Egy másik álom

Éreztem, hogy van itt még valaki. Nem láttam sehol, a nyomait sem, vagy az árnyékát, semmit. Csak tudtam, hogy itt van a közelemben és figyel. Egy erdő, hatalmas fákkal, akkorákkal, amilyenek ma már nincsenek. Régi fényképeken látni ekkora fákat, tucatnyi favágó ül rajtuk mosolyogva, akik nem tudják, hogy mit tüntettek el épp a világból. Láttam, hogy bükkök, legalább harminc méter magasak, derékig érő páfrányok alattuk. Tényleg mintha egy gótikus katedrális főhajójában lépkednék lassan az oltár felé. Aki követ, nem ember, ezt is tudtam. Azt viszont nem, hogy ha nem ember, akkor micsoda. Valami, ami lehet ember is, ha akar. Az lesz, ami lenni akar. Félelem nem volt bennem, inkább csak várakozás. Hogy lépjen elő végre. Mert csak ezért vagyok itt, hogy találkozzam vele. Egy közeli hegyoldalon romos házat vettem észre. Gerendaház volt, széles, szinte lapos zsindelytetővel, mint az alpesi menedékházak. Azt a házat megtámadták, vér folyt, a lakók az utolsó leheletükig ellenálltak, de esélyük sem volt a győzelemre. Ott vannak most is a ház közelében, a fák tövében, ott fekszenek egymás közelében, szörnyű sebekkel borítva. Egyáltalán nem lepett meg, hogy mindezt abban a pillanatban tudtam, ahogy észrevettem a házat. De nemcsak ezt tudtam, hanem azt is, kik voltak ők, milyen volt az arcuk, és egyáltalán, mindent, mindent tudtam róluk, a gondolataik ott zakatoltak az agyamban, az érzéseik az én szívemet feszítették. Ott voltak bennem mind, láttam a halálukat, ami tényleg brutális volt, de valójában mégsem volt szörnyű, mert tudtam, hogy nincs halál, hogy csak a test mállik el, hogy csak a hús az, ami elszenvedi az erőszakot. Ők változatlanul voltak, ahogy mindig is voltak, csak épp most már mindenben az ő szívük lüktetett.

Számítottam rá, hogy egyszer csak előlép, de mégis úgy termett előttem, olyan váratlanul, hogy nem lehetett felkészülni rá. Valójában a levegőből lépett elő, a levegőből sűrűsödött össze a teste. Nem tudtam eldönteni, férfi-e vagy nő, ahogy azt sem, hogy magas-e vagy alacsony, idős vagy fiatal. Nem volt semmilyen, nem volt olyan vonása, amire emlékezni lehetne. Ahogy megpillantottam, máris beszélni kezdett. Ismeretlen nyelven beszélt, nem értettem egy szavát sem. Csak annyit tudtam, hogy nagyon régi nyelven szól, egy olyan nyelven, amelyet rajta kívül senki sem ért már. Úgy tűnt, mintha egy költeményt mondana el, egy felülmúlhatatlan szépségű verset. Szavai elöntötték a tudatomat, az ismeretlen nyelv lassú hullámzása feloldotta mindazt, amit addig önmagamnak hittem. Nem tudom, meddig beszélt, talán órákig, talán csak egy percig, de nem lehetetlen, hogy ezer éven át tartott. Aztán egyszer csak abbahagyta. A hirtelen beállt csend olyan fájdalomhullámot indított el bennem, amelyhez hasonlót soha nem tapasztaltam. Az nem lehet, hogy ezután úgy kell majd élnem, hogy nem hallom többé a szavait. A hiányát nem fogom tudni elviselni. Ennek a csöndnek sem volt időtartama. Talán közben, valahol másutt egész civilizációk bukkantak fel, majd süllyedtek el.

Szótlanul állt, csak az egyik kezét emelte lassan a feje fölé, mintha mutatni akarna valamit, ami odafent van. Ekkor ismét megszólalt, és most már értettem a szavait. Kérdezte, látom-e ott fent azt a fényt, a leveleken átszűrődő napfényt. Felnéztem a távoli, magas lombkoronákra, láttam az ezernyi, lassan ringatózó levelet, és azt a halványzöld fényt, ami átsejlett rajtuk. Mint a tengerbe benyúló fénypászmák, úgy mozogtak itt is a ragyogó nyalábok az ágak között. Látom, igen, feleltem. Az vagyok én, mondta ő, és aztán már nem szólt többet. Eltűnt, ahogyan eltűntem én is onnan, abból az erdőből, örökre. 

Radkersburgi elégia

Éjszaka megjelent álmában régi szerelme.
Egy bőrönd volt nála, könyveket hozott, hogy
ezeket olvassa el, mert nagyon fontos könyvek,
és mire elolvassa az összeset, visszajön majd
és megbeszélik, mire ment velük.

Kinyitotta a bőröndöt. Szakadozott fedelű
bőrkötéses könyvek voltak benne. Valami furcsa,
ismeretlen nyelven íródtak, még a betűket sem
ismerte fel. Különböző nagyságú körökből állt
az írás, a körökben keresztek, kisebb körök
és pontok.

Kereste a lányt, hogy megkérdezze, hogyan
olvassa el a könyveket. Eleinte nem látta sehol,
aztán észrevette, hogy az erős sodrású folyón
kel át épp, nem messze a hídtól. A vízen járt,
lépkedett az örvények felszínén. Kiáltott utána,
a lány megállt, megfordult, nézett rá a folyó
közepéről, nem mozgott a szája, a hangját mégis
hallotta, ahogy ezt mondja: hát akkor tanuld meg
ezt a nyelvet, tanuld meg, hogy értsd. És lépkedett
tovább az örvények felszínén, egyre áttetszőbb lett,
látszottak a testén keresztül a túlpart fűzfái, végül
feloldódott a levegőben.

Most ott áll, nézi a folyót a híd alatt, ahol az
álomban átkelt a lány. Kezében egy zöld mázas
cserépedény darabja, az előbb találta a kavicsok
között. A cserépdarabon bemélyesztett kör,
a körben egy betű, régi, cikornyás díszítéssel: M.
A lány nevének kezdőbetűje. Miféle nyelv ez.
A zivatarfelhők között áttűz a nap. A villódzó
örvények fölött szitakötők lebegnek.