Charles Taylor a szekularitás és a hit kölcsönhatásáról

„Egy régi kérdés új kontextusba helyezésével és a vallásos hit mai világban játszott szerepével kapcsolatos élénk, interdiszciplináris vita kiprovokálásával Charles Taylor rendkívül jelentős szolgálatot tett hívőknek és nem hívőknek egyaránt” – írja az oxfordi iskolázottságú, kanadai filozófus A Secular Age című, 2007-ben megjelent könyvéről a mű egyik recenzora. Valóban, Taylor könyve nem többre és nem is kevesebbre vállalkozik, mint hogy újratematizálja a szekularizációról folyó, immár több mint egy évszázados diskurzus kulcspontjait, és a részletek elhelyezéséhez a későmodern világ belső feszültségeit is kezelni képes, tágabb értelmezési keretet javasoljon.

Ezekben a napokban, amikor XVI. Benedek pápának az Egyesült Királyságban tett látogatása fogadtatásáról, a keresztény és szekuláris csoportok közti összetett társadalmi interakciókról cikkeznek az újságok, üdítő élmény Charles Taylor magnum opus-át lapozgatni. Amíg az Európai Unió társadalmait a maihoz hasonlóan polarizálja a keresztény örökséghez való viszony, addig az európai identitás kulcsát jelenti annak a kérdésnek a megválaszolása, amely kérdésnek Taylor egységes keretbe foglalt elemzését is nyújtja: „Miért volt – mondjuk 1500 körül a nyugati világban – gyakorlatilag képtelenség az istenhit elutasítása, míg ma sokan ugyanezt legalábbis könnyűnek, ha nem éppen természetesnek találják?”

Történeti elemzésekből és az azokba szervesen beleszőtt filozófiai eszmefuttatásokból áll össze a könyv sajátos szellemtörténeti horizontja, amely távolról Szent Ágoston filozófiai-teológiai történelemszemléletére emlékeztet. Taylor alaptézise szerint jelen világunk elvallástalanodási jelenségei nem lettek volna a modernitás lényegét alkotó folyamat elkerülhetetlen velejárói, de a történelmileg megvalósult modernitáshoz ezek mégis hozzátartoznak. Abban, hogy ez miért így alakult, sok tényezőt kell számításba vennünk. A hit elleni lázadás és a mindenkori reformizmus vadhajtásain túl, a kereszténységnek a modernitást közvetlenül megelőző szellemi állapota: a korrigálatlan egyensúlyvesztések, az önromboló mulasztások, a lelkiségi és teológiai elhajlások is alapvetően mind felelősek a később kialakult helyzetért. Ezeknek a – Taylor által jelzett – problémáknak egy része a modernitást megelőzően, évszázadokra visszamenőleg is követhető. A mindezek eredményeként beindult erjedési folyamatból – Taylor szerint – úgy emelkedik ki a modern világ, hogy abban a hit megélésének kulturális-társadalmi feltételei mélyreható változáson mennek keresztül. A mai ember számára – legyen akár hívő vagy nem hívő – a naivitás többé már nem járható út.

E modernitás-elmélet összefüggésében Taylor a szekularizáció sokféle értelemben használt, így szétfolyó fogalmának fókuszálását is szükségesnek látja. Az általa használt fogalom elhatárolódik egyrészt az egyház és állam szétválasztását hangsúlyozó politikai szóhasználattól, másrészt a szociológiai, statisztikai mutatókban megfigyelhető tendenciákra alapozott felfogástól. A taylori szekularizáció fogalma azt a mozzanatot hangsúlyozza, hogy a hit a továbbiakban már nem hozzáférhető úgy, mint ahogy korábban a kultúra támogatásával, alapértelmezett társadalmi meggyőződésként hozzáférhető volt, hanem az egyén tudatosabb, egzisztenciális döntését követeli. Taylor ezzel arra a jelenségre reflektál, hogy a kortárs nyugati világban hívő és nem hívő sokszor közvetlenül egymás mellett éli az életét, akár ugyanabban a családban is.

Taylor szekularitás-felfogásának középpontjában a hit megélésének kulturális-társadalmi feltételeiben bekövetkezett alapvető változás áll. Ez a változás olyan szellemtörténeti áramlatok hatása alatt következett be, amelyek az ember boldogulását – a „transzcendens” vonatkozásokat zárójelbe téve – „immanens” keretek közé helyezik el. Az ennek hátterében álló antropológiai fordulat – Taylor koncepciója szerint – keresztény eszmei gyökerekből is táplálkozik, így nem ellentmondás keresztény humanizmusról beszélnünk. Amikor azonban a humanizmusnak egy radikalizált variánsaként megjelenik a minden transzcendens vonatkozással szemben eleve militáns “exkluzív humanizmus”, akkor a modernitás belső szerkezetében lényegesen új helyzet áll elő. Taylor ennek az eszmei áramlatnak a térnyerésében azonosítja be a modern szekularizmus keresztény hittel szemben eleve ellenséges összetevőjének a fő gyökerét. Fontos mozzanat itt, hogy amíg egy bizonyos, tágabb értelemben vett humanizmus a modernitás konstitutív összetevőjét képezi, az ettől elválasztható exkluzív humanizmus a hittel szembeni öntörvényű lázadás mozzanatát viszi bele a társadalmi folyamatba.

A modernitás önazonosságának kialakulásában alapvető szerepet játszott a kritikai tudományosság térnyerése is, amely eleinte természettudományos, például csillagászati felfedezésekkel nyűgözte le az értelmiségi elitet. A modern tudományos világkép – az uralkodó istenkép deisztikus átalakulásával párhuzamosan – a valóság szemléletének új paradigmáját teremti meg. Ennek a folyamatnak a velejárójaként beszél Taylor – Max Webertől kölcsönzött kifejezéssel – a világ “varázstalanodásáról” (disenchantment). Ez a folyamat egyaránt magába foglalja a világ kozmikus rendje és szimbolikája iránti érzék elsorvadását, valamint a társadalmi rend spirituális jelentőségének háttérbe szorulását. Mindez beletorkollik abba a hétköznapi tapasztalatba, hogy az emberek már nem számolnak szellemi erők különböző fajtáival a mindennapi életükben, hanem egyre inkább immanens keretek között gondolkodva néznek szembe életük kihívásaival. E folyamattal kapcsolatban is hangsúlyoznunk kell tehát, hogy ami ebből a modernitáshoz konstitutív módon hozzátartozik, az nem feltétlenül képvisel a keresztény hittel szemben ellenséges tartalmat. Csak az exkluzív szcientizmus későbbi megjelenésével jön létre társadalmi front a tudományos és a teológiai világkép között.

Taylor ezeknek a – modernitás genezisénél jelenlévő, egymást keresztező – eszmei szálaknak az elemzése közben folyamatosan figyelmeztet arra, hogy a lezajlott változások nem írhatók le egyszerű “letisztulási történetként”, amely világképi “sallangok” eltávolításáról, és így egy feltételezett lényegi váz napfényre kerüléséről szól. A modernitás csak alkotó folyamatként érthető meg adekvát módon. Taylor szerint ennek a kreativitásnak a fókuszában az emberi élet és a világ immanens dimenziójának, a teremtett valóság teremtőtől szándékolt autonómiájának a korábbinál mélyebb felfedezése és a társadalom rendszerébe való tevékeny beépítése áll. Eközben a történelmileg megvalósult modernitás genezisének szerves eleme a forradalmiság és egy bizonyos – tág értelemben vett – több fázisú reformizmus jelenléte is. Mindez ismét csak nehezen szétválasztható, építő és romboló elemek együttesét eredményezi. A mindennek nyomán jelentkező átalakulás olyan mélyreható (és Taylor elemzése itt ismét számtalan különböző szálon fut tovább), hogy az ember társadalmi képzeteinek a legmélyebb rétegeit is érinti. Taylor például részletesen bemutatja, hogyan alakul át a premodernitásra jellemző, a kozmoszba szervesen illeszkedő “porózus-sebezhető én” (porous self) a modern ember politikailag tudatos világára jellemző “óvott-lehatárolt én”-né (buffered self]). Míg az előbbi nyitott a világban jelenlévő spirituális erőkkel szemben és fogékony a létezők összetartozása iránt, utóbbi az önrendelkezése által képes kizárni magából minden nemkívánatost, és individuumként foglalja el helyét az átalakítandó világban. Ez a – Taylor által felkínáltak közül kiragadott – példa alkalmas annak szemléltetésére, hogy a modernitás hogyan tudja átalakítani a hit életre váltásának kulturális-társadalmi feltételeit, az ember életének minden szférájára kihatóan.

A modern nyugati civilizáció egyszerre illeszkedik a történelmi civilizációk sorába – és különül is el azoktól. A modern Nyugatnak azt a felfedezését, amely ezt az elkülönülést megmagyarázza, Taylor “immanens keretrendszernek” (immanent frame) nevezi. Ez a keretrendszer fogja össze a modern társadalom különböző alrendszereinek jellegzetes képződményeit. Az immanens irányultság adta a táptalaját annak a tudományos-technikai fejlődésnek is, amely a nyugati civilizáció látványos eredményeinek forrása lett. Taylor rátér ennek a modernitás lényegét alkotó, “immanens keretrendszernek” a vallási szempontú elemzésére is. Megállapítja, hogy a szekularitás kulturális-társadalmi feltételek átalakulásában megragadható újdonsága ennek a keretrendszernek a megjelenéséből következik. Hamis azonban az a beállítás, amely ezekből az új körülményekből közvetlenül az “exkluzív humanizmus” látásmódja szerinti szekularizmust vezet le. Taylor egész könyvének érvelése abba az irányba mutat, hogy a modernitás – lényege szerint – nyitva hagyja a hit opcióját az ember számára, így nem is igazi meglepetés a klasszikus szekularizációs hipotézis mára dominánssá vált összeomlása. Az igaz, hogy a történelmileg megvalósult modernitás világában az “exkluzív humanizmus” szekularista ideológiája bizonyos mértékéig lejátszotta a kereszténységet a színpadról, Taylor szerint azonban hosszabb távon semmiképpen sem ilyen egyértelmű a helyzet, sőt az A Secular Age éppen az ingának a jelenlegi fordított irányú kilengését prognosztizálja. A kreativitás világában, az etika felségterületén és az esztétika szférájában Taylor különösen egyértelmű jeleit mutatja ki annak, hogy az exkluzív módon immanentista látásmód zsákutcába torkollott. Az a mai társadalom, amelyet az “immanens keretrendszer” transzcendenciára nyitott és zárt értelmezéseinek “nyíró feszültségei” terhelnek, egyre nyilvánvalóbban adja jeleit annak, hogy a felszín alatt felfedezésre váró strukturális probléma van. Taylor ennek a problémának az átvilágítására tesz kísérletet.

Charles Taylor mondanivalójával, nyelvezetével és érvelésmódjával a késő-modernitás minden szereplőjét megszólítja, sőt, a könyv az angolszász világban a szakmai érdeklődéstől motivált olvasókon túl az utóbbi három évben a szélesebb értelmiségi közönség kedvelt olvasmányává is lett. Taylor könyvének másodlagos irodalma azt igazolja, hogy az általa újratematizált kérdések valóban felkeltették mind a szekuláris, mind a különböző felekezetű keresztény gondolkodói körök érdeklődését. Taylor könyvének feldolgozása, magyarra fordítása ilyen módon az identitásról szóló hazai diskurzusnak is új lehetőségeit kínálná.

Charles Taylor: A Secular Age, Harvard University Press, Cambridge (MA), 2007.