Epimenidész és az episztemikus erények

Mielőtt Kripke a Megnevezés és szükségszerűségben hozzálát, hogy körültekintően rekonstruáljon és bíráljon egy elméletet, a következő előzetes megjegyzést teszi róla. „Ez remek elmélet, tényleg az. Az egyetlen hibája valószínűleg minden filozófiai elmélet közös hibája. Tudniillik hogy téves. Azzal gyanúsíthatnának, hogy én is egy elmélettel szeretnék előállni. Remélem, hogy nem így van, mert ha igen, biztos vagyok benne, hogy az is téves lenne.”¹ Saul Kripke és Tőzsér János egy cipőben járnak. Egyrészt Tőzsér szerint is téves minden filozófiai elmélet, másrészt ő is úgy gondolja, hogy saját könyve, amelyben ezt a tételét kifejti, valójában nem filozófiai elmélet, végül ez utóbbi kérdésben éppúgy téved, mint Kripke. Ha pedig könyve valóban filozófia – amit mindenki világosan lát, aki szokott filozófiát olvasni –, akkor Tőzsér csak rosszul járhat. Vagy igaza van abban, hogy minden filozófia téves, és akkor az is téves, amit ő előad, vagy nincs igaza, de akkor a könyv téves képet fest a tárgyáról. Olyan ez, mint amikor Epimenidész, a krétai, azt mondja, hogy minden krétai hazudik. Ha állítása igaz, akkor hamis, hiszen hazugság. Ha ellenben hamis, akkor vannak igazmondó krétaiak, de ez mit sem változtat azon, hogy ő maga tévedett.

Hogy elkerülje ezt a csapdát, Tőzsér minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne filozófusként, hanem a kívülálló szemszögéből beszéljen a filozófiáról, és ezzel az olvasók nagyon jól járnak: még a kívülállók is követni tudják ezt az egyébként rendkívül nagy tudásanyagot mozgató, fajsúlyos filozófiai szöveget. És bár Tőzsér tétele, amely szerint a filozófia nem alkalmas igaz tételek felállítására és bizonyítására, a fenti értelemben öncáfoló, mindaz, amit bizonyítása érdekében a filozófiáról általában vagy konkrét filozófiai problémákról elmond, rendkívül informatív, gondolatébresztő és lebilincselő. „Ez remek elmélet, tényleg az.”

A könyv kiindulópontja az a megfigyelés, hogy a filozófia, szemben a természettudományokkal, mindeddig egyetlen problémát sem oldott meg. Arisztotelész például kompetens résztvevője lehetne azoknak a vitáknak, amelyek még ma is folynak az általa felvetett kérdésekről, a fizika tárgykörében tett kijelentéseiről viszont lezárult már a vita (131.). Míg a természettudományban számos alapvető kérdésben széles körű konszenzus uralkodik, a valódi filozófiai kérdések terén teljes és mindenre kiterjedő a disszenzus. A filozófusok azon kívül, hogy egyes elméletek biztosan tévesek, legfeljebb olyan alapvető igazságokban, úgynevezett truizmusokban értenek egyet, amelyeknek elfogadásához semmiféle érvelésre, így filozófiára sincs szükség.

Ez az eredménytelenség a könyv diagnózisa szerint nem a filozófusok hibája (313.), hanem a filozófiai problémák természetéből, illetve az ember „episztemikus felszereltségének” fogyatékosságából fakad. Egy filozófiai probléma Tőzsér szerint olyan egymásnak ellentmondó kijelentések halmaza, amelyek iránt „episztemikus vonzalmat” érzünk, vagyis vonakodunk hamisnak tekinteni őket (245.). Lássunk egy leegyszerűsített példát (295–301), amelyben csak három kijelentés szerepel! Először is mindannyiunk meggyőződése, hogy a tárgyak képesek megváltozni, például egy egyenes drótot meg lehet hajlítani. Másodszor azt is gondoljuk, hogy a meghajlítás utáni drót ugyanaz, mint a meghajlítás előtti. E két meggyőződésünk önmagában véve nem mond ellent egymásnak, de együtt nem egyeztethetők össze egy harmadikkal, amely szerint ha egy a tárgy azonos egy b tárggyal, akkor a tulajdonságaik is azonosak. Ha tehát ki akarunk tartani e harmadik tételünk mellett, akkor az első kettő közül az egyiket mindenképpen el kell vetni.

Tőzsér szerint minden filozófiai probléma hasonló szerkezetű, így nem számíthatunk arra, hogy akár csak egyet is megoldhatunk közülük. Ehhez ugyanis fel kellene adni egy tételt, amelyet éppúgy igaznak tartunk, és amelyet hasonlóan jó érvek támasztanak alá, mint a neki ellentmondót. Ám hiába vagyunk biztosak benne, hogy egymásnak ellentmondó meggyőződéseink közül legalább az egyik hamis, az emberi megismerőképesség korlátai nem teszik lehetővé, hogy eldöntsük, melyik az. Így jóllehet az esetleges, hogy az ember episztemikus felszereltsége ennyire gyenge (306.), az mégis szükségszerű, hogy ha már egyszer ilyen, akkor a filozófiai problémák mindörökre megoldhatatlanok maradnak (244.).

Annak azonban semmi akadálya nem volna, hogy számot vessünk ezzel a helyzettel, és levonjuk belőle a filozófiára mint episztemikus vállalkozásra vonatkozó megfellebbezhetetlen következtetést, nevezetesen, hogy kudarcra ítélt vállalkozás. Ehhez pusztán olyan jobbára elhanyagolt episztemikus erények gyakorlására volna szükség, mint az őszinteség és a szerénység. Mihelyt egy filozófus őszintén reflektálna saját elméletére, azonnal felismerné, hogy az általa vizsgált problémára adott megoldási javaslata éppen olyan elfogadhatatlan, mint vitapartnereié, mégpedig azért elfogadhatatlan, mert legalább egy alapvető meggyőződésünkkel összeegyeztethetetlen. Ez volna az igazság pillanata, amikor fény derül az egyetlen igazságra, amely a filozófia számára hozzáférhető: képességeink nem elegendők ahhoz, hogy megválaszoljuk a filozófiai kérdéseket (343–345.). Mivel Tőzsér eljutott ehhez az igazsághoz, bátran levonja belőle a konklúziót: normatív értelemben még saját elméleteinkben sem hihetünk, ezért fel kell függesztenünk az ítéleteinket, és szkeptikus álláspontra kell helyezkednünk (166–167.).

Aki ezt belátja, az azt látja be, hogy a filozófia alkalmatlan arra a célra, hogy önnön alkalmatlanságán kívül más igazságot is belássunk általa. Hiába műveljük a legnagyobb gonddal, éppúgy nem fakad belőle tudás, ahogy a legnagyobb hozzáértéssel összeállított horoszkópból sem (184–186.). Ebből persze nem következik, hogy éppoly haszontalan lenne, mint az asztrológia. A legfőbb szolgálata éppen az lehet, hogy beismeri kudarcát, és a kudarc okainak feltárásával episztemikus szerénységre tanít: megmutatja, hogy a filozófiai problémák szerkezete és episztemikus felszereltségünk fogyatékossága miatt nem tudjuk, és soha nem is fogjuk tudni, mi az igazság (341–342.). Ezen felül fejleszti a kritikai gondolkodást, és különböző elméletek implikációinak kifejtése révén lehetővé teszi, hogy az egyén vagy a közösség számára elkerülhetetlen döntési helyzetekben világosan lássuk, mi szól az előttünk álló egyik vagy a másik alternatíva mellett (338–339.). Végül, de nem utolsó sorban, ha jól csináljuk, a filozófia szórakoztató (154.). Tőzsér János pedig nagyon jól csinálja. Könyve az egyik legolvasmányosabb és legszórakoztatóbb komoly mondanivalóval rendelkező, argumentatív filozófiai mű, amelyet valaha magyarul írtak.

Ez egy remek könyv, tényleg az. Az egyetlen hibája, hogy téves. Először is a benne kifejtett metafilozófia maga is filozófia, így amit a filozófia sikertelenségéről állít, azt önmagáról is állítja, és nem kerülheti el Epimenidész sorsát. Többek közt azért filozófia, mert nemcsak empirikus tényeken és truizmusokon, hanem jórészt ki nem mondott filozófiai premisszákon is nyugszik, köztük olyanokon, amelyeknek igazságát mindenki megkérdőjelezi, aki valóban szkeptikus, vagy egyszerűen másfajta filozófiával rokonszenvez, mint Tőzsér. A második ok tehát, amiért ezt a remek könyvet mégiscsak tévesnek gondolom, hogy szkepticizmusát markáns filozófiai meggyőződésekből vezeti le, ami aláássa ezt a szkepticizmust. A harmadik ok pedig az, hogy azok közé tartozom, akiknek részben másfajta filozófiai meggyőződéseik vannak. Nem értek egyet például azzal, hogy egy filozófiai probléma nem más, mint inkonzisztens propozícióhalmaz, és ennek megfelelően a filozófia célja az ellentmondások kiküszöbölése.

Van egy negyedik, egészen más jellegű ellenvetésem is. Hogy ezt kifejthessem, tegyük fel, hogy a filozófia dolga mégiscsak kimerül abban, hogy megtalálja azt az inkonzisztenciáért felelős kijelentést, amelynek elvetése révén minden hozzáértő számára elfogadható választ adhatunk egy kérdésre. A könyv szerint végső soron episztemikus felszereltségünk javíthatatlan fogyatékossága a felelős azért, hogy erre nem vagyunk képesek (244.). Az emberi természet az oka, hogy mindannyiunk fejében káosz van (340.). Úgy tűnik, Tőzsérnek azért kell elköteleződnie az emberi természet ilyen erős, a szkepticizmussal aligha összeegyeztethető fogalma mellett, mert erre van szüksége ahhoz, hogy metafilozófiáját és a belőle következő szkepticizmusát az episztemikus erényekkel összhangban levő egyetlen lehetséges álláspontként tüntethesse fel. Csakhogy Tőzsért ezen a ponton éppen az episztemikus szerénysége hagyja cserben. Ki akarja mondani a megfellebbezhetetlen igazságot, ha másról nem is, legalább a filozófiáról és a helyes episztemikus attitűdről. Mármost ha nem lehetne az emberi megismerés megváltoztathatatlan természetével magyarázni a filozófia kudarcát, meggyőződése mellett csak kétségbevonható érvek szólnának. Lehetne azt mondani, hogy 2500 év hiábavaló próbálkozásai után nincs értelme a további erőfeszítéseknek, és a legokosabb felhagyni az igazság kiderítésének szerénytelen kísérletével. Ezt az induktív érvet meg lehetne toldani azzal az érvvel is, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy bármelyik kérdésben valaha is konszenzus szülessen. De ez a két érv együtt is gyenge volna. Ha viszont a filozófiai problémákat erős premisszákra támaszkodva szükségképpen megoldhatatlannak tekinthetjük, akkor a szkepticizmust semmi veszély nem fenyegeti, és még dicsérhetjük is az analitikus filozófiát azért, hogy miközben – a kontinentális filozófiával ellentétben – továbbra is a filozófia eredeti útját járja (64.), az utóbbi évtizedekben ugrásszerű fejlődésen ment keresztül (134–135.).

De volna más magyarázat is a filozófia sikertelenségére, mint a megváltoztathatatlan emberi természet? Az érvelés kedvéért továbbra is feltételezve, hogy a cél a konzisztens és ugyanakkor konszenzusos elméletek megalkotása, nyugodtan válaszolhatunk úgy, ahogy Tőzsér korábban maga is válaszolt, nevezetesen, hogy a filozófusok azért nem értenek egyet, mert más-más meggyőződéseiktől nem képesek megválni. Az igazság pillanatai ugyanis nem előzmények nélküli. Egy 2013-ban megjelent tanulmányában Tőzsér még közvetlenül a disszenzus tényéből vezette le, hogy a filozófia aktuálisan nem alkalmas módja a megismerésnek, és e konklúzió érvényét az imént említett gyenge érvek segítségével terjesztette ki a jövőre is,² jóllehet episztemikusan szerényebb lett volna, ha beéri a jelenlegi helyzet megítélésével. Egy feltehetően két évvel később keletkezett gondolatmenetben a „disszenzusból vett érv” már kiegészül a filozófiai problémák természetének elméletével, amelyből Tőzsér szerint erősebb érv következik a filozófia teljesítőképességével kapcsolatban, mert így már az is belátható, hogy a filozófia szükségképpen kudarcra van ítélve.³ De csak a könyvben válik a filozófia sikertelenségének legfőbb okává az episztemikus felszereltségünk fogyatékossága, és csak itt szorul teljesen háttérbe – mégpedig anélkül hogy körültekintően cáfolva volna – az a gondolatmenet a maga premisszáival együtt, amelyből a kudarc szükségszerűsége nem, csak valószínűsége következik, és amely alapján a kényelmes szkepszis helyett akár a fáradságos igazságkeresés folytatása is racionális választás volna. Az egymást követő publikációkban bejárt gondolati ív arra enged következtetni, hogy Tőzsér álláspontja annak érdekében változott, hogy megalapozhatóvá váljon az az erős konklúzió, amelyet már kezdetben is a legvonzóbbnak érezhetett. Ez önmagában nem lenne baj, de az igen, hogy a könyvéből hiányzik az őszinte szembenézés, a részletes számvetés nemcsak azokkal az érvekkel, amelyek egy másik, korábban általa is képviselt, episztemikusan szerényebb álláspont mellett szólhatnának, hanem azzal a ténnyel is, hogy létezik ilyen álláspont. Ha ez a szembenézés valóban a könyvet attraktívvá tevő erős konklúzió megfogalmazásának vágya miatt hiányzik, akkor az episztemikus őszinteség együtt veszett el az episztemikus szerénységgel.

Mindez nem változtat azon, hogy Az igazság pillanatai valóban remek könyv. Szerzőjének szinte minden célját sikerül megvalósítani benne. Még konklúziójának elfogadhatatlansága is azoknak az episztemikus erényeknek a fontosságára hívja fel a figyelmet, amelyeket propagál, és amelyek elhanyagolása e konklúzióhoz vezetett. A legnagyobb érdeme mégis az, hogy hozzájárul a filozófia természetének megértéséhez, kritikus gondolkodásra tanít, vitára ösztönöz, és közben arról is meggyőz, hogy a filozófia izgalmas és szórakoztató tevékenység.

Tőzsér János: Az igazság pillanatai. Esszé a filozófiai megismerés sikertelenségéről. Budapest, Kalligram, 2018. 376 oldal, 3990 Ft.

¹ Saul Kripke: Megnevezés és szükségszerűség. Budapest, Akadémiai, 2007. 45.

² Tőzsér János: Hihetünk-e komolyan és őszintén filozófiai elméletekben? In Magyar Filozófiai Szemle 57 (2013) 1. 159–172; 169, illetve 162–163.

³ Tőzsér János: Minek a filozófia? In Élet és Irodalom 58 (2014) 34.