Egyetlen esélyünk: az egyszerűség

...mesterkéletlen és egyszerű...

Epiktétosz 3,22,88

„Visszatérni az egyszerűséghez. Ez az egyetlen esélyünk.” – ki ezt mondja, nem Epiktétosz követője, nem is filozófus, hanem formatervező: Dieter Rams. Kiváló designer, akinek munkásságát korábban volt alkalmam valamelyest megismerni, amikor a MOME díszdoktorává avatta, de alkotói magatartásának ezzel az aforisztikus reflexiójával John Pawson a Minimum című albumának előszavában találkoztam.[i] Szerzője a legjobb kortárs építészek egyike[ii], könyve ugyanakkor két területen is olyan unikális minőséget mutat, amivel kiemelkedik az ezredforduló gondolat- és formavilágából.

A könyv képanyaga a világban és kultúráiban jártas szerző fotográfiáit tartalmazza, amelyek több évtized utazásai és kutatásai során keletkeztek. Tárgyak, építmények, természetes képződmények és mesterségesen kialakított tájak, funkcionális és artisztikus formák egyaránt szerepelnek a szerző felvételein. Nézőpontok sokasága, rejtett részletek kiemelése és széles horizontokra tágított perspektíva, a szinte tapintható közelség és a madártávlat egyaránt jelen van a képeken. Mindezen jelenségek sokfélesége között az egyszerűség képezi a közös minőség kötelékét, mely Pawson számára az egyik legfontosabb alapelv. Ezért, mint írja, „a könyv hangsúlyozottan nem a tárgyakról kíván szólni, hanem az egyszerűség elemeiről, amiket szavak és képek útján kíván elemezni”.[iii]

Bevezető írása és a képekhez fűzött rövid megjegyzései is az egyszerűség különféle vonatkozásait tárgyalja az építészeti és filozófiai diskurzusoktól eléggé eltérő módon, kívülállásának tudatában („könyvem alig kapcsolódik a jelenlegi építészeti diskurzusok stilisztikai okfejtéseihez; továbbá jó néhányan gondolkodnak úgy, hogy én az építészet világán kívül állok”).[iv] A Minimum egyszerre alkotáselmélet, művészetteória, etika, ismeretelmélet és esztétika – és mindezek kreatív gyakorlásának magas szintű reflexiója.

Pawson az egyszerűség fogalmát építészeti és művészeti tapasztalatából és alkotói praxisából eredően állítja esszéje centrumába. Ám már a második mondatában hangsúlyozza, hogy „az egyszerűség fogalmával egy életformára is utal”. Számára az egyszerűség keresése nem pusztán teoretikus törekvésként vagy valamiféle végső célképzetként van jelen, hanem folyamatos, napi gyakorlatként: „elhagyni azt, ami nem fontos, azért, hogy hangsúlyt kaphasson az, ami jelentős (important)”. Nem csak alkotói gyakorlatában, hanem a hétköznapokban is. Ezt a késztetését is a közvetlen tapasztalatok köréből nyerte: „a tárgyi javak elnyomó erejének érzete volt számomra is az első lökés, ami az egyszerűség felé fordított”.

A tömegtermelés, a modern technika átható fejleményei nyomán a hétköznapi tárgyak száma néhány évtized alatt nagyságrendekkel megnövekedett.[v] Amíg egy parasztházban az 1960-as évekig mintegy ötszáz volt belőlük, nagyrészt szerszámok, addig az ezredfordulón egy átlagos európai tízezer tárgyat birtokolt. A tízezer tárgyból álló közvetlen környezet, akárcsak a túltelített közös tér nem csekély hatással van a köztük élő ember mentális állapotára, a bennünk lakozó „tízezer lélek” (Ottlik Géza) figyelmére, törekvéseire, gondolkodására. A tárgyi javak elnyomó erejével való szembesülés és számvetés ezért is alapvető fontosságú. A környezet elnyomó ereje elsődleges, lévén konkrét és közvetlen, továbbá – extrém helyzetektől eltekintve – sokkal hathatósabb, mint a „hatalom”, az „uralkodó osztály”, vagy a „termelési viszonyok” fogalmaival jelzett realitásrendszerek (melyek többnyire a tárgyakon, hozzáférésük lehetőségein keresztül fejtik ki hatásukat).

Pawson a tárgyak áradatából eredő taszító erőt átfordította a káosz felszámolására irányuló életprogrammá. Törekvése egyszerre irányul az esztétika, az etika, és a megismerés dimenzióira. Ezek összefüggését – a kortárs (művészet)filozófiai értelmezések sokaságával ellentétben – érvényesnek tartja. Egyaránt tekintettel van a formálás, a magatartás és igazság érvényesülésére: „A valódi egyszerűség mindig is túlmutatott a puszta esztétikai dimenzión: úgy tekinthetjük, mint valamiféle öröklött, belső minőség visszfényét, vagy mint a harmónia, az értelem és az igazság természetébe betekinteni kívánó filozófiai és irodalmi törekvést.”

A különféle diskurzusok gondolkodást korlátozó önkéntes vagy „korrekt” szabályozottsága nem befolyásolja Pawsont, javaslata szerint az egyszerűséget tekinthetjük a harmónia, az értelem és az igazság, azaz a szép, igaz és jó hagyományos hármasságára irányuló célként. Ahol az utóbbi, az esztétikai kiindulás ellenére külön is hangsúlyt kap: „Az egyszerűség moralitással jár együtt, magába foglalja az önzetlenséget és az átszellemültséget.”

Pawson szabadon, érzékletesen és egyúttal egzakt módon gondolkodik, jelenségeket ragad meg, fogalmakat definiál, értelmez, olykor revelatív módon; nála a lényeg (essence): „redukálhatatlan minimum”. Ebben az aforisztikus formában az értelmezés csak az album egyes témáit tartalmazó fejezetek között, címként fordul elő, viszont a bevezető írásában a minimum meghatározása tágabb: „ [így] definiálhatjuk: olyan tökéletesség, amit az ember kezének csinálmánya akkor ér el, amikor az már kivonás és további redukció révén sem válhat tökéletesebbé. Ezt a minőséget egy tárgy akkor éri el, amikor minden eleme, minden részlete és minden csomópontja össze van sűrítve, le van redukálva önnön esszenciájára. Amikor már minden lényegtelen részt elvettek belőle.”

Már az első bekezdésben tudatja ennek közelítő jellegét: különböző megközelítések során kísérletet tesz rá, „hogy megvizsgálja a »minimum« eszméjének teherbírását”. Tisztában van azzal, hogy „[a]z egyszerűség meghatározása nem könnyű feladat, hiszen egy nehezen megfogható minőségről van szó”.

A redukálhatatlan egyszerűség elérésére egyszerre törekszik teoretikus és praktikus területen; ennek főbb lépései (egyúttal „segédfogalmai”): elhagyni, elvenni, eltávolítani, kivonás és redukció, lehántás, visszanyesés, megszabadulás. Azaz: elhagyniazt, ami nem elengedhetetlen, elvenni azt, ami fölösleges. Kivonni azt, ami nem hozzá tartózó. Lehántani azt, ami külső, héj, burkolat. Visszanyesni azt, ami burjánzó, túláradó.[vi] Megszabadulni mindattól, ami fölösleges.

A napi gyakorlatban ez életmódként jut érvényre: „az egyszerűség olyan életforma iránti igényről tanúskodik, amely meg kíván szabadulni a felesleges javak holtsúlyától”. Az egyszerűség keresése során Pawson arra törekszik, hogy a „mindennapi életnek azt a lényegi dimenzióját is megragadja, amelyben aktív módon jut érvényre ez a minőség”.

Példákat is említ; ezeket a közelmúltban vagy olykor még ma is földszerte föllelhető archaikus kultúrák köréből meríti. Egy részük a szélsőséges éghajlat vagy nomád életmód folytán alakult ki, más részük tudatos törekvés eredménye (mint a sékerek, a ciszterci vagy a zen szerzetesek).

Életpraxisként az egyszerűség megvalósításának elemeiként a fegyelmet és rendszeretetet említi, valamint azt, hogy léteznek „bizonyos rituálék, melyek felerősítik az egyszerűség iránti érzékenységet”(fürdés). Az egyszerűségre törekvés nála sem vezet leegyszerűsítésre, szimplifikálásra: „az általam elkészített munkák egyáltalán nem szegényesek, hanem inkább bővelkedők”.

Írása jellegéből adódóan főként alkotói gyakorlatának tapasztalataira reflektál: „Amikor folyamatosan redukálsz és egyszerűsítesz, első pillantásra olybá tűnik, hogy egyre kevesebb látnivaló marad. Aztán ahogy folytatod a rétegek elbontását és vékonyítását, ahogy folytatod a sűrítést, végül eljutsz egy határpontra, amin átlépve egy tükörvilágba lépsz, amelyben nem az üresség vár, hanem sokkal inkább egyfajta bőség...”

Ám ennek elérése korántsem egyszerű: „ [a]z egyszerűség eléréséhez paradox módon óriási erőfeszítések szükségesek”. Ahogy a feleslegességektől való megszabadulás türelmet, erőfeszítést és gondosságot kíván. Ezek a törekvések összhangban állnak az antik filozófiai életművészettel.[vii] Bár írásában erre nincs közvetlen utalás (a filozófiából csak Nietzsche, Wittgenstein kerül említésre), áttűnik a képzet – késztetés – cselekvés sztoikus hármassága: „Ehhez készen kell állni minden zavar és összevisszaság kiirtására, ami azonban a legszerényebb belső tereket is fenyegeti.” A lakótereinket nem kevésbé, mint gondolkodásunk tereit, miként ezt a kortárs filozófiában Hannes Böhringer szóba hozza: „Össze kell rámolnom, rendet, világosságot kell teremtenem, legalábbis a négy falam között, a fejemben.”[viii]

Az egyszerűségre törekvés így a szabadság megvalósulásának lehetőségével is jár: „a minimalizált élet mindig is egyfajta szabadságérzetet kínált”. Amit nem valamiféle közkeletű, ködös általánosságnak tekint, hanem „esély[nek] arra, hogy megérinthessük a létezés lényegét”(essence of the existence). Pawsont nem riasztja ez a fajta „esszencialitás”; nem meghatározására törekszik, hanem olyan helyek keresésére és kialakítására, ahol az architekturális teret enged az egzisztenciális tapasztalat teljességének: „Amit én keresek, az az üres helyek izgalma. [...] Az üresség lehetővé teszi, hogy a teret térnek éljük meg, hogy az épületet valóban építményként éljük meg. [...] . Az üresség felkínálja a teret a kontemplációra – pszichológiai és fizikai értelemben egyaránt. Azzal a higgadtsággal ajándékoz meg, ami elősegíti a felesleges vagyontárgyak zajongásától mentes meditatív csendet és nyugalmat.”

Ez a meditatív csendre és nyugalomra törekvés az antik filozófiai életművészet praxisának „oldalági” leszármazottjával, a szerzetesi életmóddal és szemlélettel is találkozik: „A szemlélődő életforma – írja Baán Izsák benedekrendi szerzetes – a távolságvétel mindattól, ami fölösleges, ami szétszór, ami elvonja a figyelmet. Az aszkézis ma alapvetően az egyszerűségre való törekvésben […] ragadható meg leginkább.”[ix] Ami további példája Pawson „komparatív” szemléletének, és belátásai általános érvényének: „Az egyszerűség sokféle formában visszatérő eszméjét sokféle kultúra a magáénak tudhatja – minden esetben közös, hogy az egyszerűség […] életforma iránti igényről tanúskodik...”