Egy kis hazai, s némi külföldi, avagy a Faludi Filmszemle és Fotópályázat 2008

„Az életben a legbámulatosabb dolog az a bizalom, hogy majd mások vezetni fognak minket. Ha ez hiányzik belőlünk, csak téblábolunk a magunk útján; ha pedig meg van bennünk, fel sem ocsúdunk, s már a legrosszabb útra tereltek minket.” – egy Goethe-idézetet választott mottójául az idén megrendezésre került Faludi Filmszemle és Fotópályázat, mely ismét tárt karokkal várta a különféle alkotók munkáit. Itt érdemes megemlíteni, hogy bár sok fotó érkezett a szemlére, elsősorban a filmeken volt a hangsúly.

Több mint 120 rövidfilm érkezett a pályázatra, s ebből 45 darab került a zsűri elé egy komolyabb megmérettetésre, november 14.-ének és 15.-ének délutánján az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A 7 blokkra osztott versenyfilmes részben számtalan típusú alkotással találkozhatott a néző:dokumentum-, animációs-, kísérleti-, s persze játékfilm is; ezen kívül még megkülönböztették az első, amatőr, illetve profi filmeseket. A rengeteg kategória már árulkodik a rendezvény sokszínűségéről, ám ezt a pluralitást még lehetett fokozni: a filmszemle nem csupán közép-európai (magyar, szlovák, lengyel, német), hanem angol, török, svéd filmekre is kitekintést nyújtott a nézők számára. Így történhetett meg, hogy a zsűri olasz elnöke, Pupi Avati egy Izraelben készült, palesztinokról szóló angol filmért lelkesedett.

A filmegyetemi részben az első díjat Hüsey Tabak filmje, a Cheeese… vitte el. A győztes mű Bécsben készült, egy Irakban élő kurd családról szól, akik 2003-ban egy pincében várják az amerikai felszabadítókat

Az egyetemi szekcióban még említésre méltó a második helyezést, illetve több különdíjat is nyert Roadmovie, amit Hajósi Szabó Csilla rendezett. Bár a zsűri ítéletei teljesen elfogadhatóak voltak, mégis a magyar rendezőnő filmje sokkal élettelibb és életszerűbb volt, mint az első helyezett. A Cheeese… ugyan is csak egy helyszínen játszódik, fekete-fehér képi világa, története, színterének lepusztultsága sterillé teszi a művet; az utolsó képsort pedig olyan hosszan kitartja a rendező, hogy már zavaró a néző számára. Talán egzotikussága és szigorú összeszedettsége biztosította sikerét a Roadmovie-val szemben, amely történetvezetésben szétesettnek tűnhet. A film egy lány Balaton-felvidéki utazásáról szól, aki a nála jóval idősebb szeretőjét akarja felkeresni. Egy barátja kíséri el, aki támaszt nyújt neki ahhoz, hogy változtasson . A történet bagatell, ám képei, vágásai, dramaturgiája az emberi lélek egy nagyon szép oldalát mutatja be. Ez a film megszólítja az embert, Hüsey Tabak filmjével szemben.

Nemcsak a filmegyetemi részben kaptak nagy hangsúlyt a külföldi alkotások, alkotók. Kísérleti kategóriában Denis Trümbach mozija nyert, amely egy középkorú, testes fotós személyes, lírai performance-át mutatta be. A főhős fotókból komponált balettelőadást. A trükk képrevitelénél jóval többről volt szó. A rendező képes volt apró jelzéseivel emlékezetessé tenni a mozit. Talán ezért is illik erre a filmre az, amit Nagy András operatőr, zsűritag mondott:  „A kísérleti film az a terület, amely képes megmutatni, hogy egy rendező milyen filmes nyelvvel él, fog használni.”

Külföldi győzelem még a legjobb színésznek járó díj kapcsán született. Ezt Ducki Witek sok vitát kiváltó Vágyak című filmjének lengyel származású főszereplőnője nyerte. Ez a film egy bizonyos szempontból magyarnak tekinthető, hisz a rendező kettős állampolgárságú, valamint a film is Magyarországon készült. Magyar vonatkozásban Kozák Zsuzsannát érdemes megemlíteni, aki a legjobb elsőfilmesnek járó helyezést vitte el. Műve Az Aradi út 2., ami a hatvanas-hetvenes években gyártott szociofilmek édes gyermeke, kellemes cimbalom -és hegedű-zenével átitatva. Hazai termés volt még az amatőr részleg győztese, a Flört, Both Rita alkotása, valamint a dokumentum szekció első helyezettje, a Szerbiában alkotó Iván Attila. Az ő filmje a Ki vagy mi voltam?, ami egy volt drogos fiú családjáról szól. A művet jövő évben a Duna Tv is műsorára tűzi, így mindenki számára hozzáférhető lesz ez a kiváló munka.

A zsűritagok Lázár Kovács Ákos, Pintér Judit, Mispál Attila, valamint már a korábban is említett Nagy András és Pupi Avati voltak. Bár gyakran különbözött véleményük és eltérő módon értékelték az alkotásokat, ám ha az ember figyelmesen hallgatta értékeléseiket, adtak egy kritikai szempontsort. Elsősorban arra figyelmeztettek, hogy a filmeknél is megtalálható egy belső egység és egyensúly, amire figyelni kell, hogy a téma megragadható legyen. A probléma másik forrása az volt - mint Pupi Avati is kiemelte -, hogy bár technikailag fölkészültek az alkotók, a dialógusokat még nem uralják.

Összességében azonban elmondható, hogy az olasz rendező kellemesen csalódott a magyar amatőr filmesekben. Tehát bizalomra van ok, ám korunk művész- és én -központú fiatal alkotóinak érdemes figyelembe venniük Patsch Ferenc jezsuita szerzetes szavait: „ A zsenik kora lejáróban van. A művészek napjainkban újra a megrendelők számára dolgoznak.”.  Ez a filmes világra, mivel másképp nem is működhetne, tényleg igaz.