Dávid parittyája

A Pénzcsinálóról

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a szex és az erőszak párosa mellett ott van a harmadik nézőcsalogató csodaszer, a pénz is. A baseball világában játszódó Pénzcsinálóban azonban előszeretettel írják ki a dollármilliókat a vászonra, gyakran kiszámolnak olyasmiket is, hogy mennyit fizetnek az egyes csapatok egyetlen győzelemért, hogy mennyibe kerülnek az egyes játékosok egy szezonra és így tovább – a nézők pedig egyből figyelnek. Mondjuk, van is mire.

A Pénzcsinálóban profi baseballcsapatok büdzséi csapnak össze egymással. A százmillió dolláros Góliátokkal Oakland alig harmincmilliós csapata. Papíron nincs esélye a kicsinek, de ahogy Dávidnak, neki is van egy parittyája. A vezetőség számítógépes statisztikai modellekkel határozza meg, hogy az egyes pozíciókba pontosan melyik játékos passzol, így hatékonyabban használják fel a keretüket, mint a sztárokban gondolkodó riválisok. A dolog egyébként bevált, állítólag ma már minden csapatsportban használják a módszert.

A forgatókönyvíró Aaron Sorkin (a veterán Zaillian-nal együtt dolgozta át Michael Lewis Moneyball: The Art of Winning an Unfair Game című könyvét) a Facebook filmnél, A közösségi hálónál is felhasznált módszert veti be: vesz egy trendet elindító jelenséget a közelmúltból, és az érdekli, miként jellemzi ez a korunkat. Ugyan mindkét filmben akad háromdimenziós karakter, de mégsem a hagyományos értelemben vett „jellemfejlődéses”, vagy „történetmesélős” darabokkal állunk szemben. Ezért tarthatják sokan hideg alkotásnak mindkettőt. Érdemes Sorkin tablóit inkább egy kis távolságból szemlélni, hogy összeálljanak egésszé a nagyvonalúan felvitt részletek.

A Pénzcsináló sportfilm annak ellenére, hogy keveset időz a mérkőzéseken. Inkább a csapat üzemeltetésének kulisszáiba vezet be: az értekezleteken zajló csatákba, a küzdelmekbe a játékosok megszerzésért, a csapat összekovácsolásáért. Megmutatja az óriási kockázatot, ami a sportolói karrierrel jár, mi történik, ha mégsem jön be a dolog, ha beüt egy sérülés, stb. A sportolók mikro-tragédiái meglepően hatásosak ahhoz képest, mekkora játékidőt kapnak. A vezetőség úgy adja-veszi a játékosokat, mintha csak baseball kártyákat csereberélő gyűjtők lennének, ahol mindenki a tuti paklit akarja összeállítani. A farkastörvények uralta szakmát mégis átjárja a sporttal szembeni őszinte csodálat.

Mégis, a Pénzcsináló leginkább egy gyökeres szakmai átalakulás látlelete. Az idő megérik a változásra, szinte kiválasztja a rá nyitott személyt, aki hajlandó kockáztatni, és elég nyakas ahhoz, hogy beteljesítse. Ragyogó, ahogy ezt a beteljesülést elnyújtja a film. A menedzsernek meg kell küzdenie az értekezletek begyöpösödött koponyáival, be kell törnie az edzőt, meg kell értetnie magát a játékosokkal, és kitartani, amikor az egész karriere kockára van téve. Mert a közeg ellenáll, óvja az eddigi rendet, de ha az már biztosan tarthatatlan, nagyon gyorsan bekövetkezik az áttörés, és tovagyűrűzik a változás.

A folyamatokat a csapat menedzserét alakító Brad Pitt és a siker receptjét kiötlő kockafej (Jonah Hill) katalizálja. Mindketten kiválóak. Pitt-től ilyen könnyed, erőlködés nélküli játékot még nem láttam, leköti a nézőt, bármit is csinál. Az is érdekes, hogy Hill szembetűnő megilletődöttsége, amit a fiatal színész a világsztárral szemben érezhetett, milyen jól passzol a filmbeli karakteréhez is. Mindennek tetejében pedig ott a személytelen, de modern és kellően változatos eszköztárú rendezés: ügyes atmoszférateremtés, egy kis TV-s felvétel itt, egy kis montázs ott, realisztikus hatások; és érzékeny is, meghat, ha arra kerül a sor – egyedül a csúcspont érkezett kicsit előkészítetlenül.

Egyrészt tehát a Pénzcsináló hagyományos hollywoodi történetnek tűnhet, a kicsi nekimegy a nagynak, furfanggal, kitartással legyűri. De kevesen veszik észre, mi is történik itt valójában, hol bújik meg a szomorú tanulság. A változás ellentábora azért panaszkodik, mert a statisztikai analízis kizárja az „emberi” tényezőt a sportból. A néző persze a forradalmárok mellé áll, ők a hősök, de valóban erről van szó. Kétségtelenül személytelenebbé válik a sport világa (ilyen folyamatok közt élünk), és az új rend sem vezet fair játékhoz. Ezek után vajon sértetlenül megmarad-e a baseball iránti rajongás a szakmában és a közönségben? És a film, ha figyelünk, bölcsen megvilágítja egy ilyen „forradalom” kegyetlen természetét is. Robogó vonat, hálátlan dög, nem vár a régivágású srácokra, akik hezitálnak felpattanni rá.

Persze joggal kérdezhetjük, hogy miért érdekes számunkra ez az egész, hiszen nálunk gyakorlatilag teljesen ismeretlen a baseball, de a film ügyesen teszi érdekessé a jelenséget, és még a szabályok ismerete sem kötelező. Összességében ritka az olyan film, ami ennyi szinten, ennyi részletében ilyen erősen működne. Valahogy így kell kinéznie egy profi amerikai produkciónak ma.

Pénzcsináló (Moneyball)
színes, feliratos, amerikai filmdráma, 133 perc, 2011 (12)

rendező: Bennett Miller
író: Michael Lewis
forgatókönyvíró: Steven Zaillian, Aaron Sorkin, Stan Chervin
zeneszerző: Mychael Danna
operatőr: Wally Pfister
producer: Michael De Luca, Rachael Horovitz, Scott Rudin
vágó: Christopher Tellefsen

szereplők:
Brad Pitt (Billy Beane)
Jonah Hill (Peter Brand)
Philip Seymour Hoffman (Art Howe)
Robin Wright (Sharon)
Chris Pratt (Scott Hatteberg)
Kathryn Morris (Tara Beane)
Tammy Blanchard (Elizabeth Hatteberg)
Glenn Morshower (Hopkins)

video
See video

Facebook-hozzászólások