán aláfestenek, a szökevények utazásának szinte misztikus atmoszférát kölcsönöznek. Itt a kaland, mint kiszakadás a hétköznapokból nem válik egyszerű gyerekcsínnyé, megőrzi magasztosságát. És mi lehetne nagyobb kaland az első szerelemnél? A szerelmesek maguk akarnak lenni, be akarnak zárkózni, hogy berendezhessék saját „kuckójukat”, de hol lehetnének egyedül egy szigeten? Nekivágnak a vadonnak, ott azonban még csak nem is igazán a velük történő események, a menekülés válik érdekessé. Mert az a „szerelmi páváskodás” nélküli természetesség, a nyíltság, amellyel a két gyerek egymással viselkedik igazán megindító – és rendhagyó is egyben.

A történet 1965-ben játszódik, ami azon túl, hogy ártatlan bájt kölcsönöz a filmnek, inkább csak a díszletek szempontjából fontos. De az első szerelem megidézése ellenére sem válik a Holdfény királyság nosztalgikussá. Végül, ahogy elrendeződik a fiatalok élete, és véget ér az utazás, a szerelmesek hősies gesztusai feleslegessé válnak. Ebben már megérezhetjük a szerelem elmúlásának előszelét. Az öblöt, ahol a legszebb órákat töltötték, és amelyet Suzy mesekönyvei alapján Holdfény királyságnak neveztek el, elmossa a vihar. Az egykori boldog időszakokat nem lehet újra megélni. Viszont mindig készen kell állni egy új utazásra.

Holdfény királyság (Moonrise Kingdom)
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 94 perc, 2012

rendező: Wes Anderson
forgatókönyvíró: Wes Anderson, Roman Coppola
operatőr: Robert D. Yeoman
narrátor: Bob Balaban
producer: Wes Anderson, Jeremy Dawson, Steven M. Rales, Scott Rudin
vágó: Andrew Weisblum

szereplők:
Gilman Jared (Sam)
Kara Hayward (Suzy)
Bruce Willis (Sharp)
Edward Norton (Ward)
Bill Murray (Walt Bishop)
Harvey Keitel (Pierce)
Frances McDormand (Laura Bishop)
Jason Schwartzman (Ben)
Tilda Swinton

video