Egy működő kép

Az „Artisták” 145x100cm-es kollázs.

Abból a korszakból származik, amikor azt gondoltam, hogy letettem valamit az asztalra.

Kisméretű papírkollázsokat készítettem bemelegítésképpen. Több kompozíciót is kipróbáltam, míg végül kettőt kiválasztottam közülük és azokat elkészítettem nagy méretben. Persze nagyban minden egészen más. Teljesen újra kell gondolni mindent, nem lehet egyszerűen csak felnagyítani a motívumokat. Szó sincs róla, hogy könnyű egy kis képet felnagyítani. Teljesen átalakul, miközben az ember próbálja megmenteni az eredeti elképzelést, arányokat, összhatást. Persze akkor már túl voltam több ilyen jellegű nagyításon. Valahogy sosem egyértelmű.

Először feltűztem a vásznat, jobb híján a falra, aztán beenyveztem, hogy kifeszüljön, lealapoztam, csak egyszerű diszperziós falfestékkel. Semmi extra. Pedig tudtam, hogyan kell korrekt módon vásznat alapozni, hiszen tanítottam is. De ez itt most megfelelt. Kellemes, egységesen fehér, problémamentes alap. Aztán megfestettem a színes papírt. Széles ecsettel, lazán. Az se volt baj, ha közben összepöndörödött, hiszen utólag úgyis kifeszült. Beáztattam a tapétaragasztót. Felraktam a papírdarabokat a felületre. Hosszasan próbálgattam a formákat egymás mellett. Kényes ízléssel, akár napokon át. Végül összeállt a fejemben, kivágtam a felrajzolt kontúrok mentén a darabokat. Mindaddig nem láttam egyben a képemet, csak a fejemben volt meg. Most végre megnézhettem, jó-e, amit elképzeltem. Igazítások. Aztán már gyorsan, gördülékenyen ment a ragasztás. Ez volt a legjobb része a munkának, a vége. Szépen kisimult. Már ha nem voltam olyan hülye, hogy zsírpapírt használjak, csak mert az szép áttetsző. Viszont erősen húz. De nem. Ez a papír olyan volt, mint a kezes bárány. Alig húzta meg a vásznat, még ilyen nagy méretben sem. Az utolsó darabok abból a papírból, amit még a főiskolán szereztem. (Vagyis már évek óta ezt mondom magamnak, miközben még mindig van belőle.) Távolkeleti rizsszalma papír volt, kicsit sárgás, de gyönyörűen ragasztható, festhető, kellemes, matt felület.

így készült először három, majd két kép, egy kissé eltérő formavilággal. Ebből a sorozatból az „Artisták” talán a legjobb. Legalábbis én annak tartom.

Megvan az akkori beszámolóm, hiszen a DLA tanulmányaim során készültek ezek a képek, így rendszeresen kommentálnom kellett a munkámat. Nem bántam meg. Olyan körülmények között dolgoztam, hogy közben műtermem sem volt. Nagykátán nyaranta egy-egy hónapig lehettem, hála a Block Csoport tagjainak, akik beengedtek magukhoz. Ott készült ez a kép is.

Fehér alapon imbolygó alakokat láthatunk, az alsó kettőt-hármat is tart egyensúlyozva. Valójában csak szalagokat látunk szeszélyesen kanyarogni a képfelületen, de azok egymással kényes egyensúlyi helyzetben állnak, elvágólag, folytatólag, közöttük szűk tér, ami szintén értelmet nyer a néző szemében. A pozitív és negatív terek játéka meghatározza a kép ritmusát. Meleg színek variációi egymás mellett: égetett siena, természetes umbra, narancs – egy kis ultramarinnal kiegészítve. Meleg, mediterrán színvilág. Mintha Krétán volnánk. Ugyanakkor a formák elvontak, összeszedettek, a ritmusukkal, a mozgásukkal jellemzettek. Egyértelmű, éles késsel kivágott, kanyargó arabeszkek, hol felfelé, hol lefelé irányuló éles vágásokkal elmetszve.
Valójában nem figurák, mégis azokká válnak.

Nem akarok értelmezni. Maga a cím is csupán asszociáció. Ezek csak felvetések: mit érdemes észrevenni, vagy miből lehet kiindulni. Mindenkit más hoz lázba. Engem ezek a belső összefüggések, a pozitív és a negatív formák harmóniája, a kergetődzés, udvarlás, társalgás érzete a vásznon. Bizonyára azért, mert ember vagyok.

Budapest, 2009. szeptember 14.

http://sites.google.com/site/gaborcsaszarweb/