A délelőtt filozófiája

„...az emberiségnek ismét újra kell kezdenie szőni szövetét, miután, mint Pénelopé, az éjszaka felfejtette. De vajon ki szavatolja, hogy újra lesz hozzá ereje?” (252. aforizma)

Hogy pontosan milyen megfontolásból döntött úgy az Osiris Kiadó, hogy Nietzsche harmadik nagyobb munkáját a bejáratott magyar címre is kiterjedő teljesen új fordításban, ráadásul gyakorlatától nem megszokott módon, minden sorozatán kívül jelenteti meg idén, utószó híján rejtve marad. A friss kiadás ténye viszont enélkül is örvendetes, hiszen olyan szerzővel van dolgunk, akinek neve, mint a nagy narratívákat elvesztett, vagyis egy talán túl sokszor posztmodernnek mondott állapot pátriárkájáé, sokszor csak patinás aprópénz fogalmaink között, így minden körülmények között megérdemli az odaadóbb (újra és újra-) olvasást, valamint a faggatózást, hogy miképp vehetjük ma is komolyan.

Érdemes megjegyezni, hogy Nietzsche olvasásakor mindig egy adott könyvvel van dolgunk a sok közül, épp ezért gondolom termékenynek az egyiket a többi felől olvasni. Nos, az Emberi, nagyon is emberi, ha Nietzsche életének vonalát követjük, már az ’embertelenebb’ könyvek közül való. Fülszövegízzel fogalmazva: ez Nietzsche első senkit és semmit nem kímélő filozófiai kalapácsütése. Árnyaltabban: az értékek elalaptalanodásáról elkiáltott első jól artikulált szavak, melyek már a bon mot-vá nyúzott „Isten halott!” gondolatkörét építik ki.  Azt az isten-ség súlya és a téboly közti présben született utolsó könyvből, az Ecce homoból is tudjuk, hogy Nietzsche maga a jelen recenzió tárgyát megelőző műveivel nem volt maradéktalanul elégedett. Különösen A tragédia születése, illetve a Korszerűtlen elmélkedések jelzik ezt az önkanonizáció során némileg elmarasztalt szakaszt, s ha ezekkel vetjük össze az Emberi, nagyon is emberit, a különbség, illetve az, hogy ezen első ’kalapácsütés’ nem kis mértékben volt korábbi munkáinak szellemére irányuló dekonstruktív lépés, szemmel látható, olvasható. Az áradó retorika és a metafora hajlékában megbúvó metafizikus igény és hajlam, a zene mint a lényeg lényegi feltárulkozása, a művészetmisztika, amint azt Paul de Man megállapítja, a korai művek logocentrikus tendenciái. Egy válság túloldalán az Emberi, nagyon is emberiben már egyenesen a tudomány és a szabadszelleműség felől szükségszerű állomásoknak tűnnek ugyan egy kultúra, vagy egy ember életében, de az értelem és a lélek gyermekbetegségeiként már a tragédiát elmesélőnél szikárabb genealógia írja le őket. A könyv egészében így azonban megmarad a korábbiak ’kultúraváltó’ hangulata, és folytatódik a kultúra egyre hevesebb és mindinkább megvesztegethetetlen átvilágítása, csak éppen a tudomány fogalmának rehabilitálásával, és néha olyan zavarbaejtő vonulatokkal, mint a pozitivizmusra való rendszeres hivatkozás. Ám ez utóbbit Nietzschénél kár lenne azzal azonosítani, amit e tudománytörténeti fogalom alatt ismerünk.

Ha Deleuze-t követve Nietzsche filozófiáját a kanti kritikai ’gesztusra’ felelő, ám annál becsületesebbnek és messzemenőbbnek szánt törekvésként akarjuk látni, akkor ebben a könyvben fedezhetjük fel ezen koncepció születését. Nietzsche egy enciklopédikus átfogás szándékával tart lelkitükröt a nyugati tudatformák és cselekvések elfojtásokon és valóságduplikátumokon magukat a nagyon is evilágiságból kiemelő alakzatai elé. Goethe szerint egy mondatot elolvasni Kanttól olyan, mint belépni egy világos szobába; Nietzsche szabadszelleműsége korántsem ilyen komfortos, és nem is akar az lenni. A sapere aude aufklärista irányelve nála a legkevésbé jelenti egy felsőbb észmechanizmus érvényesítését, sokkal inkább - legalábbis itt - gyanakvást valami alsóbbra, mely még a gondolkodás általános szabályait is kérdőjelek alá vonja az ’álomlogika’ gondolatában, s ugyanígy az álom jelenségének tényével hozza összefüggésbe a valóság metafizikai ’megkettőzését’ is. E Freudot megelőlegező pszichologizmus, a felvilágosodás frazeológiája és a tudományos módszeresség igénye mind meghatározó szólama e könyvnek. Ám saját formájának alapegysége, Nietzsche itt meglelt egyéni stílusa és átértelmező, átértékelő észjárásának eszköze, az aforizma francia moralistáktól tanult és preszókratikusokat idéző ’hatékony befejezetlensége’ révén mindezek egy sajátos, a legkevésbé a mottóban megidézett descartes-i, vagy pozitivista értelmet nyernek. A gondolkodás, így a genealógia, mint módszer számára nincs stabil perspektíva; az értelmezés mozgástere maga is része az értelmezendő mozgásainak. A rendszerkényszer elutasításának jegyében az értekezőbb, ’tudományosabb’ részek mellett megférnek a gyakran ellentmondásokat gerjesztő egymondatos feladványok is, mert éppen a gondolkodás ellentmondásainak kikerülése nem lehet többé igazságkritérium Nietzsche számára. A szabad szellem, mint a könyv ideálja, nem annak tartalmában és boldogsághozama szerint, hanem a keresés ritmusában köti magát az igazsághoz. Igazán „merni a tudást” számára annyi, mint merni a rögzítetlenséget, a változást és alakulást, (meg)lét helyett a levést, az atópiát, az ellentmondást – és ez utóbbiból nincs hiány, sem a könyvben, sem azon kívül. De a szabad szellem „látni akar, és nyitott szemmel szemléli a világ dolgait, ezért nem kötheti szívét szorosan semmihez sem; van benne valami, ami vándorol, ami örömét leli a változásban és az elmúlásban” (638.).

Friedrich Nietzsche: Emberi, nagyon is emberi. Könyv szabad szellemek számára, Ford.: Horváth Géza. Osiris Kiadó, Budapest, 2008. 224 oldal, 2980 Ft.