Beszédes arcok

Forgács Péter médiaművész „Col Tempo” – A W. Projekt című kiállítása az 53. Nemzetközi Velencei Képzőművészeti Biennálén szerepelt 2009. június 7. és november 22. között. Most hazánkban, az Ernst Múzeumban is megtekinthető.

A kiállításra belépve Giorgione La Vecchia (öregasszony) c. képe fogad videoinstalláció formájában. Ennek a képnek a jellegzetessége, hogy egy olyan öregasszonyt ábrázol, aki kitekint a képből, és közben saját mellkasára mutat, mintha hozzánk szólna. Ráadásul a kezében van egy írásszalag, amire az van írva, hogy „Col Tempo”, szó szerinti jelentése: idővel. Ez akkoriban különlegesnek számított, mert a képbe foglalt felirat általában a mellvéden vagy a háttérben foglalt helyet, ám Giorgione képén az öregasszony kezében van, ezzel azt sugallva, hogy a felirat az ő szavait rögzíti, s ezzel az alkotó az idő hatalmára hívja fel a figyelmet.

A másik dolog, amire elsőre figyelmesek leszünk, a rejtélyes zene és a sötétség, illetve a rejtett világítás, melyek különös hangulatot keltenek – mintha valami titkos szeánszra érkeznénk, és közben félelem érzetet is előidéznek. Rögtön érezhetjük, hogy a kiállításnak súlyos tétje van.

Ilyen bevezetés után jönnek a portrék, azaz videoinstallációk, melyek patinás keretbe foglaltak, és mintegy világítanak a sötét teremben. A portrék lassan, alig észrevehetően mozognak, hol jobbról balra fordítja a fejét egy idős asszony, hol lesüti a szemét egy fiú, vagy éppen mereven bámul ránk egy férfi. Tehát lelassított mozdulatokról van szó, aminek köszönhetően jól érzékelhető, hogy az emberi arc pár pillanat alatt is mennyire sokféle mimikát, grimaszt, pozíciót tud felvenni, illetve, hogy milyen gyorsan változik. A másik, amit leolvashatunk a képekről az arcvonásokból, ráncokból, fej- vagy testtartásból, mozdulatokból és persze a tekintetekből, hogy az emberi arcra mennyire rá tudja nyomni bélyegét az idő, azaz az átélt történések, események. Például egy hátrahajtott fejű, összeszorított szájjal mosolygó, idős asszony. A hátra hajtott fej sokszor a fenntartás jele, hogy az illető nem hiszi el, megkérdőjelezi, amit hall vagy lát. A mosoly, ha ezzel a fejtartással párosul, akkor még jobban a hitetlenséget fejezi ki, némi gúnnyal. és ha valaki nem hiszékeny, abból pedig arra következtethetünk, hogy sok mindent megélt már. Vagy egy férfi arc, aminek pár pillanatra kimerevedik a szeme. A kimerevedett szem a rémület, félelem jele lehet, ebből azt gondolhatjuk, hogy már átélt rossz dolgokat az életében, és emiatt már bármitől könnyen megijed. Persze ez a pár példa azt is jól mutatja, hogy mennyire tele vagyunk vizuális előítéletekkel, amiről majd még lesz szó.

Nem véletlenül hangsúlyozom az idő bélyegét, átélt történéseket, eseményeket, ugyanis ezeknek a mozgóképeknek az alapját a bécsi Természetrajzi Múzeum náci eredetű gyűjteménye képezi. E gyűjteményben írásos dokumentumok, fényképek, gipszmaszkok, hajminták, kéz- és láblenyomatok is voltak, melyeket antropológiai kutatások során gyűjtöttek az intézmény korábbi kutatói. Tizenhat milliméteres színesfilm-tekercseket is találtak, melyeket Josef Wastl antropológus készített különböző településeken és hadifogolytáborokban végzett faji felmérései során.

Forgács ezeket a felvételeket használta fel a kiállításon. Pont ez az embertelen történelmi háttér az, ami segíti a művészt célja elérésében, ami arra irányult, hogy megmutassa, milyen is az emberi tekintet, illetve arc, amikor valaki figyeli. Ez az alaphelyzet egészen a bibliai bűnbeesésig visszavezethető, mikor az első emberpár evett a tudás fájáról szakított gyümölcsből. „Az első dolog, amire ekkor szert tettek, a saját mezítelenségük tudása. Ezt a tapasztalatot pedig a bibliai szöveg mély értelműen összekapcsolja a látás képességével. Amit ekkor észrevesznek, nem saját testük, hanem inkább egy számukra külső, idegen tekintet jelenvalósága, amely eddig is figyelhette őket, úgy hogy ők nem tudtak róla, és ezen túl is figyelni fogja őket.” (Rényi András: „Col Tempo” A W. Projekt). Itt jelenik meg a kiállítás által közvetített fő gondolat, hogy az emberi tekintet nem ártatlan. Az ember ugyanis mindig abban a tudatban van, hogy őt más is látja, ezáltal kiszolgáltatottnak érzi magát, és ebben a tudatban fog ő is figyelni, tekinteni a másikra. Mondhatni egy maszkot vesz fel, hogy ne legyen olyannyira kiszolgáltatott.

Ehhez kapcsolódik, hogy a 21. század embere tele van előítéletekkel, etnikai gyanakvással, és gyakran azon kapja magát, hogy automatikusan embertársai arcvonásait, öltözékét kezdi fürkészni, bárhol legyen is. „A típusból következtetne arra, hogy megbízhat-e a másikban. A paranoid pillantást vizuális sztereotípiák és etnikai-kulturális előítéletek vezérlik – többnyire tudattalanul. Leginkább saját tekintetünkkel szemben vagyunk ilyenkor vakok.” Erre is próbál rámutatni Forgács, amikor sokféle arcot, tekintetet vonultat fel előttünk a tárlaton.

Míg az első térben egy-egy különálló portréval találjuk magunkat szemben, ahogy azt már említettem, a következő teremben már 16x6 sorban elhelyezkedő képkockák vannak, majd találkozhatunk még plakát méretű, és egyéb vetített képekkel is.

Sokféle arc, tekintet kerül egymás mellé, de ilyen mennyiségben már nyilván nehezen tudja követni a látogató, hogy melyik arc milyen, mit is gondoljon róluk stb. így rá is vagyunk kényszerítve, hogy belelássunk valamit és elkezdjünk előítéleteket gyártani.

A Rényi András által a kiállításhoz szerkesztett katalógusban Bán Zsófia írása Wittgenstein ismert megállapítását említi, miszerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.

Forgács Péter: „Col Tempo” – A W. Projekt
Ernst Múzeum

Kurátor: Rényi András

Megtekinthető: 2010. január 16. és március 14. között