Egy század foglalata

A huszadik század megítélésének kérdése már évtizedek óta vitatott téma. Sokan, többféle módon próbálták leírni, megítélni ezt a mélyen bennünk élő századot. E nagyívű kísérletek sorába tartozik Alain Badiou műve, A század is, ami a Typotex kiadó Radikális gondolkodók sorozatában jelent meg 2010 elején. Vitán felül áll, hogy a szerző, az 1936-os születésű Alain Badiou radikális gondolkodó.¹ 1968 eseményeiben tevékenyen részt vevő, egykoron Althusser köréhez tartozva maoista, és mindmáig marxista értékeket valló, politikailag aktív filozófusként kiemelt helye van a jelenkor meghatározónak tartott francia gondolkodói körében. Személye nemcsak mint filozófus ismert, hanem drámaíróként, kritikusként is. Mindezek ellenére munkásságára mindeddig kevesen figyeltek Magyarországon.

Maga a mű tizenhárom fejezeten keresztül vizsgálja „a század” mibenlétét. Badiou számára, jó filozófusként, az egyetlen egységesítési szempont a gondolat. Kérdésfeltevése szerint: „Mi olyasmit gondoltak ebben a században az emberek, ami nem egyszerűen a korábbi gondolkodás továbbvitele? Melyek azok a gondolatok, amelyeket nem örökségként kaptak? Mi mindenen gondolkoztak, ami korábban végiggondolhatatlan, sőt elgondolhatatlan volt?” (14. o.) Módszere az, hogy irodalmi és politikai művek beható elemzése alapján vallomásra bírja magát a századot, azaz azt próbálja megérteni, hogy „hogyan gondolkozott a század a saját gondolkozásáról, hogyan határozta meg a gondolkodásbeli specifikumait annak a viszonynak, amelyet saját gondolkodása történetiségéhez alakított ki?” (uo.). Elemzéseiben a század számos kiváló költőjének (mint például Mandelstam, Mallarmé, Brecht), vitatott politikusának (így Mao Ce-tung), illetve tudományos úttörőjének (mint Freud), vagy éppen egy festőjének (Malevics) munkáiból válogat (hogy csak a legismertebbeket említsük).

Badiou szerint „a századot” minden vonatkozásában a valóság iránti szenvedély uralta. A 19. századdal szemben, amelyet az álmok, ígéretek és romantika századának tekint, a 20. század szerinte már egy olyan évszázad volt, ahol az ember egy új világot tervezett, és alkotott meg, kezeiben formázhatónak vélve a valóságot. A szerző behatóan elemzi a huszadik század megértésének kulcsát, a rombolás általi újjáalkotás folyamatát, ami számos politikai ideológiának, és avantgárd művészeti csoportnak mozgatórugója volt.

Badiou fejezetről fejezetre haladva változó nézőpontból fejti ki a valóság iránti szenvedély megnyilvánulását a művészetben, politikában és tudományokban. A szerző egyes vonásokat, melyek szerinte meghatározóak voltak, kiemelten kezel. Ilyen például a próbálkozás az új ember létrehozására. Szemléletesen mutatja be, hogyan törekedett a század az új ember megalkotására, eszközökben nem válogatva, túllépve a jó és a rossz határain. Egy másik példát említve, ilyen vonás az Egy és a Kettő kapcsolata, amely döntően meghatározta a huszadik század mozgalmainak gondolkodását. Badiou szavaival „a 20. században a világ közös törvénye nem az Egy, nem a Sok, hanem a Kettő. Nem az Egy, hiszen nem létezik harmónia, az egyszerűség hegemóniája, Isten egységes hatalma. Nem a Sok, mert már nem arról van szó, hogy elérjük a hatalmak egyensúlyát, az adottságok harmóniáját. Hanem a Kettő, és a Kettő modalitásában kifejezett világ kizárja az egyöntetű alárendelődés lehetőségét éppúgy, mint a kombinatorikus egyensúlyét.” (72. o.)

Annak ellenére, hogy a szerző a huszadik századot jelölte ki vizsgálódásai tárgyául, hosszasan foglalkozik a jelenkorral. Badiou szerint korunk, a „restauráció kora” már egy olyan ideológiák nélküli kor, amely lemondott mindazon törekvésekről, melyeket a 20. század a valóság iránti szenvedély okán kitűzött maga elé. Hosszasan lehetne sorolni a szerző érveit, melyek által szembeállítja a két századot, mégis leginkább talán ezt az ellentétet a művészetet vizsgálva, az Avantgárdok fejezetben tudja megragadni. Badiou szerint „visszatértünk tehát a klasszicizmushoz, noha annak eszközei nélkül: mindig minden elkezdődött már, és felesleges azt képzelni, hogy a semmire építve létrehozhatunk egy új művészetet, vagy egy új embert. Ez jogosít fel arra, hogy kimondjuk, a század véget ért, hiszen a 20. századi művészetet és az avantgárd formalizációját úgy határozhatjuk meg, mint a nem klasszikus művészet megteremtésére tett kísérletet.” (244.o.)

Mint minden nagyobb összegző munkának, Badiou művének is vannak hibái. Talán a szerző maoista múltjának köszönhetően, egy helyen hosszan védelmezi (113-115. o.) a kulturális forradalmat, szembehelyezkedve mindazokkal, akik ezt csupán a Párton belüli hatalmi harcnak tekintik. Lehet Badiouval egyetérteni, vagy éppen vitatkozni vele, de kisebb historiográfiai kitérője nem illeszkedik bele szervesen műve szerkezetébe. A munka másik gyengesége a marxista terminológia kritikátlan átvétele. Csak egy példát említve, a szerző igen pontatlanul összemossa a fasizmust és nácizmust, és mindkét ideológiára, mint fasizmusokra hivatkozik (180-181. o.). Más helyeken a marxista történelemszemlélet félreérthető toposzai tűnnek elő. E szellemi irányzat hatása érződik Badiou korszemléletében is, hiszen az elmúlt évszázadok történelmét egymást váltó forradalmi és „ellenforradalmi” korszakok sorozatának tekinti.

Hibái ellenére Alain Badiou munkája kiváló összegzés az elmúlt évszázadról. Művében a szerző kérdésfeltevésének megfelelően kimutatja azokat a törekvéseket, amelyek formálták a huszadik századot. Könyvét különösen értékes alkotássá teszi az a körülmény, hogy benne a szerző egy olyan letűnt századról ír, melynek önmaga is aktív részese volt, így belülről élte meg a valóság iránti szenvedélyt, valamint az Egy és a Kettő viszonyát. A szerző sokoldalúsága – aki egy személyben filozófus, író, kritikus, rendező, politikai aktivista, valamint a matematika tudományának művelője – visszatükröződik munkájában, így számos olyan összetett jelenségre képes rámutatni a huszadik század tekintetében, amit eddig kevéssé, vagy egyáltalán nem vizsgáltak.

Összegezve, Badiou egy átlátható, letisztult rendszerben elemzi a huszadik századot. De értelmezését áthatolhatatlan keretek közé szorítja a szerző marxista szemléletmódja, ezért műve csak egy meghatározott szemszögből képes láttatni „a századot”. Mint ahogy minden ablak csak a táj egy részletét tudja megmutatni, úgy Badiou munkája is csak a század egy kis részét képes áttekinteni. Egyszerűen azért, mert Badiou marxizmusa az ablak keretéhez hasonlatosan, határokat húz önnön zseniális gondolatai köré. De még ezért a kicsi, korlátok közé szorított részért is érdemes elolvasni, mert a szerző, amellett, hogy rengeteg eredeti meglátást sűrített könyvébe, a maga korlátaival is „a századról” vall. Mondhatni egy alapmű mindazok számára, akik a huszadik századot akarják megérteni, „nem középiskolás fokon”, hanem a mélyrétegekig leereszkedve.

Alain Badiou: A század. Budapest, Typotex. 2010. 321 o. (Radikális gondolkodók sorozat.) Fordította: Mihancsik Zsófia.

¹ Tamás Gáspár Miklós bevezetőjét Badiou munkásságába lásd: Tamás Gáspár Miklós: „Alain Badiou.” Fordulat. 2009. 5. sz. 92-94. o. (Elektronikus formátumban erre a linkre kattintva érhető el.)