Egon Schiele önmaga tükrében

Egon Schieléről az utóbbi időben igen sokat hallani: rekord áron kerülnek kalapács alá művei, megnyitották a közönség számára szülőházát Tullnban, és most – száz év eltelte után – ismét budapesti kiállításon szerepelnek alkotásai.  A Szépművészeti Múzeum Egon Schiele és kora című kiállításán több mint 80 alkotással várja az érdeklődőket. A művek zöme a bécsi Leopold Múzeumból érkezett, de láthatóak a Szépművészetiben őrzött remekművek is.

Schiele művészetét a művészettörténészek már könyvtárnyi könyvben és tanulmányban feldolgozták, és a kiállítás is a hagyományos művészettörténeti olvasatot követi, azzal a kis csavarral, hogy Schiele képei mellett helyet kapnak a kortársak művei is, amelyek így segítenek kontextusba ágyazni a művész alkotásait. A múzeum két teremben, 12 nagy tematikát követve mutatja be Schiele korszakait, identitáskeresését, kapcsolatát kortársaival, és az erotikához fűződő viszonyát.  

A középpontban az emberi test áll, legfőképpen a művész saját teste. A tárlatra érkezőket Schiele egyik fő műve, az Önarckép lampionvirággal című olajfestmény fogadja, amely érzékenyen reflektál a fiatal Egon Schiele zsenialitására, mely kiemelte őt saját korából. E festmény egyben felvezeti a kiállítás első nagyobb témakörét: az önarcképek segítségével meghatározott identitáskeresést. Valószínűleg nincs a művészettörténetben még egy olyan emblematikus alak, akinek lélekfejlődése és identitása ilyen pontosan ”leolvasható” volna munkáiról. Leginkább az önreflexió műfaja foglalkoztatta Schiele-t, amelyet a kiállításon bemutatott önarcképei is bizonyítanak. Több, a kiállításon bemutatott jelentős önarcképe közül egy olyan emelkedik ki méretével és színvilágával, amely tulajdonképpen nem is egyszerűen egy önarckép, hiszen Schiele mögött egy másik alak is feltűnik. Ez a kép, amely a Remeték címet viseli, vezet át bennünek az önarcképekből a következő nagyobb témakörbe, az expresszionizmusba. A képen két alak látható, csakúgy, mint a Hasonmás című korai képen, azzal az eltéréssel, hogy míg ott a halál áll Schiele mögött, itt a szóbeszéd szerint Klimt, vagy a művész édesapjának koszorús halotti alakja támaszkodik rá, ezzel szimbolizálva az új generáció felemelkedését – ez akkor is leolvasható a képről, ha nem ismerjük a háttértörténetét, amelyről a kép mellett felfüggesztett tábla tudósít.

Az önarcképek mellett megjelenő kortárs alkotások viszonyrendszerében pedig megmutatkozhat az, amitől ”Schiele Schiele lesz”. Mindezt a kiállítás nagyszerűen jeleníti meg azzal, hogy a bécsi modernizmus első generációjának szentelt ”sarok” – ahol, az igazat megvallva, nem láthatunk emblematikus alkotásokat – a Remeték című képpel szemben helyezkedik el.

A halállal kapcsolatos élmények, a századforduló válsága, a háború előtti érzület, a fájdalom mind ott vannak Schiele műveiben, például a Moa, a táncosnő és Térdelő nő narancsvörös ruhában című képein. Ez utóbbit azért is érdemes megemlíteni, mivel a nő – aki nem más, mint a művész húga – tekintete igen szuggesztív. Ez az, ami Schielét kiemeli a saját korából: alakjainak megtörtsége mellett dekadens lelkük is ott ül a tekintetükben, mely sokszor bordélyi örömlányokhoz teszi őket hasonlatossá. Ezt vehetjük észre különbségként, ha összevetjük Schiele Trude Engelről készített portréját Max Oppenheimer Tilla Durieux arcképével.

A felvonultatott portrék híven tükrözik azt az expresszionista kíváncsiságot, amelynek középpontjában a test és a lélek együttese által meghatározott emberi alak áll, aminek  lényegi összetevője a kicsavart testek és végtagok által erősített lélekábrázolás. Az expresszionista feszültség a legjobban mégis egy olyan képén érhető tetten, amely Van Gogh és japán litográfiák hatása alatt készült, 1911-ben. A Fa késő ősszel görcsös és tekergőző ágaival olyan hatást kelt, amitől a fa talán már nem is fa, hanem Schiele egyéniségének allegóriája.

 „…Újat kell látnom” – vallotta Schiele, és mindenekelőtt erre törekedett festészetében. Ám természetesen rajta kívül mások is voltak, akik ezt az ”új”-at képviselték, és őket sem hagyták figyelmen kívül a kiállítás kurátorai. Közülük leginkább Kokoschka emelkedik ki műveivel. Alkotásai közül a legérdekesebb talán az a két, Máriáról készült grafika, amelyeket a kiállítás kurátora egymás mellé helyezett, hogy lehetőségünk nyíljon a képek összehasonlítására. Schiele expresszivitása így már nem tűnik annyira magányosnak, különösen, ha Kokoschka a Der Sturm című újság számára készített plakátportréját vesszük figyelembe.

A tárlat második termének fő képe a Csendélet könyvekkel már a kubizmus jegyeit mutatja, ugyanakkor meghatározza a kiállítás második felének fő vonulatát. A kép azt a nyugalmat sejteti, amely 1913-tól Schiele művészetében is megfigyelhető. Ezzel a nyugalommal, harmóniával találkozhatunk tájképein is, amelyek zömét a feleségével eltöltött úton készítette. Mindezek mellett egyre jobban kezdte foglalkoztatni az anyaság és az anyai önfeláldozás: ebben a témában fedezhető fel leginkább Schiele korai munkáinak feszültsége. E képek első ránézésre profanizált szentképek – némelyiket fatáblára is festette –, de ha közelebbről megnézzük ezeket, ennél többről van szó. Messziről mintha egy Mária-ikont látnánk, ahol Mária ölében tartja a gyermek Jézust. Ez a hagyományos anya-gyermek kapcsolat azonban megváltozik azáltal, hogy a legtöbb képén az anya halott, hiszen gyermekéért feláldozta (fiatalságával és szépségével együtt) önmagát. E képek fő mondanivalója az Anya gyermekével II című képen válik világossá, ahol a gyermek tágra nyílt szeme és értelmet sugárzó tekintete újfent Schiele tudatos zsenialitását és az új generáció előretörését jelenti.

A tárlat egyik legérdekesebb részét a Klimt hatása alatt készült rajzok és festmények alkotják, amelyek a második teremben is jelen vannak. A nagy mester hatása főleg az erotikus témát feldolgozó művein látszik a leginkább. A női és férfi aktok a tárlat haladásának irányába egyre színesednek. E műveket a velük szemben levő falon Klimt hasonló, erotikus képei kísérik végig. Így egyszerre láthatjuk Klimt és az „ezüst Klimt” (Schiele így is nevezte magát) munkáit. A tárlatot megkoronázza Schiele egyik utolsó munkája, a Nagy fekvő akt,amelyben ötvöződik az első teremben látott lendületesség a kései realizmussal.

Mivel Schiele életműve nem túl nagy, így művészetének és egyéniségének változása könnyen követhető, és ezt a kiállítás rendezői ki is használták. Mindemellett a néhol túlzónak tűnő tematizálás sem zavaró, hiszen jól bemutatja Schiele munkásságát a kor kontextusában.  Láthatjuk, miben tér el Klimttől vagy Kokoshkától, és hogy miben nyílvánul meg zsenialitástudata. A képek között néhol leveleket és fényképeket is találunk, amelyek segítik azt a megismerési folyamatot, amely már az önarcképeknél elkezdődött, és amelyet a két kiállító termet összekötő folyóson, Szőts István 1971-ben készített Egon Schiele című filmje segít elmélyíteni.

Egon Schiele és kora

Szépművészeti Múzeum

2013. június 26. – szeptember 29.

Kurátor: Bodor Kata