Fényes csillag

Készítsünk filmet Berzsenyi Dánielről, Vörösmarty Mihályról, vagy éppen Munkácsy Mihályról! És már hevesen bólogatunk is, hiszen mégiscsak híres alakok, elvileg tanultunk rólunk, ráadásul egy érdekes korban éltek. Aztán egy kicsit elbizonytalanodunk. Mégis, milyen lenne egy ilyen alkotás? Lenne benne sok régi, romantikus ruha, sok nemes arcú, szakállas férfi és bájos kalapos hölgy. Versidézetek, vagy festményvázlatok, és biztos, hogy az eredmény nagyon költői is lenne. Meg üres, unalmas, sablonos, iskolás. De nem törvényszerűen. Ugyanúgy lehetne egy egekig magasztalt mestermű is, vagyis a végeredmény nem is a karaktereken, inkább a megformáláson, a hozzáálláson múlik. Azon, hogy Alkotók állnak-e a kamera mögött, akik megpróbálnak saját eszközeikkel a szereplőjükhöz méltó művet létrehozni. Egy kiemelkedő személyről csak úgy szabad filmet készíteni, ha a rendező és az író szereti a “tárgyát”, és személyes kötődése készteti arra, hogy annak életét a vászonra varázsolja. Talán a legjobb könyvadaptációknak és életrajzi filmeknek is ez a kulcsa. Jane Campion, a Fényes csillag rendezője pedig szemmel láthatóan szereti John Keats-t. Szereti és érti a verseit, és tudja, milyen a lassan kinyíló szerelem, milyen két lélek találkozása. Csak ez még nem jogosítja fel arra, hogy elfelejtse, most nem a tűz mellett álmodozik a sorok fölött, hanem filmet csinál. A nézőknek.

Jane Campion 1993-ban elkészítette a Zongoraleckét, mely túlcsorduló érzékenységével és meghökkentő naturalizmusával a ’90-es évek egyik leggyönyörűbb filmjévé vált. Arany Pálmát, Oscar-díjat és rengeteg elismerést söpört be érte az ausztrál filmes. Mikor arról hallunk, hogy az egyik legnagyobb romantikus angol költő, John Keats életét, szerelmét viszi vászonra, jogos izgalommal várjuk új filmjét. Csodát remélünk, és a nyitány kétség kívül csodálatos. Közeli képeken látjuk, ahogy valaki hímez. A cérnát átfűzik a tűn, mely elkezdi átszaggatni az anyagot, mintha életet vinne bele. Szól a hegedű, épülget a világ: egy lány a nyitott ablak előtt hímez hajnalban. Majd emberek indulnak el otthonról a borongós időben, a szárítóköteleken bele-bele kap a ruhákba a szél. Zöld táj, köves házak: Anglia. Pár perc alatt otthon érezzük magunkat, átvesszük a film légzését, szinte érezni a vidék illatát. A szereplők, a ruhák olyan természetesek, annyira hétköznapiak, hogy elhitetik velünk, a 19. század hétköznapjainak lehetünk tanúi.

Egy ideig meg vagyunk győződve arról, hogy hibátlan filmet látunk. Remek képekkel mesélik a történetet, néha egészen festményszerűen és költőien, de sosem túl stilizáltan. Szinte teljesen hiányzik a formai játék. Amit látunk, az ízig-vérig klasszikus, tipikusan brit, ezért kicsit a BBC-s kosztümös filmek világát idézi. A színészek tökéletesen illeszkednek szerepeikbe. Abbie Cornish nagyon hétköznapi, természetes, ő alakítja Keats szerelmét, Fanny Brawne-t. Nem az a tökéletes szépség, de valahogy mégis képesek vagyunk annak látni, amikor szerelmesen üldögél a nyitott ablaknál, vagy, amikor „kivirul” Keats mellett az erdőben. Ben Whishaw úgy formálja meg John Keats-t, hogy később a költőre gondolva egyből az ő arca ugrik be. Mintaszerűen színészkedik, otthonosan mozog a közegben, kívül-belül költő benyomását kelti. Így valahogy nem is az jut eszünkbe, hogy nem teljesít elég jól, hanem, hogy Keats nem is volt olyan izgalmas karakter. Egy jelentéktelennek tűnő mellékszereplő valahogy sokkal érdekesebb nála. Paul Schneider lenyűgöző Keats költőbarátjaként, szélsőségesen játszik: egyszerre agresszív, arrogáns és érzékeny művész. Amikor jelen van, akkor forrnak az indulatok, akkor valóban értjük, mi az a szerelem, hiszen tökéletesen ellenpontozza a két naiv lélek érzéseit. Az életet igazából ő és a mellékszereplők viszik a filmbe, de Campion érzékeny rendezésében minden kis gesztus, helyzet indokoltnak és átélhetőnek tűnik: a doromboló cica a költő kezében, a falon át egymás légzését hallgató szerelmesek. Ha elfogadjuk, szeretjük az ilyen romantikát, akkor egy darabig tökéletes mozgóképet látunk, mely idővel átalakul tökéletes altatóvá. Beindítjuk a szirénákat.

Igen, jó okunk van a szirénázásra. A film annyira lassú és annyira mozdulatlan, hogy igazából csak húsz perces blokkokban lehetne tálalni. Közben pedig elmehetnénk vásárolni, ismerősökkel találkozni, tanulni, majd ezek után visszatérve székünkbe megint élmény lenne nézni. De egészében szörnyen statikus darab, egyszerűen nem lehet szerelmi lebegéssel meg költészettel kitölteni két órát. Így nem. Úgy igen, ahogy Baz Luhrmann, vagy Wong Kar Wai teszi. De ezt a sablonosan ábrázolt, nem túl egyedi szerelmi történetet ritmus és erős egységek nélkül nem lehet tálalni. Ha nagyon pontosak akarunk lenni: nevetséges a forgatókönyv. A párbeszédek és szituációk végig túlságosan hasonlóak, így egy idő után a bájos mondatok patetikusak és hatástalanok lesznek. Szép helyzetek halmaza lesz csupán, meglepetések nélkül. Így darabjaiban kedves és szerethető, de a sok, hangulatában ugyanolyan részből egy unalmas, érdektelen film állt össze. Szinte már alig várjuk, hogy bekövetkezzen Keats korai halála, annyira komótosan döcögünk előre.

Kevés a zene, egy ilyen romantikus darab zongora és hegedű után kiált. Talán a Zongoralecke egyik legnagyobb erőssége is a zseniális zenében rejlett. Ez a film is akkor a legfinomabb, amikor a dallamok szépen beleszövődnek a képekbe. Szó nincs arról, hogy a nyivákoló vonósarzenál hiányzott volna, vagy a túljátszott érzelmek. Az pedig fel sem merül, hogy ne lenne hiteles az a szerelem, amelyet a film ábrázol. De a szerelmes ember is eszik, alszik, eljár szórakozni, és aztán megadja a módját az álmodozásnak. A folyamatos lebegést gyorsan megunnánk.

A film végén Abbie Cornish szívszaggató zokogásba kezd, mikor megtudja, meghalt a költő. Ez a jelenet annyira tökéletes és igazi, hogy szinte kilóg a filmből, hiszen ez az egyetlen igazán “campionos”, megrendítő rész, mely önmagában képtelen arra, hogy felkavarja az állóvizet. A szép ruhák és a szép képek, az érzelmes tekintetek és a versidézetek megvoltak. De amit Joe Wright sikeresen vitt véghez a Büszkeség és balítéletnél, azt Campion nem volt képes, vagy nem is akarta. Talán azt hitte, erre a magasztos lebegésre van szükségünk. Szükségünk is van rá, de nem önmagában. Ha este, ágyban fekve, szerelmesen nézzük a filmet, akkor az egyik legszebb altatóban lesz részünk. Ha teljes értékű filmként nézzük: kudarcot vallott.

Készítsünk filmet Berzsenyi Dánielről…

Fényes csillag (Bright Star) színes, feliratos, angol-ausztrál-francia életrajzi dráma, 119 perc, 2009

rendező: Jane Campion

forgatókönyvíró: Jane Campion

zeneszerző: Mark Bradshaw operatőr: Greig Fraser

díszlettervező: Janet Patterson jelmeztervező: Janet Patterson

producer: Jan Chapman, Caroline Hewitt vágó: Alexandre de Franceschi

szereplő(k): Ben Whishaw (John Keats) Abbie Cornish (Frances 'Fanny' Brawne) Kerry Fox (Mrs. Brawne) Paul Schneider (Charles Armitage Brown) Thomas Sangster (Samuel Brawne) Gerard Monaco (Charles Dilke)