Filozófiatörténet kezdőknek

Akik (hozzám hasonlóan) a kilencvenes évek elején kezdtek komolyabban érdeklődni a filozófia iránt, élénken emlékezhetnek az akkoriban fiatal angol szerző, Nigel Warburton (született 1962-ben) A filozófia világa című kis könyvére, amely sokunk kedvencévé vált; szerettük, mert közérthető stílusban, szórakoztató módon mutatta be az angolszász filozófia újabb fejleményeit. Akkoriban új hangnak számított ez a hazai filozófiai életben, arra mutatott rá, hogy lehet úgy is filozofálni, hogy nem kell feltétlenül folyamatosan homályos gondolatokat és bonyolult mondatokat silabizálnunk.

„Ha nem álmodom is, lehet, hogy hallucinálok. Talán valamilyen, a tudatállapotot befolyásoló szert csempésztek a kávémba, és olyan dolgokat látok, amelyek nincsenek ott. […] Bár ez a lehetőség nem kizárható, az már nem annyira valószínű, hogy az életem akkor is ugyanilyen problémamentesen folyna. Például ha a szék, amelyen ülök, csak képzelt lenne, hogy tudná megtartani a súlyomat? Egy lehetséges válasz erre az, hogy talán már az ülés is csak hallucináció. Lehet, hogy miközben azt hittem, beleereszkedem egy kényelmes karosszékbe, valójában egy kőpadlón feküdtem, nem sokkal egy adag hallucinogén szer vagy egy egész üveg kubai rum elfogyasztása után.”[1]

Erről beszélek. Warburton ebben a stílusban taglalta az ismeretelméleti szkepticizmust. Amikor ilyesmiket olvastunk, nem csak arra jöttünk rá, hogy a filozófia sokkal egyszerűbb dolog is lehet, mint amilyennek a száraz tudományos elemzésekből tűnik, hanem még mosolyra is kerekedett a szánk. Ha nem filozófus ismerőseink arra kértek minket, hogy ajánljunk számukra egy rövid, de érdekes bevezetést abba a furcsa diszciplínába, amivel foglalkozunk, és amit annyira szeretünk, újra és újra ez a könyv került elő. Talán nem túlzás azt mondani, hogy kisebb kultusz alakult ki a könyv körül.

Warburton itt recenzálásra kerülő új könyve, A filozófia világához képest más stratégiát alkalmaz: nem tematikus bevezetést ad a filozófia alapvető területeibe és elméleteibe, hanem történeti áttekintést kínál a legfontosabb filozófusok gondolatvilágáról. Ebben a könyvben a szerző újra megmutatja, hogy a filozófianépszerűsítés nagymestere: nem csupán okosan választja ki a lényegi problémákat, de kiváló írói tehetséggel, komolysággal, iróniával és humorral képes bemutatni a filozófia nagy kérdéseit.

A népszerűsítés műfaját nem mindenki értékeli hasonló módon. Nem mindig világos, hogy mi számít népszerűsítésnek, másrészt megoszlanak a vélemények a népszerűsítés értékét illetően. A tudománynépszerűsítés mintájára felfogott filozófianépszerűsítés fogalma alapvetően azt sugallja, hogy a megfelelően tájékozott és jó írói készségekkel megáldott szerző egyszerű és közérthető módon közvetíti a tágabb nyilvánosság felé az akadémikus tudomány aktuális fejleményeit. Ez két szempontot von maga után: (1) a népszerűsítő jellemzően nem saját eredeti belátásait fogalmazza meg, hanem elsősorban mások felismeréseit mutatja be; (2) a népszerűsítő szerző célközönségét (elsősorban) nem a professzionális filozófusok közössége képezi, hanem a művelt és érdeklődő emberek tágabb köre.

A filozófianépszerűsítést (ahogy egyébként a tudománynépszerűsítés általánosabb jelenségét is) számos félreértés övezi. Önmagában az, hogy egy tudós vagy filozófus sokakat érdeklő témákról, sokak által érthető módon ír, ezáltal népszerűvé válik (életében vagy halála után) nyilván nem egyenlő azzal, hogy népszerűsítő lenne. Friedrich Nietzsche, Jean-Paul Sartre, Peter Singer vagy mondjuk Slavoj Žižek népszerű szerzők, de ez nem jelenti, hogy egyszerűen mások nézeteit közvetítenék a tágabb olvasóközönség felé.

Hasonlóképpen különbséget tehetünk az akadémiai filozófia eredményeinek népszerűsítése, valamint a filozofálás szokásának népszerűsítése között. Ma – talán leginkább éppen Angliában – nagyon sok, főleg az ifjabb generációhoz tartozó szerző (mint pl. Alain de Botton, Mike Vernon, Julian Baggini, Gary Cox vagy Roman Krznaric) tesz erőfeszítéseket arra, hogy különféle formában segítsék az embereket ahhoz, hogy maguk is életük részévé tegyék a fontos kérdésekről való filozófiai gondolkodást. Ez lehet könyvek által vagy nyilvános filozófiai beszélgetések formájában. Ez nem ugyanaz, mint elmondani nekik, hogy az akadémiai tudósok és egyetemi oktatók hogyan gondolkodnak egyes kérdésekről. Pontosan úgy, ahogy a fogorvos vagy a sebész sem népszerűsíti a biomedikális tudományt, a mérnök a fizikát, a pszichoterapeuta a pszichológiát, de még a tanár sem tekinthető egyszerűen tudománya népszerűsítőjének, úgy a filozofálás szokását segítő filozófus sem pusztán népszerűsítő. 

A másik fontos kérdés a népszerűsítő szerzők szakmai megítélése. Sokan egyszerűen úgy gondolják, hogy eredeti nézetekre szert tenni nehéz, a népszerűsítés pedig könnyű és legfeljebb csak másodlagos jelentőségű. A népszerűsítő munkák sajnos „nem számítódnak be” a komolyan vehető tudományos teljesítménybe. Pedig az, hogy érthető módon mutatjuk be a filozófia kérdéseit, eredményeit, nem jelentéktelen teljesítmény és semmiképpen sem könnyű.

Egy további szokásos félreértés, hogy a filozófia iránti érdeklődés visszaszorulása magyar jelenség, amiből a kiút a nemzetközi, főleg angolszász tudományos életbe való bekapcsolódás, az ahhoz való felzárkózás. Gyakran halljuk a hazai filozófuskörökben, hogy a filozófia iránti érdeklődés alábbhagyott, amely retorikához az is társul, hogy „bezzeg Amerikában, Angliában, Németországban, Franciaországban vagy Olaszországban…” Ez azonban alapvetően nem más, mint illúzió. Akik tájékozódnak a nemzetközi helyzet felől, könnyen beláthatják, hogy a filozófia és általában a humántudományok ezekben az országokban is válságba kerültek az elmúlt évtizedek során. Egyre kevesebb hallgató jelentkezik filozófia szakra, egyre kevesebb ember érdeklődik a filozófia iránt, a filozófiai kutatások társadalmi támogatottsága egyre gyengül. Ami talán a fő különbség a hazai és nemzetközi filozófiában, az éppen az, hogy az említett nagy filozófiai kultúrákkal rendelkező országokban mára felismerték annak igényét, hogy tenni kell a kialakult helyzet ellen, mégpedig úgy, hogy a filozófiát ki kell szabadítani a zárt akadémiai környezetből és új csatornákat, témákat és stílust keresve vonzóbbá tenni azt a társadalom szélesebb körei számára.

Ki kell lépni az egyre szűkebbé váló akadémiai keretekből, meg kell találni azokat a módokat, ahogy egyre több ember számára válik hozzáférhetővé, kedvelhetővé és fontossá a filozófia. Ennek formája lehet a filozófianépszerűsítés, blogok létrehozása vagy nyilvános filozófiai beszélgetések, mint például filozófiai kávéházak szervezése. Furcsa módon ezzel kapcsolatban a legnagyobb ellenállás talán nem is annyira a hétköznapi érdeklődők irányából tapasztalható, hanem a filozófusok közössége felől.

E kitérő után Warburton könyvére visszatérve: a szerző a filozófianépszerűsítés klasszikus vonalát képviseli, azaz egyszerűen abban nyújt segítséget az általános olvasónak, hogy betekintést nyerjen a filozófiatörténet kiemelkedő alakjainak gondolkodásába, életébe és műveibe. Ebben pedig alapos munkát végez. Nyilván akadnak, akik hiányolnak néhány szerzőt az így felállított kánonból, ám ez inkább csak az egyéni ízlésbeli preferenciákat tükrözi.  Természetesen nekem is van hiányérzetem: talán szívesen láttam volna egy fejezetet a cinikus filozófusokról, Montaigne-ről, a romantika filozófusairól vagy több mai filozófiai irányzatról. Belátom azonban, hogy ez a fajta „elégedetlenség” parttalanná tágítható. Mindig találunk olyan filozófusokat vagy filozófiai irányzatokat, amelyekről érdemes lehetett volna még szót ejteni. Összességében azt gondolom, hogy Warburton sikeresen válogatta ki a filozófiatörténet leginkább meghatározó alakjait, irányzatait, Szókratésztől és más antik szerzőktől a keresztény és újkori gondolkodókon, Descartes-on, Kanton, Nietzschén át Wittgensteinig, Rawlsig és Peter Singerig.

Talán csak egyetlen komolyabb fenntartásom van Warburton történeti megközelítésével kapcsolatban. Ez pedig az, hogy a szerző nem igazán mutat érzékenységet a filozófia megjelenésének, működésének és intézményes-társadalmi közegének változásai iránt. A könyv koncepciója szerint a filozófia története elsősorban filozófiai elméletek sorozatát jelenti. Ebből a megközelítésből kimarad az elmélet és gyakorlat viszonyának változó mintázata, ami pedig igen fontos szempont. Az elmélet és gyakorlat egészen másfajta viszonyát testesíti meg mondjuk Szókratész szóbeli dialógusokon alapuló praxisa, a sztoikusok életvitele, Szent Ágoston megtérése, a megismerés lehetőségét kutató újkori filozófiai vizsgálódás vagy a nyelv működésére reflektáló 20. századi filozófusok tevékenysége.

Az olvasónak olyan érzése támadhat, mintha a filozófia több ezer éves története nagyjából a mai értelemben felfogott egyetemi professzorok egymásra épülő leszármazási sorának elméleti munkáiból állna. A hangsúlyok és a kérdésekre adott válaszok ugyan változnak, de a filozófus tevékenysége és egyáltalán, a filozófia fogalma állandónak tekinthető. Többnyire nem okoz gondot a régi filozófusok filozófusként való felismerése és elkülönítésük mondjuk a természettudósoktól, történetíróktól, politikai elméletalkotóktól, teológusoktól vagy íróktól, viszont még így is számottevő az a különbség, ahogy az antik, a keresztény, a reneszánsz, az újkori vagy a modern filozófusok tevékenykedtek. A filozófia története nem csak elméletekről szól, hanem a filozófus szerepének, életmódjának, intézményes helyzetének változásairól is.

Warburton minden egyes fejezethez mellékel színes adalékokat a tárgyalt filozófus életéről. Így ahhoz hasonló információkhoz jutunk, mint amikor Kierkegaard-ról megtudjuk: „szokása volt, hogy különféle színdarabok szüneteiben felbukkant a színházban és elvegyült a közönség soraiban – azt a benyomást keltve, hogy ő is remekül mulat a bemutatott darabon, holott általában csak a szüneteket töltötte a színházban, az előadás ideje alatt jobbára otthon írt.” (174.) Voltaire-ről pedig kiderül: fiatelemberként „részt vett egy vizsgálóbizottság munkájában, amely rájött, hogy az állami sorsjáték hibásan működik. Voltaire több száz nyertes sorsjegyet vásárolt magának, az így szerzett pénzt pedig bölcsen fektette be, így az tovább fialt.” (111.) Máshol Sartre-t a következőképp mutatja be számunkra: „Ha visszautaznánk az időben 1945-be, és felkeresnénk Párizsban a Les Deux Magots (»A két bölcs«) kávéházat, minden bizonnyal összefutnánk egy apró termetű, dülledt szemű emberrel az egyik asztalnál, ahol csendesen pipázik és jegyzetelget” (218). 

Ezek az életrajzi érdekességek fontosak, de inkább csak keretet képeznek az elméletek bemutatásához. Jóllehet a filozófiában a filozófus élete más módon kapcsolódik az elméleti tevékenységhez, mint mondjuk a természettudományban. A filozófus saját élete is része a filozófiai tevékenységének, életmódja nem különíthető el teljesen elméleti munkájától. Története során a filozófia a legkülönbözőbb helyeken és formákban jelent meg. Ez egyrészt a társadalmi-kulturális kontextus eredménye, másrészt az adott filozófus életről vallott felfogását tükrözi. A filozófia történeti jellege ebből a változatosságból is fakad.

Összegzésként: én magam jobban örülnék, ha a filozófiát vagy a filozofálást népszerűsítő műfaj hazánkban is meghonosodna és hazai szerzőktől is olvashatnánk hasonló műveket. Amíg azonban ez nem tűnik igazán megvalósítható vagy akár célul kitűzött perspektívának, a nálunk fejlettebb és a mai kihívásokra jobban reagáló filozófiai kultúrákból származó szerzők magyar nyelvre fordítása kínálhat legalább valami reményt és útmutatást arra, hogyan lehetne egyre több embert megismertetni a filozófiával. 

Warburton új műve a korábbiakhoz hasonlóan szerethető könyv. Talán nem annyira erőteljes, eredeti és szellemes, mint A filozófia világa, de lehet, hogy ezt csak az azóta eltelt évtizedek során átalakult személyes perspektívám mondatja velem. A könyv mindenkinek hasznos lehet, aki szeretne megismerkedni a nagy filozófusok munkáival, a filozófia nagy témáival, kérdéseivel, válaszaival. Nem filozófia szakos hallgatóknak újabban tartott filozófiatörténeti bevezető kurzusaimon ezt a könyvet használtam. Én is és a hallgatók is szerettük a könyvet. Olyan hallgatókról lévén szó, akik korábban nem találkoztak igazán a filozófiával, egy ilyen stílusú könyv nagy hasznára lehet mind az előadónak, mind a hallgatóknak. Ki tudja, hátha éppen ennek hatására fognak néhányan kedvet kapni az elmélyültebb filozofálásra.

Nigel Warburton: A filozófia rövid története. Fordította: Dippold Ádám. Kossuth Kiadó, Budapest, 2014.

AJÁNLOTT CIKKEINK:

Tamás Gergely: A kérdések szerelmese (Christopher Phillips: Szókratész kávéház)

Balogh Dávid: Kulturális étrend-kiegészítés (Michel Onfray: A boldogság antik étrendje)