A Chiquita-regény fordításáról

Jó regényt fordítani is jó, rossz regény fordítása pedig nyögve nyelős, de akár még a torkán is akadhat fordítójának. A jó szöveg azonban csak előfeltétele talán a tolmácsolás örömének. A könnyed újraalkotás igazi feltétele és biztosítéka a személyes kötődés: ha a fordító azonosulni tud a tárgyával, képzeletének lendületét az idegen nyelvű, idegen kulturális összefüggések honosítása sem töri meg, sőt olykor még ihletettebbé is válik tőle a próbatétel.

Egy példa: a kubai táncos-énekesnő, a liliputinak született Chiquita kalandos, de valóságon alapuló élettörténetébe egyebek mellett egy ezoterikus szálat is belesző az író, Antonio Orlando Rodríguez: a pirinyó, ám nagyságra rendeltetett hölgy rendkívüliségéhez a bilokáció képessége is hozzá tartozik, azaz, bizonyos körülmények között két helyen is lehet egyszerre: ilyenkor valós, hús-vér fizikuma illetve az asztrálteste földrésznyi távolságra is kerülhet egymástól. Mivel e fogalommal még sosem találkoztam, fennakadtam a ’cuerpo astral’ kifejezésen, de a csillagokra utaló jelentés azonnal Arany János „Nem a való hát: annak égi mássa” sorához röpített, és örömmel kacsintva egyet a pallérozott befogadóra, gondolkodás nélkül fel is használtam a szép jelzős szerkezetet. Nem éreztem szentségtörésnek, sőt, még hozzá is tett a találat öröméhez, hogy Chiquita első „kettéválása” egy orosz álom szövegi valóságaként jelent meg a regényben.

Személyes affinitásom a könyvhöz azonban korábbról datálható. Mielőtt részletezném „megismerkedésünket”, megjegyzem, hogy a fordító többnyire bértollnok, vagyis megbízzák egy-egy munkával, s csak ritkán választja meg ő maga. Chiquitát a szerencsés véletlen küldte utamba: családi látogatáson voltam épp New Yorkban, s a szállásom felé igyekezve egyszer csak a Cervantes Intézet ismerős emblémáján akadt meg a szemem, s az emberi léptékű, zöld fákkal, pázsittal hívogató épület kapuján a hirdetés egy kubai regény másnapi bemutatójára invitált. A szerző neve ugyan ismeretlen volt, de Kuba neve mágikus hívószóként lépett működésbe a képzeletemben: mintegy harmincöt évvel azelőtt egy ösztöndíjas évet töltöttem az „Antillák Gyöngyén”. Nagy kaland volt az is: paradicsomi élmények keveredtek benne a Castro-féle szocializmus pokoli adalékaival. A bemutatóra feleségemmel elmentem, a szerzővel megismerkedtem, a könyvet megvettem, s a mintegy ötszáz oldalt pár nap alatt felfaltam. A sodró élmény mögött persze ott munkált a nosztalgia, a rég letűnt képek újjáéledése. De friss New York-élményem fantasztikuma is: a tér- és idősíkok hihetetlen egymásra vetülése Manhattan utcáit járva hirtelen új dimenziót nyertek: az ismerős kubai tájakról New Yorkba csöppenő Chiquita ugyanúgy esik egyik ámulatból a másikba, mint én, csak éppen százegynéhány esztendővel korábban. Ez az időutazás lett a művel való azonosulásom röptető alapja; a fordulatos cselekmény, a száz csoda, ami még csöppnyi hősnőmmel történik, már csak megerősíthette döntésemet: ha kell, ha nem kell a magyar kiadóknak, a regényt lefordítom. (A Magvető, szerencsére, a kiadás mellett döntött.) Még akkor is, ha a szövegben elrejtett csapdáktól, hurkoktól és egyéb rafinált szerkezetektől fordítói képzeletem könnyen szárnyaszegetté válhat. Lássunk most néhányat ezekből a kelepcékből.

Chiquita a kubai vidék szülötte volt, s gyerekkora, a tizenkilencedik század utolsó harmada Matanzasban, a szigetország egyik forgalmas kikötővárosában sajátos gyarmati közeget, tárgyi, történelmi, társadalmi és emberi valóságot jelentett: afrikai származású rabszolgák és felszabadított feketék népesítették be, az ősi hiedelmeikkel, nyelvükkel és szokásaikkal; egzotikus fákból készült bútorok, európai csipkék, porcelánok, hangszerek és a polgárosodó középosztály, a se nem spanyol, se nem amerikai, még nem is kiforrottan latin-amerikai jellegével. E körülmények hiteles nyelvi megjelenítése sokrétegű szöveget kívánt. Hadd érzékeltessem a jelenséget egy másik példán: Chiquita szülei nehezen nyugszanak bele a kisleány picurka voltába, ezért elviszik egy fekete javasasszonyhoz, ’mayomberához’ aki „vizsgálatát” különös nyelvű mondókával kíséri. Így fordul egy túlvilági szellemhez:

Nganga yo te ñama /Kasimbirikó. Nganga mío yo te ñama. / Nganga ñama Kasimbirikó…

Mit tehet ilyenkor a fordító, akiben bár felötlenek egy Havanna melletti afrokubai szeánsz homályos képei, a transzba esett fekete táncosok, a pergő konga dobok, a leölt kakasok véres látványa, de a nyelvi megoldáshoz mindez haszontalan. A gyors döntés: lefordítani a mondókából, ami spanyolul érthető, és meghagyni a (feltehetőleg) afrikai yoruba nyelvű varázsszavakat változatlanul, hiszen azok a közönséges spanyolajkúak számára sem érthetőek. Imigyen:

Nganga téged nyama /Kasimbirinkó. Én ngangám én téged nyama. / Nganga nyama kasimbirinkó…

Amely megoldás persze sántít kicsit, hiszen az eredetiben a ’ñama’ feltehetőleg („teringettét, miért nincs itt mellettem a Balaton fölött, Lovason, ahol ezt fordítom, egyetlen yoruba vagy afrokubai néprajzos sem, akitől megkérdezhetném!”) a ’llama’ azaz ’hív’ spanyol igealak eltorzított változata, ezért, hogy a hívogatás funkcióját (jelentését) betöltse a versike, jó volna valami magyar ige, akár torzan, de felismerhetően. Akkor viszont csorbulna a zsolozsma ritmusa, mágikus jellege. Maradjon tehát a kevésbé érthető, de jobban „hangzó” verzió!

További, a lendület fenntartása miatt azonnali elhatározást igénylő csapda számtalan akadt a szövegben: alkalmi, hol butuska, hol negédes versikék, falfirkák, történelmi és „beszélő nevek”, a (kubai, amerikai, párizsi, szentpétervári stb.) helyi színeket festő kifejezések, szólás-mondások, nyelvi sziporkák. Mindezek ismertetéséhez azonban talán könyv terjedelmű tanulmány kellene inkább, mint egy ilyen cikkecske…